Az amerikai kulturális trójai faló esete a szocialista Magyarországgal

Louis Armstrong 1965-ös népstadionbeli koncertje kapcsán írtam: „Bár a jazz lényegéhez sosem kapcsolódott közvetlen politikai üzenet vagy ilyen jellegű jelentéstartalom, a kezdetektől körüllengte a társadalmi konvenciók és előítéletek elleni lázadás szellemisége, ha úgy tetszik, a szabadság és szabadosság mítosza. Nem meglepő hát, hogy az ötvenes–hatvanas évek hidegháborús időszakában az Egyesült Államok amolyan kulturális trójai falóként igyekezett bevetni a keleti blokk országaiban. Hogy az ott élők körében a személyes szabadság eszméjének hangsúlyozásával bomlasszák, lazítsák, ellensúlyozzák a hivatalosan elfogadott pártos szocialista ideológiát és mindennapi gyakorlatot. Alapvetően két területen tudták ezt meglehetős hatékonyan működtetni: az éteren és a koncertpódiumokon át.”

Willis Conover Jazz Hour

A második világháború után az Egyesült Államok külügyminisztériuma olyan rádióadók, illetve rádióműsorok mellé állt oda anyagilag, melyek nemcsak a világ valamennyi szocialista országában voltak foghatók (érdekes módon az USA-ban nem, mivel „nehezen lehetett összeegyeztetni az amerikai kormányok által propagált egyenlőségi és demokratikus jogokkal”), hanem remek lehetőséget biztosítottak az amerikai kultúra – azon belül is hangsúlyosan a jazz – propagálására.

Többek között így működhetett a Voice of America hullámhosszán Willis Conover legendás jazzműsora, a Jazz Hour, melyre szinte valamennyi korai magyar modern jazzmuzsikus (Szakcsi Lakatos Bélától Vukán Györgyön át Szabados Györgyig) előszeretettel hivatkozott mint legfőbb információs forrásra. Conover az ötvenes évek végétől többször járt Lengyelországban, a Szovjetunióban és Magyarországon (nálunk 1964-ben, 1972-ben és 1982-ben), hazánkban a Debreceni Jazznapokat és a székesfehérvári Alba Regia Jazz Fesztivált is meglátogatta. 

És hát Conover volt az, akinek a műsorában 1956. november 23-án elhangozhattak azok a felvételek, amelyeket fiatal magyar jazzmuzsikusok – közte a forradalom után az Egyesült Államokba emigrált Szabó Gábor – egy budapesti stúdióban titokban készítettek, és amelyeket az amerikai követség két tisztviselőjén keresztül kicsempésztek az országból. Az egyórás anyagot végül Conover a jazzműsorában játszotta le, indításként ezzel a mondattal:

Hogy jobban lássuk ezeket az éveket, Gonda János, az idén hatvan éve alapított jazz tanszak létrehozója a Mister Dob című 1989-es könyvben ezeket nyilatkozta: „Azok a sokat emlegetett ötvenes évek, amikor a műfajt majdhogynem tiltották, mégis a pesti belváros éjszakai élete élénkebb volt, mint azóta bármikor. Remek jazzes bárzene szólt a Duna Bárban, a Paradisóban, a Kedvesben, az Annában és a Pilvaxban, amikor nem voltak jazzklubok, de a Gellért Szálló éttermében a Martiny-együttes vasárnapi zenés délutánjain olyan hangulat uralkodott, amire azóta sem igen akadt példa. Amikor a magyar »jazzisták« még odafigyeltek egymásra, meghallgatták és segítették egymást, amikor a jazzközönség és a muzsikusok még igazi közösséget alkottak. (…) A nosztalgia ennek a mai [1989-es] jazzéletben alig található szellemnek szól. Hogy mi volt a forrása akkoriban mindennek? Talán a »katakomba jelenséggel« magyarázható ez: az üldözöttek, a háttérbe szorított vagy kisebbségi helyzetben levők között mindig erősebb az összetartó erő, a közösségi szellem, mint a társadalom többi rétegében.”

Ella Fitzgerald és a Tee Carson Trio – Little Jazz/Summertime (Budapest, 1968)

De nemcsak az éteren át végzett „fellazító” tevékenységet az amerikai külügyminisztérium, hanem a koncertezés területén is. Az általa finanszírozott Jazz Ambassadors program keretében 1968 és 1978 között – a Magyar Rádió szervezésében – jazzvilágsztárok sora lépett fel az Erkel Színházban.

Így juthatott el Magyarországra Ella Fitzgerald (1968, 1970), Oscar Peterson (1970, 1971, 1972), Dizzy Gillespie, Thelonious Monk és Art Blakey formációja, a Giants of Jazz (1971, 1972), Stan Kenton (1972), a Modern Jazz Quartet (1972), Elvis Jones (1972), Cannonball Adderley (1972), Stan Getz (1974), Charles Mingus (1975), Benny Goodman (1976) vagy Woody Herman (1978). E sorozat előzményének tekinthető Louis Armstrong 1965. június 9-én a Népstadionban adott koncertje, illetve zárásaként Dave Brubeck kvartettjének a Nemzeti Sportcsarnokban 1983. május 2-án adott hangversenye. 

Charles Mingus – Goodbye Pork Pie Hat (1975, Montreaux)

Jazzvilágsztárok az Erkel Színházban, 1968–1978

1968. február 29. – Ella Fitzgerald (Ella Fitzgerald, ének, Tee Carson, zongora, Keter Betts, bőgő, Freddie Waits, dob)

1970. május 20. – Ella Fitzgerald (Ella Fitzgerald, ének, Tommy Flanagan, zongora, Frank De La Rosa, bőgő, Ed Thigpen, dob)

1970. december 15. – Oscar Peterson Trio (Oscar Peterson, zongora, Niels-Henning Oersted Pedersen, bőgő, Ray Price, dob)

1971. március 26. – Lionel Hampton's Jazz Inner Circle (Lionel Hampton, vibrafon, ének; Illinois Jacquet, tenorszaxofon; Milt Buckner, zongora; John Spruill, orgona; Billy Mackel, gitár; Justice Guillemot, bőgő; Kenny Bolds, dob; Roland Connors, trombita, Bob Snyder, klarinét; Tom Gambino, altszaxofon; Charles McClendon, tenorszaxofon; Valerie Carr, ének)

1971. november 1. – Giants of Jazz (Dizzy Gillespie, trombita, Sonny Stitt, tenorszaxofon, Kai Winding, harsona, Thelonious Monk, zongora, Al McKibbon, bőgő, Art Blakey, dob)

1971. november 1. – Duke Ellington and His Orchestra

1971. november 10. – Oscar Peterson Trio (Oscar Peterson, zongora, Niels-Henning Oersted Pedersen, bőgő, Louis Hayes, dob)

1972. január 26. – Stan Kenton and His Orchestra

1972. március 20. – Modern Jazz Quartet (Milt Jackson, vibrafon, John Lewis, zongora, Percy Heath, bőgő, Connie Kaye, dob)

1972. október 30. – Giants of Jazz (Dizzy Gillespie, trombita, Sonny Stitt, tenorszaxofon, Kai Winding, harsona, Thelonious Monk, zongora, Al McKibbon, bőgő, Art Blakey, dob)

1972. október 30. – Elvin Jones Quartet (Elvin Jones, dob, David Liebman, tenorszaxofon, Steve Grossman, tenorszaxofon, Gene Perla, bőgő) 

1972. október 31. – Cannonball Adderley Quintet (Cannonball Adderley, altszaxofon, Nat Adderley, trombita, cornet, George Duke, zongora, Roy McCurdy, bőgő, Walter Booker, dob)

1972. október 31. – Jimmy Smith Jam Session (Jimmy Smith, orgona, Clark Terry, trombita, Art Farmer, trombita, James Moody, tenorszaxofon, Illinois Jacquet, tenorszaxofon, Kenny Burrell, gitár, Roy Hayes, dob)

1972. december 3. – Oscar Peterson (szólózongora)

1974. november 11. – Stan Getz Quartet (Stan Getz, tenorszaxofon, Albert Dailey, zongora, George Mraz [Joe Morales álnéven], bőgő, Billy Hart, dob)

1975. október 27. – Charles Mingus Quintet (Charles Mingus, bőgő, George Adams, tenorszaxofon, fuvola, basszusklarinét, Jack Walrath, trombita, szárnykürt, Hugh Lawson, zongora, Dannie Richmond, dob)

1976. október 28. – Benny Goodman Band (Benny Goodman, klarinét, Buddy Tate, tenorszaxofon, Warren Vache, trombita, Peter Appleyard, vibrafon, Cal Collins, gitár, John Bunch, zongora, Lenny Bush, bőgő, Barrett Deems, dob)

1978. október 30. – Woody Herman and His Orchestra (Woody Herman, fúvósok, ének, Tim Burke, Bill Byrne, Glenn Drewes, Dave Kennedy, Jim Powell, trombita; Burch Johnson, Nelson Hinds, Larry Shunk, harsona; Billy Ross, Joe Lovano, Frank Tiberi, tenorszaxofon, szárnykürt, Gary Smulyan, baritonszaxofon, Dave Lalama, zongora, Jay Anderson, bőgő, John Riley, dob)