Kétéves voltál, amikor bemutatták az István, a király című rockoperát. Mik az első emlékeid a Szörényi–Bródy-műről?

Részleteket már gyerekként halottam belőle, de szerintem viszonylag későn, gimnazistaként hallgattam végig először a teljes rockoperát. A kolozsvári Ószeren, abolhapiacon találtam pár éve egy István, a király bakelitlemezt, amelyet gyakran hallgattunk, ezért a fiam már három-négy évesen lelkesen skandálta, hogy „Hoppány, Hoppány!”. Az operaváltozatnál is felmerül, hogy nehéz felülmúlni az eredetit.

István karaktere mennyire áll közel hozzád?

Az opera anyacentrikus. Sarolt mellett a fia kicsit anyámasszony katonájának tűnik. Sokat töpreng, helyenként infantilis, folyton úgy érzem, hogy érdemes lenne még egy kis erőt mutatni, de sajnos ez a darabban nincs benne. Vannak lírai részek, amik közel állnak hozzám: az Oly távol vagy tőlem című dal a szívemhez szól, mélyen át tudom élni azokat a mondatokat.

Emlékszel, hogy a Kolozsvári Református Kollégium diákjaként mi ragadott magával az opera műfajában? A középiskolások többsége, ha otthon gyerekként nem hallgat operát, nehezen fogadja be a műfajt.

Eleinte nem is az előadások kedvéért jártunk az operába. A szilencium, azaz a csendes tanulás idejének egy részét úgy tudtuk megúszni, ha este jegyünk volt egy előadásra. Nagy volt a szigor a kollégiumban. Nem is emlékszem igazán, hogy harmadik-negyedik éves gimnazistaként mi terelt az opera felé. Énekeltem a kórusban, és közrejátszott az is, hogy Székely Árpád, a kollégium igazgatója úgy gondolta: szép hangom van, s elvitt egy énektanárhoz. Attól kezdve nem lógni vagy csajozni jártam az operába, más füllel hallgattam a műveket.

Hunyadi
Fotó: Rákossy Péter

Lehettél volna rockzenész vagy egy szál gitáros énekes.

Könnyűzenét keveset hallgattam akkoriban, ma is alig. Gimnazistaként zongoráztam, zeneelmélet-órákra jártam, sok évet kellett bepótolnom. Korábban a bariton szólamban énekeltem, de az énektanárom már akkor mondta: bár kicsit sötétebb a hangszínem, mint egy lírai tenornak, egyértelműen felfelé nyílik a hangom, ezt úgy hívják: lirico-spinto.

Hunyadi
Fotó: Rákossy Péter

Ami – mint korábban is hangsúlyoztad – kiváló például Verdi-operákhoz.

Nagy kedvenceim a Verdi- és a verista operák, és úgy érzem, mostanra a hangom is megérett ezekre a szerepekre.

Először azonban zenepedagógiára felvételiztél.

Zenetanár lett volna belőlem. Nagyon sokat segített az ott eltöltött év, volt például karvezetésóránk, így elkezdtem a partitúrát egészében látni, nem csak a saját szólamomat. Másodéven mentem át énekszakra, és már az akadémia befejezése előtt szerepeket kaptam az operában. Az énekkarba nyertem felvételt, de első perctől – pontosabban egy hónap után – szólistai kötelezettségekkel.

Luisa Miller
Fotó: Nagy Attila

Jól érezted volna magad az énekkarban is?

Pár évig talán, de egyből bedobtak a mély vízbe. Az első szerepem Vajda János Leonce és Lénájának férfi főszerepe volt, majd jött a Pillangókisasszony Pinkertonja. Egyik nehezebb, mint a másik. Voltak szerepek, amikkel pár évig kínlódtam, majd azt mondtam: elég, nem nekem való.

Ezt nem érzed már az elején?

De, a legtöbbször kezdettől fogva kényelmetlenül érzem magam. Ha felkérnek egy szerepre, a korrepetitorral végigvesszük, és akkor már látom, hogy melyek a problémás részek. Ma már el tudom dönteni, hogy meg tudom-e oldani vagy sem.

Spiritiszták
Fotó: Csibi Szilvia

A Kolozsvári Magyar Operában – a társulat tagjaként – van lehetőséged válogatni?

Ez viszonylag kis társulatnak számít, nagyjából tízfős szólistagárdával. Ezért is örülünk a vendégművészeknek. Jönnek is szívesen, hiszen ez a társulat egy igazi nagy család. Ilyen lelkes és összetartó munkaközösség ritkán adatik a világban. Nekem mindenképp a szívem csücske, szeretem és büszkén képviselem bárhol. A vezetőség mindig belátó volt, ismerik a hangfajomat, és tudják, mi való nekem. Hiszek a színészi játék erejében, de elsősorban operaénekes vagyok, ha nem tudom elénekelni, akkor nincs mit színészkedni abban a darabban.

Említetted a Verdi-, Puccini-operákat. Egy énekesnek érdemes specializálódnia?

Régebben egyértelmű volt, hogy aki Mozart-tenorista, az nem fog Wagner-szerepeket énekelni. A lírai és drámai hangfajok is határozottabban elkülönültek, az 1990-es évektől kezdve azonban mindenki énekelt mindenfélét, és én ezzel nem értek egyet. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen specializálódhatok – tanáraimnak és hangomnak hála – az említett olasz szerzőkre, mivel szerintem fontos, hogy mindenki a neki való szerepeket énekelje, már csak azért is, hogy óvja a hangját.

Székely fonó
Fotó: Csibi Szilvia

A kísérletezés nem vonz?

Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy vágyom-e drámai szerepekre, akkor a válaszom: nem. Mindig vannak szerepálmaim, de amint eléneklem az egyiket, már egy másikra vágyom. Ráadásul ez nem úgy működik, hogy ha egy szerepet elénekelsz, az „megvan”. Jön egy következő előadás, és előfordulhat, hogy nem sikerül. Minden alkalommal meg kell dolgozni érte. Minél többször énekelek egy szerepet, annál felszabadultabban mozgok benne, ismerem a karaktert, a színpadi helyzeteket, és könnyebben tudok mélyebb dolgokra koncentrálni. Az opera annyira komplex a műfaj, hogy minimum egy élet kell ahhoz, hogy igazán jól csináld.

Most milyen szerepálmot dédelgetsz?

Cilea Adriana Lecouvreur című operájával foglalkoztam, annak két áriáját énekeltem volna egy koncerten, ami a járvány miatt elmaradt. Gyönyörű szólamok, és ott motoszkál bennem ez a történet. Ebben a szakmában viszont az igazgatók, a rendezők osztják a szerepeket, nem jellemző, hogy egy énekes bekopogtat azzal, hogy szívesen elénekelné ezt meg ezt. De hátha valakinek eszébe jut.