 |
| Mészáros Máté |
- A Csörgess meg hasonlít a Hírlapszínházhoz. Hogyan találtatok rá erre a formára?
- Kényszerből. Amikor tavaly elhatározás szerint Máté Gáborral akartunk dolgozni, egyszerűen nem lehetett leegyeztetni normál próbaidőre, ezért úgy oldotta meg a helyzetet ? lévén vidéken vasárnap és hétfőn nyugalom ?, hogy egy vasárnap reggel nekiálltunk dolgozni, hétfő este pedig Hírlapszínház-bemutatót tartottunk.
- Figyeled Máté Gábor munkáit egyébként?
- Amennyire tudom. Egerben most már mondhatom, rendszeres, hogy évente rendez egy ?normál? előadást is, és mivel az osztályfőnököm volt, szorosabb kapcsolatban vagyok vele, de nem látom minden munkáját. Azonban a Kétfejű fenevad kiemelkedik az általam látott korábbi rendezéseiből ? ennél csak egyetlen előadását kedveltem jobban, amire most is kivételes előadásként gondolok: Rosencrantz és Guildenstern halott. Amikor engem rendez, nagyon tudok hinni neki, mert remek tanárnak találtam, és ezt máig érzem, amikor együtt dolgozunk. Egy jó rendező egyébként is olyan integráló személyiség, aki a próbafolyamat alatt mindenkinek a nyűgére figyel, miközben mindent irányít.
- Vannak nálatok nyűgök?
- Vannak. De feszültségmentes munkából ritkán születik erőteljes előadás. A feszültség, ha elég jó az a próbafolyamat, termelődik, mint a tejsav mozgáskor. Amikor valahol hosszan nincs feszültség, az minimum gyanús. A színházban nagyon veszélyes dolog az udvariaskodás.
 |
- Tavaly láttam a Hírlapszínházat, és tetszett. Gondoltam, a Csörgess meg is olyan lesz, mivel hasonlóan készült.
- Azért nem egészen. Néhány színésszel még kiegészült a csapat, és ezt egy hónapig próbáltuk. Először sztoriztunk, aztán a legtöbb jelenetet megírtuk, illetve egy fiatal író is megírt egyet, aztán a jeleneteket Gábor rakta össze helyszínekre alakítva. A Csörgess meg különbözik a Hirlapszínháztól, ahol nincs idő kipróbálni és összecsiszolni ezt meg azt, ahol az esetlegessége miatt sokkal bátrabbnak kell lenni. Amikor a színházban szélsőségesebben kell sűríteni, akkor az jó esetben emberibb lesz. Abban persze hasonlít a két előadás, hogy mindkettőben kicsi dolgokból akarunk valami kereket. Nézem néha a kollégáimat, és azt veszem észre, kompaktabb figurákat, egészebb sorsokat csinálnak meg egy ilyen munkában, mint egy létező színdarabban. A Hírlapszínháznak, amiből mindig csak egyet játszunk, ráadásul megvan a markáns százas nézőserege. Amit bérletben adunk, az tovább is alakul ? kidolgozódik, és ez kívánatos is, mert nagyszínpadon bizonyos dolgokat már nem bocsát meg a közönség. Ugyanakkor az egyszeri improvizációban sokkal jobban kell egymásra figyelni. Egy sorozatban játszott előadásba hajlamos belekényelmesedni az ember.
- Mennyire szereted ezt a vidéki színészéletet?
- Szeretem. Van ennek előnye és hátránya. Amikor csak tizenötször tudunk valamit játszani, amibe pedig beletettünk rengeteg munkát, akkor sajnálom. Ugyanez tud persze előny is lenni, ha az ember nem szereti a darabot, a rendezőt, pláne magát adott esetben: akkor előnyös a kis széria. S ami természetes, az ember jobban együtt van a többiekkel, senki nem rohan el az egyéb munkái miatt, leülünk még ebédelni, ahol folytathatjuk a beszélgetéseket, vitákat, van ennek egy varázsa, ami, ha már nem lesz, biztosan hiányozni is fog a fiatalsággal együtt.
