Boris Vian színművét az 1939-ben alakult és 1956-ban megszűnt párizsi Theatre des Noctambules (A Holdkórosok színháza) mutatta be 1950-ben alig két évvel a színmű első publikálása után (a Les Cahiers des Pléiades kiadásában) ? csak az érdekesség kedvéért: még ugyanebben az évben ugyanitt került először közönség elé egy bizonyos Eugene Ionesco Kopasz énekesnő című színműve is. Vian több, ízig-vérig abszurd, avant-garde drámát alkotott, ezek között is talán a legfontosabb a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában Mindenkit megnyúzunk címen bemutatott ?hazafiatlan félkatonai bohózat? műfaji megjelölésű. Azt hiszem, mind a címválasztás, mind a műfaji megjelölés utalás akar lenni arra, hogy senki ne vegye komolyan az ígéretet, hogy Boris Vian 1946-ban írott L?Équarrissage pour tous című színművét fogjuk látni.
A cím szó szerinti fordítása: Megnyúzás mindenki érdekében, ami csak azért érdekes, mert Viannál ezek szerint nem mindenkit nyúz meg a normandiai partraszállás napjaiban ez az igencsak különös, normandiai családfő, hanem mindenkiért, mindenki érdekében tevékenykedik (csakúgy, mint egész környezete: családja, barátai és ellenségei), ami azért nem ugyanaz, mint amit a magyar cím sugall. Vian azt írta műfaji megjelölésnek a cím alá, hogy paramilitáris vaudeville, egyetlen, hosszú felvonásban. A Shure előadása két részes, - kifejezetten szellemes a szünet cselekménybe játszása! -, ám Vian műfajmegjelölése összehasonlíthatatlanul pontosabb, szellemesebb, meghökkentőbb és izgalmasabb, mint a magyar változaté (amely meghatározást még egy csúnya helyesírási hiba is tovább csúfít). De mindezzel nincsen semmi baj, akár helyeslően bólinthatunk is, hogy bravó, ez a helyes hozzáállás Vian minden szabályra és konvencióra fittyet hányó, provokatív világ- és életművéhez! Csak semmi tekintélytisztelet, gyerünk, csináljuk meg a ?mi Vian-unkat!?.
Az előadás a Shure előcsarnokában kezdődik, ahol Vian emléke előtt tisztelgő kiállítás nyílt ? a bemutató előtt még egy némi étterem- és kávézó-promócióval kiegészített, megnyitót (egy francia és egy magyar nyelvű beszédet) és két Vian-dalt (egy franciát és egy magyart) is kapott a közönség; Trokán Anna és Szűcs Péter Pál nemcsak az előadásban, de itt is megmutathattak egy keveset tehetségükből, s ha a technikát is sikerült volna beállítani, énektudásukról is meggyőzhették volna a közönséget.
Ha nem uralná a színpad jobb oldalát egy négy lábánál fellógatott, kibelezésre váró lótetem, az ábrázolt helyiség berendezési tárgyai közt akár egy igazi tragédiát, mondjuk Sartre Temetetlen holtakját is el lehetne játszani (díszlet és jelmez: Berzsenyi Krisztina). Szakadt, alacsony pamlag, rugója-vesztett szék, papírral ?üvegezett?, be-beomló ajtók, romos mennyezet, a dédapa minden bombatámadásra lezuhanó portréja a szembenlévő falon, egy Tell Vilmos-íj ? persze a kellő pillanatban ?el fog sülni? -, egy állat-trancsírozó asztal ? egyszerre zsúfolt és precízen kiszámítottan funkcionális játéktér. Igazi bravúr ? ha tetszik, provokatív-kihívó gesztus ? hogy a Shure apró színpadán ennyi tárgyat és ilyen létszámú színészcsapatot (tizenhat szereplőt!) használ a rendező, Kiss Csaba. Mint az előre sejthető is volt, a rendezői ötletzuhatag minőségétől, illetve az ötletek mennyiségétől és kapcsolódási pontjaik harmonikus összeillesztésétől függ az előadás minősége. Hiszen maga a történet nem túlságosan eredeti: a partraszállás napjaiban e háborúval és egyáltalán a külvilággal nem nagyon törődő apa férjhez akarja adni lányát a házukban immár negyedik éve ott lakó német katonához. A fiatalok valószínűleg szeretik is egymást ? ez Kiss Csaba értelmezésében majdnem mindegy! ? de tekintettel a történelmi időkre, a házasság mindenféle akadályokba ütközik. Ezek leküzdése a cselekmény, jórészt előre kiszámítható fordulatokkal és felismerésekkel. Az előadás első része kifejezetten gördülékeny, rengeteg, jobbnál-jobb, kidolgozott rendezői ötlettel, szellemes nyelvi és a játékba szőtt gesztus-poénnal (remek például a játék a kanapéból előkunkorodó rugókba akadt hajjal (Szabó Margaréta, Horváth Lajos Ottó és Kocsó Gábor profi szinten levezényelt, szöveg-független burleszk-száma), vagy a különböző zenei betétekkel való ?dobálózás? ? a Marseillaise mint ellenállási dúdolás és ürügy a calvados-ozásra, a rádióból megszólaló Egmont-nyitány (kikacsintás a mi ?56-unkra?) , vagy a halkan eldalolt Edith Piaf-slágerek -, és mindvégig nagyon jól működik az abszurd beillesztése a majdnem-realista történet-mesélésbe: például, hogy a család valamennyi nőtagját (a két lányt és anyjukat) Marie-nak hívják - a la Ionesco -, s e tény nem feltétlenül előnyös mivoltára időnként rá is csodálkoznak, vagy amikor szóba kerül a tehenek kivasalásának és helykímélés céljából történő összehajtogatásának igazán kézenfekvő ötlete, senki sem csodálkozik; nos, ezek ízig-vérig méltók Vian (és az általa is nagy becsben tartott Patafizikusok Kollégiuma, az Alfred Jarry emlékének ápolására 1948-ban létrehozott, nagytekintélyű, tudós társaság) gondolkodásmódjához. A színészi alakítások döntő többsége jó, néhány kifejezetten remek: Horváth Lajos Ottó tökéletesen ?beszéli? Kiss Csaba nyelvét, de Lengyel Tamás és Kocsó Gábor pontosan adagolt humora igazi, kellemes meglepetés. Mellettük kicsit halványabb az Anyát alakító Szilágyi Zsuzsa ? első jelenetében még egyáltalán nem érzi az előadás stílusát, de azután fokozatosan feljavul s az utolsó jelenetekben már a fenti férfitrió egyenrangú társává válik. Trokán Anna, Szabó Margaréta és Gilicze Márta fegyelmezetten, pontosan illeszkednek a játékba; Fekete Lindának igazi karaktert, mi több, saját ? meg nem írt, de eljátszott - történetet sikerül ajándékoznia a szövegben éppencsak felskiccelt Catherine-nak. Dózsa Zoltán és Karácsonyi Zoltán (az ?amerikai? fiú, Jacques, illetve a szerelmes fritz, Heinz) még nincsenek a helyükön: néha mintha bizonytalanok lennének szerepük értelmezésében, nem tudják, mennyire legyenek harsányak, vagy visszafogottak, humorosak, vagy komolyak. A katonák ? Sáfár Kovács Zsolt, Szűcs Péter Pál, Király Attila, Mesterházy Gyula ? sorából kiemelkedik Szűcs Péter Pál finom vonásokkal megfogalmazott német katonája. A két ?francia ellenálló? ? Valkay Pál és Penke Bence ? sajnos meglehetősen kilógnak a többiek általában egyenletesen magas szinten teljesítő csapatából.
A kortárs kritikusok közül annak idején sokan vélték úgy, hogy Vian megengedhetetlenül messzire merészkedett, amikor e művében - úgymond - gúnyt űzött a D-Day-ből, 1944. június 6-ból, a normandiai partraszállás-ból. De csak az nem látta ebben a groteszk, a szürrealizmus, az abszurd és a bohózat (vaudeville) elemeiből összegyúrt történetben a kiszolgáltatottság és a háború tomboló esztelenségének pontos rajzát, aki nagyon nem akarta megérteni, miről beszél Vian. Tudom, ezer sebből vérzik a párhuzam, mégis megkockáztatom: ami nekünk a Tizedes meg a többiek volt (Keleti Márton, 1965), valami olyasmi lehet(ett) a franciáknak a Mindenkit megnyúzunk. Az ?oroszok már a spájzban vannak? helyett itt a németek (a fritzek) és az amerikaiak szerencsétlenkednek-keverednek-ijedeznek együtt, hol sziporkázóan szellemes, hol kevésbé ízléses jelenetek során át. A normandiai családon éppenúgy átgázol a történelem, ahogy Albert komornyik (Major Tamás) és Molnár tizedes (Sinkovits Imre) életén is. Vian hősei a minden pátosztól megfosztott magántörténelmükön keresztül mesélik el ugyanazt a történetet, amelyet a megérdemelt tisztelettel, főhajtással és megrendültséggel mutatott meg azóta oly sok művészeti alkotás (regény, film) ? s ezt tette a maga módján Keleti Márton is.
Louis Malle azt mondta, meggyőződése, hogy Vian abba a szégyenbe halt bele, hogy talán legprovokatívabbnak ítélt ? először még álnéven kiadott - könyvéből, a Köpök a sírotokra címűből olyan rossz filmet csináltak (1959-ben). Többek között olyan művészek hódoltak nagysága előtt, mint Camus, Sartre, Raymond Queneau és Simone de Beauvoir. Neki köszönhető például az is, hogy Serge Guinsburg ? miután meghallgatta egy dzsesszklubban koncertjét - otthagyta a képzőművészeti pályát és elkezdett zeneszerzéssel, költészettel, gitározással és énekléssel foglalkozni. Idén, halálának 50. évfordulóján világszerte megemlékeznek műveiről, szülővárosában Vian-évet tartanak, de például Carla Bruni (a francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy felesége, mellesleg sikeres énekesnő) új lemezén feldolgozta egyik dalát.
