"Csáthnál a szó, amit embereivel mondat, mind beszélő szó, mely egyféle hangos értelmén kívül némán elmond ezerfélét abból, ami az emberével megtörtént, ami vele történni fog; emberszagú szó, melyről mindegyikről életrajza, természetrajza és helyzetrajza párolog szét annak, akinek száját elhagyta." Ignotus mondja ezt a drámaíróként frissen bemutatkozott Csáth Gézáról 1911-ben. Miért ne olvashatnánk a tudós drámaolvasó bölcs sorait akár a mindenkori színházcsinálónak szóló útmutatásként is? Mert bizony Csáth legismertebb, viszonylag gyakran játszott darabjának, A Janikának a fenti sorokban pontosan megfogalmazódik a színrevitellel kapcsolatos legfőbb "trükkje". Az, amitől valódi kihívás játszani a két rövidke felvonásból álló tragikomédiát, s amitől az a legjobb szándékok ellenére is könnyedén képes kisiklani rendező és játszók alkalomadtán féltő kezei közül. Utóbbiaknak a szavakon messze túl lévőt, vagyis a játszhatatlant, a kimondhatatlant kellene megjeleníteni és elbeszélni, előbbinek meg a drámaíróhoz hasonlóan patikamérlegen adagolni gesztusokat, arckifejezéseket, fényeket, hangokat és egyáltalán mindent, ami hatással tud lenni a színháznézőre. Mindez szükséges ugyanis ahhoz, hogy a néhány szóval összefoglalva ugyancsak banálisnak ható történet mélyén megsejtsük egyfelől a szívszorító tragédiát, másfelől megborzongjunk a sors kegyetlen humorán.
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásából leginkább éppen ez a fajta mívesség, kidolgozottság, a látszólag orvosian rideg, valójában perzselően érzéki és megindítóan érzékeny látásmód látszik hiányozni. A Sárkány Sándor tervezte, szélesen elnyúló, kevés bútordarabbal jól berendezett enteriőr némely elemén, így a finom csipketerítőkön vagy a szolid, barnás árnyalatú selyemtapétával (?) borított, átvilágítható falakon kedvtelve pihen meg a tekintet. Még sincs eléggé játszatva a nagyobb egységeiben mértanian egyszerűnek, részleteiben hiperrealistának ható tér: az első felvonás riadt kapkodása a színen történő gyakori és hangos átvonulásokból meg ajtócsapkodásokból érzékelhető csupán. Az pedig már egyenesen giccsbe hajlik, amikor Janika halála után az ajtónyílásokat borító sötét lepleket némán fújni kezdi a szél... Bodor Judit jelmezei igyekeznek jellemet festeni. Legfőképp talán a Perticsné öltözékein érhető ez tetten: a kései ébredés utáni halovány hálóruhát felváltó tűzpiros ruhaköltemény, majd a csipkékkel és egyéb tetszetős haszontalanságokkal bőven ellátott gyászruha egytől egyig érzékletesen számolnak be viselőjük lelkivilágáról.
Hordhat bármilyen ruhát, utánozhat a nagyoktól ellesett látványos gesztust, a kisember akkor is csak kisember marad. Ezek itt a színen azonban még annál is kisebbek. Perticsné (Lőrincz Ágnes) szánnivaló, animális gesztusaival az úrnői küllemet leleplező teremtés, aki most kamatostul fizet meg minden valaha elkövetett vagy elképzelt bűnéért. Lehetetlen helyzetbe kerül: múltjának nem túl izgalmas regényében akad bár néhány romantikus fejezet, melyekről kétségbeesve reméli, hogy folytathatók, azonban a hirtelen elkomorult jelenben számára váratlanul megszakad a feltehetőleg sosemvolt románc. Nálánál jóval idősebb férje, Pertics Jenő (Czintos József) tehetetlenül toporgó óriáscsecsemő, a konfliktuskerülés és felelősség-áthárítás ösztönös kismestere. A szavak egyesével, meghökkent szünetekkel döcögnek elő lassacskán a szájából. Mintha folyton a saját létezéséért kérne elnézést. Hiába mímeli a nagyvonalúságot, világos, hogy minden garast a fogához ver. Boér Kálmán (Rappert Gábor) sem éppen hősszerelmes - bár ebben a kisszerű közegben fölösleges is ezt a típust keresni. Bérczes László rendező felfogásában - Perticshez egyébként némileg hasonlóan - ügyefogyott, kétbalkezes fickó. Őt látva Perticsné motivációit leginkább a ló és a szamár közti választásról szóló mondás írhatja le. Családtag, ajtónálló, lámpagyújtogató, szerető - mikor mire van szükség. Valódi férfinak nagy kompromisszumok árán nevezhető.
A vérszegény első felvonás után a második egység váratlan tartalékokkal vált érdekesebbre. A háromtagú "család" vacsorája végre pontosan mutatja fel a Csáthnál hideglelős pontossággal megrajzolt torz világrendet. Történjen akármilyen szörnyűség, a napi rutin minden egyes elemének, így a vacsorának is mindig pontosan ugyanúgy kell lezajlania. Mintha mi sem történt volna. Pertics ugyan ellihegi groteszk "bosszúáriáját" két káposzta mohó bekebelezése között, mégis lehetetlen komolyan venni, ha közben felesége az egykori szeretőjét traktálja repetával. Janika halála nem változtathatja meg a dolgok folyását.
