Tóth Krisztina Denevér című drámája 2019 nyarán jelent meg a Jelenkor folyóiratban. Már akkor foglalkoztál a színrevitel lehetőségével vagy a karanténban tűnt különösen előnyösnek ez a két színészre írt darab?
Az első lezárások idején, egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg a darabbal. Cseicsner Otília dramaturg és Melkvi Bea színésznő, a darab egyik főszereplője kerestek meg azzal, hogy gondolkodjunk közösen, miként lehetne ezt bemutatni. Akkoriban még mindenki csak ismerkedett a streammel, semmit sem tudtunk az online színházi formákról, az egész helyzet nagyon új volt. Ez egy teljes értékű és nagyon izgalmas kortárs darab, tehát tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy a korlátozások idején vált lehetségessé a megvalósítás. Bár izgalmas áthallások vannak benne. A Denevérben mindenki nagyon magányos, be van zárva a saját kis világába. Még ha néha szót is váltanak egymással a szereplők, az nem valós kommunikáció: legtöbbször telefonon, Skype-on zajlanak a beszélgetések, de a személyes találkozások során is mintha mindenki csak a magáét mondaná.
A színpadi tér is ezt az elképzelést erősíti.
Variálható, sok mindenre alkalmas díszletet találtunk ki: az elemek tologatásával kis kabinok jönnek létre, amelyekben a szereplők élnek. Mivel a falak zsinórfüggönyök, van köztük némi átláthatóság, de tiszta, egyértelmű átjárás sosincs.
Úgy indultatok el, hogy készüljön belőle izgalmas, filmes eszközöket is latba vető felvétel, vagy elsősorban élő színházi előadásban gondolkodtatok?
Elsősorban színházi rendezőnek tartom magam, filmesként is leggyakrabban színházi kísérőanyagokat készítek, tehát számomra mindennek a színház a kiindulópontja. Ezúttal is inkább színházi aggyal gondolkodtam, de a tervezés és a próbafolyamat során végig tudtam, hogyan szeretném ezt online megcsinálni. Nem hagyományos színházi közvetítésben gondolkodtam – adásrendezőként több ilyet csináltam az utóbbi időben –, hanem túl akartam lépni a megszokott kereteken. Az anyag kiválóan alkalmas erre, hiszen az előadásban sok élő képet és előre felvett anyagot vetítünk a történethez kapcsolódóan. A drámát akár kriminek is nevezhetjük, hiszen egy baleset körülményeinek felfejtése az egyik vezérmotívum, amit igyekeztem a vetítésekkel kiemelni, megerősíteni.
Két kamera egyébként is szerepel a színpadon, és izgalmas új nézőpontot adhat, ha a nézők élőben is látják az előadást és a felvételen is. Online is azt igyekszem láttatni, hogy a tér beszűkült szegletei csak néha-néha nyílnak ki. Ez többszereplős darab, amit két színészre írt a szerző. Melkvi Bea négy, Karalyos Gábor két karaktert játszik. Amikor szülőkként találkoznak – mindössze két ilyen jelenet van az előadásban –, akkor kicsit direktebben, nyíltabban kommunikálnak, a többi esetben a kommunikációjuk inkább párhuzamosan, egymás mellett halad.
A vetítés jól mutat a felvételen?
Vannak technikai nehézségei, de fontos szerepe van. Akad olyan jelenet, amiben a vetítés és a színpadi szereplő cselekvése elválik: olyan, mintha látnánk, mi történik a fejében. Szerintem így több rétegét tudjuk megmutatni a darabnak. A felszínen nyomozás zajlik, mögötte viszont számos történet húzódik meg. Frissen elvált nő történetét látjuk, aki magára marad a fiával, és közben negyvenhez közeledve a színészi pályáján is fordulópontot él meg, az anyjával való kapcsolata pedig összetett – ezek mind közrejátszanak abban, hogy egészen elveszti a kontrollt, és saját magát is megkérdőjelezi. Tudja, hogy szándékosan nem ártana egy kisgyereknek, mégis felmerül benne, hogy talán ennyire nem tudott odafigyelni. Hogy óhatatlanul is olyasmit tett, amivel valakit bajba sodort. Ez izgatott leginkább a darabban. Hogy miként juthat el valaki erre a pontra. Nem kell hozzá sok. Ettől is izgalmas a dráma: hogy csupa hétköznapi apróságot sorakoztat fel, amik mind ennek a nőnek a vállát nyomják, és a terhüktől egyszer csak összeroppan. Senki sincs, aki azt mondja neki, hogy egy kicsit nyugodjon meg. Vagy mondják, csak nem elég hangosan, és ettől a nő valami végzetes dolog szélére sodródik.
Eddig főként a darab drámaiságáról, a krimiszálról beszéltünk, de közben az egészet átszövi a groteszk humor.
Tóth Krisztina stílusának sajátja, hogy miközben nagyon pontos, éles, végig ott bujkál benne a humor. A kicsit elrajzolt karakterek: az óvónő, a rendőr, a pszichológus is ezt erősítik; mindannyian ismerünk hasonló embereket. De mindig baj van azzal, ha igyekszünk valamilyen kategóriába sorolni az előadást, mert ha azt mondom, szórakoztató, éppúgy igazam van, mint ha a drámaiságát emelem ki.
A karakterek elrajzoltsága a szövegből adódik, vagy inkább a színészeket segíti, hogy jobban láttassák a különbséget egyik és másik szerepük közt?
Nagyon erősen benne van a szövegben. Sokat gondolkodtam azon, hogy a szerző a praktikus okokon túl miért döntött úgy, hogy két színész játssza az összes szerepet. Arra jutottam – és az olvasópróbán Kriszta is megerősített ebben –, hogy ez olyan, mintha a nő fejében járnánk: ő éli újra a saját történetét.
Olyan ez, mint egy családállítás.
Igyekszik rekonstruálni a történetet, összegyűjtve az apró emlékmorzsákat. Ezért is döntöttünk úgy, hogy a színen vált karaktert egy-egy praktikus jelmezzel, kellékkel, mert itt végig az ő szemén keresztül látjuk a karaktereket. Ebből is fakad, hogy a jellemző vonásaik felerősödnek.
Online mutatjátok be a darabot. Később színpadra kerül?
Úgy próbáltunk, mintha élő színházi bemutatóra készülnénk, és csak a forgatás két napjára álltunk át a filmes felvételhez. Ősztől játszani szeretnénk a 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központban.
Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
