A gazda Czinki László, aki családjával másfél évtizeddel ezelőtt települt vissza Dél-Zalába. Kicsit talán nosztalgiából Kisrécse-Kendlimajorban vásárolta meg hét-tíz hektáros birtokát - azon a helyen, amelynek poros útján gyermekkorában játszott, gazdasági udvarán bújócskázott. A parasztudvaron most olyan falusi turizmust valósít meg, amelynek keretében a vendégek mindent kipróbálhatnak, megismerhetik a paraszti élet csínját-bínját. Apa és fia együtt barkácsol, esztergál a műhelyekben, kipróbálják a régi paraszti szerszámokat, az asszonyok kemencében, bográcsban készítik el az ételt.
"A gyerekek, ha kedvük szottyan, felpattanhatnak a póniló vagy a szamár hátára, de lerázhatják az almafa gyümölcsét vagy felmászhatnak a kétszáz éves diófára, bár a mai csemetéknek ebben nem sok gyakorlatuk van, inkább a technikai dolgokat élvezik" - magyarázza Czinki László. A zalai dombok között, a világtól szinte elzárt majorban mozgalmasan telnek a mindennapok; akinek kedve van, segíthet a háztáji munkában, a gyerekek még a traktorvezetést is kipróbálhatják. Kirándulni lehet pónin, lovon, szamárháton, lovas kocsin, de akár terepjáróval is. A gyalogtúrákon - gyermekkorából jól ismeri a terepet - a házigazda vezeti el a vendégeket a Drávára, a Kis-Balatonra, a tv-toronyhoz, vagy éppen kisvonattal pöfögnek végig a dél-zalai erdőkön. Esténként kemencében sül az étel, a pajtaszínházban zeneesteket, színházi előadásokat tartanak.
Ha valaki a fárasztó nap után "extra szolgáltatásra" vágyik, az ősi módi szerint friss szénával megpakolt padláson, a "szénahotelben" hajthatja álomra a fejét. De választani lehet az apartmanok és a vendégházak közül is - mindegyike vályogból épített parasztház volt egykoron -, amelyekben élvezhetik a XXI. században jól megszokott kényelmet. A vendégek nagy része Németországból, Ausztriából, Svájcból, Hollandiából érkezik, de voltak már spanyolok, olaszok is a magyar parasztporta lakói. Gyakoriak a vegyes családok, amikor a magyar férj - vagy feleség - párjával együtt szeretné felidézni gyermekkori emlékeit.
A nosztalgiázáshoz szükséges eszközök nagy részét a környékbeliektől szerzi be Czinki László. A kidobásra szánt ócska szerszámokat addig javítgatja, csiszolgatja, míg ismét működőképesek, bemutathatók lesznek. Eredeti használtuk szerint rendszerezi őket: külön kamrában sorakoznak a vékák, kosarak, darálók, morzsolók, szecska- és répavágók, mérlegek, minden, ami a gabona feldolgozásához, tárolásához kell. Egérfogóból múzeumnyi gyűjteménye van, 20-40 különböző példányt őriz a polcokon.
A textilrészen rokkákból, varrógépekből, kenderfeldolgozóból is van vagy egy tucat. A legfiatalabb nemzedéknek még a szépen megmunkált öntöttvas vasaló láttán is elég nehéz elmagyarázni, hogy pár száz évvel ezelőtt nem a villamos áram működtette a masinát. Izzó parázzsal töltötték meg, ezzel simították ropogósra a kelmét. A tisztaszobát a száz évvel ezelőtti stílusban rendezték be, a régi ágyon egymásra halmozott hímzett párnák, népi motívumokkal díszített takaró.
Ebben a környezetben szinte minden a régi paraszti világra emlékeztet, de Czinki László a vendégek kedvéért az infrastruktúra kiépítésén túl is tett azért némi engedményt: az udvar egyik részén az ősrégi tűzoltókocsi mellett szekerek, vetőgépek állnak, de a másik szögletben elhelyezett néhány "modernebb" játékot, csúszdát, gyerekházat is. Nem sok köze van a paraszti világhoz a szaunának sem, amelyet inkább a téli hónapokban kedvelnek és használnak a vendégek. A modern technikát képviseli a napkollektorral működő aszaló is, amelyet saját maga tervezett, az ácsoknak fadarabra rajzolta fel a mintát. Ebben szárítják a kertben termelt gyümölcsöt, tea- és fűszernövényeket.
"Még sok munka van hátra, és mindig érkeznek új eszközök is, amelyeket rendbe kell tenni" - mutat körbe a tulajdonos, hozzátéve, hogy semmivel sem kell sietni. Egész eddigi életében mindig másoknak tervezett, a saját portáján azonban nincsenek határidők.
A paraszti családból származó újudvari fiú 19 éves korában telepedett le Németországban, de mindig is az volt a szándéka, hogy egyszer visszatér a szülőföldjére. Negyven esztendőn át kert- és tájépítőként dolgozott, majd 1996-ban - éppen ekkor töltötte be az 59. életévét - visszatért Magyarországra. Kezdetben az volt a tervük, hogy falusi környezetben állatokkal foglalkozzanak. A legkedvezőbbnek - a gyermekkori nosztalgia is ezt erősítette meg - Kendlimajor bizonyult. A parasztportával együtt kisebb erdő, szőlőhegy, gyümölcsös és legelő is a birtokukba került. Az állatállományt most három ló, négy póni, egy szamár és három birka képviseli, a parasztudvaron pedig apró állatok, tyúkok, kacsák kapirgálnak, ahogy ez a magyar vidékén mindig is szokásos volt.
