A 80-as években Matisse, Picasso és a kortárs izraeli festészet fölfedezése okozott Fehér László művészetében egy anyagszerűbb, de továbbra is fotóalapú kitérőt. Hamar rájött azonban, hogy az expresszionizmus nem áll jól neki, és egy 1985-ös képpel, személyes tragédiákon keresztül kikínlódta magából a hosszú ideig érvényes, emblematikus fehér lászlói képtípust a sík felületen áttetsző emberalakkal. Ezzel úgy tűnt, hogy sikerült megalkotnia világlátása számára a legadekvátabb kifejezési formát. A leginkább tájban elhelyezett transzparens figura, gyakran kisgyerek egyszerre látható és láthatatlan, emlék és valóság, nyugtalanító árnyék egy környezetben, amely szilárd és erőteljes, vagy legalábbis annak látszik. Semmi sem egyértelmű ebben a mélyen misztikus képi világban, amelyről mégsem nehéz kikövetkeztetni, hogy a zsidó lét szimbolikus képi megfelelője, hogy ez a misztika, mint Heller Ágnes írja, zsidó misztika, "Fehér Lászlóban a Zohar szelleme munkálkodik". A szellem akkor a legerőteljesebb, amikor a megjelenése nem olyan nyilvánvaló, például egy hatalmas kőbéka körül, és akkor a legesetlenebb, amikor az érzelmi túlsúly akadályokat gördít elébe, mint az auschwitzi látogatásokról készült képeken. Ez a harmónia mű és világlátás között megközelítőleg 2000-ig tartott, de a festő már a 90-es évek második felétől fokozatosan elkezdte kitölteni az emberalakot, és visszatért a korai évek hiperrealizmusához. Nem szeretném a változás drámaiságát eltúlozni, de ezzel mintha leegszerűsödött volna Fehér világa: kápráztató tudással vannak megfestve az új képek, de valahogy minden túl kemény, túl éles, túl pontos. A fekete-vörös színkontrasztok mögött nagyon távolról földereng az orosz avantgárd, a művész szándékának megfelelően, csak éppen az avantgárd feszítő izgalma nélkül. És mintha mindez visszavonulással, befeléfordulással járna együtt, megjelentek az önarcképek. A magánélet portréi mellett azért néhány hajléktalanról készült nagyméretű festmény jelzi az általánosabb kérdések iránti érdeklődést, és ezeken a portrékon végre van a keménységnek is létjogosultsága, mert van mit megmutatni. Ne felejtsék el a lépcsőfordulóban megnézni.
A misztikus realista
Egyéb
Birkás Ákos realista fordulata mindenkit megrázott. Fehér László festői kacskaringói sosem nyúltak túl a realizmuson, újabb képeit nézve mégis az az érzésünk, hogy a művész saját ikonját rombolja. Ami persze csak akkor igaz, ha elfogadjuk, hogy Fehér festői leleménye, az a bizonyos fehér kontúr, amely képeinek misztikus alapeleme, a szellemihez átvezető rács, a lélek és az emlékezés törékenységének szimbóluma, a többlet volt képes a legtökéletesebben kifejezni ezt a bonyolult világot. Úgy tűnik, hogy az 1980-as években megtalált szubjektív hang (ez az általános szubjektivizálódás korszaka, a magánmitológiáké) elavult a festő számára, és bár a téma szubjektív jellege maradt, ugyanaz a nemzetközi nyelv lépett a helyébe, mint Birkásnál.
A Ludwig Múzeum kiállítása ebből a szempontból is érdekes: hogyan viszonyulnak a kanonizált Fehér-művek (amelyeknek a leghíresebb, a velencei biennálén bemutatott dararabjait, a sárga-fekete képeket most láthatjuk először együtt) a hűvös, elegáns, virtuóz új festményekhez, amelyek szándékoltan a kiállítás törzsanyagát képezik.
Magyarán: melyik Fehér tetszik nekünk, a régi vagy az új? Levetheti-e egy művész stílusának régi gönceit, megszabadulhat-e festészetének emblémáitól anélkül, hogy bárki számonkérné őket rajta? A retrospektív kiállításnak ezek a legfőbb kérdései.
A művész maga nagyjából tizenkét periódust különböztet meg életművén belül, amelynek nagyságát jelzi, hogy némely periódushoz száz mű is tartozik. A rendezés nagyrészt végigköveti ezeket a korszakokat a 70-es évek hivatalos posztimpresszionizmusa elleni lázadó realizmustól a jelenkori hiperrealista portrésorozatokig. A főiskolás művek szocio-realizmusa mögött a pop art és Lakner László szelleme húzódik meg, valamint a zsidóságé, és ezt kimondva meg is határoztuk Fehér művészetének fő terheit.
