Milyen űrt tölt ki a Magyar Kultúra magazin a hazai folyóiratkultúrában, hogyan néztek ki a kezdetek?

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Demeter Szilárd ötlete volt, hogy Magyar Kultúra néven szülessen egy értékközvetítő magazin, amely méltó ehhez a névhez. Ő kért fel, legyek a főszerkesztője, és rám bízta, hogy találjam ki, milyen legyen ez a lap.

A felkéréskor mit tartott kihívásnak?

Nagy megtiszteltetésnek érzem ma is ezt a bizalmat – rögtön tudtam, hogy egy szerkesztő életében mennyire nem hétköznapi lehetőség egy ilyen felkérés. Bár sokan, akikkel beszélgettem a magazin indulása előtt, figyelmeztettek, hogy ez kockázatos vállalás, a művészeti élet jelenlegi megosztottsága miatt nem lehet sikerre vinni egy ilyen lapot, de nem értettem egyet velük. Nemcsak egyfajta naivitás miatt, hanem mert nagyon pontosan tudtam, miről szeretnénk beszélni és azt is, hogy hogyan. Az pedig lehetetlen, hogy alkotó emberek, kiváló szakemberek elzárkózzanak a beszélgetéstől, ha érzik, hogy valaki tényleg őszinte érdeklődéssel keresi meg őket. Nem kellett csalódnunk, csodálatos emberekkel ismerkedtünk meg. Tehát

a kezdetektől a történetek elmondásának lehetősége inspirált.

Milyen szempontok alakították a lapot?

Az egyértelmű volt, hogy Magyar Kultúra néven csakis egy gyönyörű lapot illik szerkeszteni, és a kiadónknak, a Petőfi Kulturális Ügynökségnek köszönhetően ez meg is valósulhat ilyen minőségű papíron, rendkívül igényes vizuális megoldásokkal. Szerkesztőként természetesen a tartalmi kérdések bonyolultsága az igazi kihívás.

Megnéztem a száz évvel ezelőtti lapokat, miről és kik írták, ebből mi érvényes ma is. És természetesen a mostani kiadványokat is – igen szembetűnő volt, hogy a napisajtó milyen hangsúlyossá nagyít olyan témákat, amelyek csak egy szűk réteget érintenek vagy akár teljesen tét nélküliek, míg jóval fontosabb dolgok mennyire elsikkadnak. Gondoljunk például arra, milyen kevés szó esik az idős családtagok helyzetéről vagy arról, milyen dilemmában őrlődik az az ember, aki a szüleitől több száz kilométer távolságban él, majd az élet úgy hozza, hogy otthon szükség van az ő gondoskodására. Mennyire nem veszünk tudomást a legemberibb, legesendőbb élethelyzetekről!

De kultúráról beszélve azt is fontosnak tartjuk, hogy az egyes témák kapcsán a tudomány mai álláspontját is ismertessük. Kézenfekvő volt, hogy a vándorlás témájában megkeressünk egy vonulásbiológust, és a madarak vonulásáról kérdezzük, a válaszai pedig nagyon pontos képet festenek a klímaváltozás jelenéről. Vagy az álomról szóló lapszámunkban megmutatjuk, hogyan használja egy pszichológus az álmokat a terápia során, mivel foglalkoznak a Honvéd Kórház alvásdiagnosztikai központjában. Igyekszünk hónapról hónapra olyan témákat körbejárni, amelyek által kiviláglik, mennyire izgalmas, értékes és érdekes a kultúránk.

Könnyű összeegyeztetni a hagyománykövetést és az aktualitást?

Életszerű szempontokat választunk egy-egy témához, ez ad egyfajta frissességet. Például a huszár lapszám elsőre sokak szemében korszerűtlen témának tűnhet, de mi a történeti áttekintés mellett azt is vizsgáltuk, hogyan épül be a huszár figurája a popkultúrába, illetve a huszárokhoz társított erényekhez hogyan viszonyulnak ma egyes férfiak – a tábori lelkésztől kezdve a festőművészen át a világ egyik legjobb szájharmonikásáig.

Léteznek korszerűtlen témák vagy minden frissíthető?

Az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lap felelős szerkesztője voltam, amikor kaptam egy olvasói levelet arról, milyen jó, hogy van a magyar sajtóban egy ilyen korszerűtlen hang, mint az enyém. Ez nagyon sokat jelentett nekem, mert az olvasónk kifejtette, azt érti ezalatt, hogy nem a trendi dolgokat hajhásszuk, hanem érthetően írunk teljesen életszerű témákról. Ezt a viszonyulást mindenképp szerettem volna átörökíteni a Magyar Kultúra magazinba is. Mivel csak arról írunk, ami jelen van az életünkben, egyik témánk sem lehet korszerűtlen.

A művészeti és kulturális életben érzékelhető feszültségeket nem éli meg nyomásként?

Inkább egyfajta távolságot érzek – nekem nem kell megörökölnöm senki sértettségét, mert az nem az én történetem. A mi célunk az, hogy láthatóvá tegyük, mennyire érdekes a kultúra.

A sérelmek lajstromba vételét nem vállalhatjuk.

Egy nyomtatott lap megjelentetése nem nagy kockázat?

Szerkesztői szempontból egyáltalán nem – minden más vonatkozásban viszont igen összetett ez a kérdés, és inkább a kiadónak jelent nagy kihívást. De nagyon hiszek a nyomtatott lap létjogosultságában, sokkal stabilabb és hosszabb távú tudáshordozónak tartom, mint bármely online felületet. Ráadásul lehetővé teszi, hogy szerkesztőként érdemben körbejárhassunk egy-egy témát, újabb szempontokra irányíthassuk az olvasó figyelmét, biztosíthassuk neki az elmélyülés lehetőségét.

Az online térben viszont folyton zaj van, megannyi apró, villogó fondorlat dolgozik azon, hogy folyamatosan elterelje, magára vonja az ember figyelmét. Úgy gondolom, hogy ettől előbb-utóbb besokall az ember, és vissza fogunk, vissza kell majd térnünk a képernyő nélkül töltött időszakokhoz, mert ez a zaj a mentális egészségünket veszélyezteti. Egyre nagyobb igény lesz erre, fel fog értékelődni minden olyan lehetőség, mely ha csak napi fél órára is, de elcsábít a pixelek elől. Bízom benne, hogy ez a magazin is ilyen lesz, megéri a kedvéért napi fél órára kivonulni az online térből.

A napokban egyéves a lap. Mire a legbüszkébb?

A csapatra, amellyel dolgozhatom – hatalmas áldás ez ebben a munkában. Döme Barbara főszerkesztő-helyettessel állítjuk össze a lapszámokat, és fantasztikus emberek segítik a munkánkat, kezdve a fotós és grafikus szakemberektől a közönségtalálkozóink szervezőiig. Ráadásul a kiadónk több szakmai műhelynek ad otthont: a cikkek megírásában a kezdetektől együttműködünk a Kultúra.hu csapatával, ifjúsági és gyerekirodalmi kérdésekben számíthatunk az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumnál dolgozó kollégák tudására, szépirodalmi és műfordítói rovatunk anyagát a Helyőrség.ma és az 1749.hu csapatával közösen szerkesztjük, a zenerovatunk mögött ott a teljes Hajógyár, nyelvészeti kérdésekben pedig a Kazinczy Műhelyre támaszkodhatunk. Folyamatosan egy negyven-ötven fős szakembergárda tudása segíti a munkánkat.

Képzeljük el, hogy valaki száz év múlva belelapoz a Magyar Kultúra magazinba. Minek örülne, ha milyen benyomást tenne rá?

Szeretném, hogy kiderüljön a magazinból, milyen volt a kétezerhúszas évek eleje. És örülnék, ha érzékelhető lenne, hogy ez a lap az igényesség mellett áll ki. Minden lapszámnak van egy alaposan végiggondolt dramaturgiai íve mind témaválasztásában, mind vizuális megoldásaiban. A régebbi városrészeken sétálva mindig rácsodálkozom, hogy egy-két évszázaddal ezelőtt milyen igényesen építkeztek, milyen kincseket hagytak ránk, mennyire pontosan végiggondolták, hogy nézzen ki egy homlokzat, egy korlát, egy kilincs. Aztán ha belépek egy mai irodaépületbe, beleborzongok, mit hagyunk mi magunk után – acélszerkezeteket és üvegkalitkákat?

Ez a lap a népszerűséghajhászásról, a kattintásról szóló korban ellenpont

– azoknak szól, akik szeretnek elmélyülten gondolkodni, és a maguk közösségében szeretik megosztani, mik foglalkoztatják őket. Amíg nem ezek az emberek lesznek többségben, addig mi alulmaradunk a népszerűséget jelző számadatokban. De a lap hatását nézve igenis nyerő pozícióban vagyunk, hiszen azok olvassák, akik másokkal is megosztják ezt az élményt.

Csak egyetlen példát említek erre, de hála istennek sokat hozhatnék. A szentestét évek óta Etéden, egy székelyföldi faluban töltjük. Az ottani lelkész és családja tavaly az utolsó karácsonyát ünnepelte ezzel a gyülekezettel, akikhez igazi szeretetkapcsolat fűzi, tehát nagyon készült arra, hogy úgy szólítsa meg őket, legyen nyilvánvaló, hogy ugyan máshol folytatja majd a munkáját, de az itteniekhez kötődő érzései nem változtak meg. Tehát mi is ott vagyunk szentestén az istentiszteleten, és egyszer csak hallom, hogy a lelkész a főszerkesztői beköszöntőmből idéz a szószékről – leírhatatlan élmény volt. Utána mondta, hogy ő hetek óta ezeket a gondolatokat próbálta megfogalmazni. Ennél nagyobb visszaigazolást szerkesztő nem kívánhat!

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu