Kosztolányit minden érdekelte, ami a nyelvvel kapcsolatos: „Író vagyok, aki anyagával bíbelődve sokszor és szívesen eltűnődik a nyelvi jelenségekről.” Ha külföldi tudományos értekezés lekicsinylően szólt a magyar nyelvről, vérmesen vitába szállt. Tudott minden megjelenő szótárról, szószedetről, tudományos nyelvészeti munkáról. Haragudott a germanizmusokért, fáradhatatlanul vitatkozott a nyelvművelést ellenzőkkel. Példáit ötletszerűen halmozta, de éppen ez adta a rövid írások keresetlenségét, frissességét. Ösztönös nyelvész volt (szerinte „éppen az a bajunk, hogy kevés dilettáns nyelvészünk van”). Soha nem kötötték gúzsba az akadémiai elméletek. Írásai következetlenségeik ellenére is szerethetők.
Játsszunk el a gondolattal: milyen jelenségekről adna ma spontán gyorsjelentést, miről írná esszéit, mi foglalkoztatná? Nyilván születne esszéje az „újbeszélről”, vagyis a politikailag korrekt nyelvről, lázadna az eltörléskultúra ellen, ma is méltatlankodna a fölösleges idegenszerűségek (de ma már az anglicizmusok) miatt, kedvelt képével szólva: lesben állna, amikor a határon megjelenik egy új idegen szó. Felemelné a szavát a kommentek nyelvi színvonala, a publicisztika nyeglesége ellen („főképpen a napilapok a bacilusgazdák”). Biztosan olvasgatná a Szómagyarító oldalt, sőt talán javaslataival gazdagítaná. Lelkesen voksolna az év szavára. Üdvözölné a folyamatosan megújulni, bővülni tudó online szótárakat („A nyelvet nem lehet szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk vagy írunk”). Valószínűleg lenne blogja, Facebook-oldala, élne az új kommunikációs lehetőségekkel (hiszen száz évvel ezelőtt − idegenkedése ellenére is – lenyűgözőnek találta a mozit, az írógépet és a telefont).
Mit írna ma, amikor a szavak még inkább eredeti értelmüket vesztik, mint az ő korában? „Itt mindenki az, ami nem, és senki sem az, ami”– írta félig tréfásan akkor még a biztos úrrá avanzsált rendőrről, a főmegbízottá előlépett házmesterről, a szerkesztőnek nevezett álhírlapíróról. Mivel különösen érzékeny volt a nyelv és a valóság átfedésére, a tárgy és a tartalom megfelelésére, a jelentés mélyrétegeire, biztosan hosszan elmerengne néhány új nyelvi tüneten. Például azon, hogyan válik a semleges szó pejoratívvá, majd a helyette alkotott politikailag korrekt szó rövid élet után megint szalonképtelenné, ami újabb szó létrehozását teszi szükségessé, és így tovább. A végeredmény pedig az a hiperpíszí kifejezés, ami már vészesen távol kerül a valóságtól és az eredeti értelmétől. Mit szólna ehhez Desiré? Talán Az este egy kis szerecsengyerek című verse fölött mélyet sóhajtva rágyújtana egy cigarettára.
S mit mondana a fortélyos nyelvátalakító törekvésre, ami legújabban a nyelvtani nemek rendszerét bolygatná fel jó pár európai nyelvben – szintén a társadalmi igazságosság jegyében? Arra, ami a biológiai nemet tükröző nem semleges nyelvhasználat helyett a nemsemleges nyelv megteremtését tűzi ki célul? (Van-e egyáltalán bármilyen szempontból semleges nyelv?) Kosztolányi 1934-ben még jobbára a nyelvtanulás szempontjából vetette fel a problémát, hogy a németben „egy szó nadrágban, szoknyában jár-e, vagy pedig holmi semleges bohócköntösben”. Kétszáz évvel ezelőtt nem sok híja volt, hogy a mi nyelvünkben megjelenjenek a nyelvtani nemek, hiszen a nyelvújítás során más furcsaságok is megtörténtek: „meghonosodtak, vérünkké váltak olyan lombikban kotyvasztott szavak, amelyektől az ép érzékű nyelvésznek a háta is borsódzik”. Kazinczy szerencsére nemet mondott a nemekre, vagyis nem támogatta a szavak nőstényesítésére tett javaslatot. A magyar nyelvtan nemnélkülisége Folnesics János szerint nyelvünk fogyatékossága a némettel szemben – most, a XXI. században ez a hiányosság kétségkívül előnyünkre válik. Mert ha óhaja valóra vált volna, most éppen főhetne a fejünk, hogyan csináljuk vissza az eredendően gendersemleges nyelvtanunkat…
„Minden szó ereklye […] telis tele van emberi tartalommal, letűnt nemzetek életével.” A francia kultúra szerelmese nyilván megrökönyödne azon, hogy e nem túl távoli országban a mère (’anya’) szó használata ellen valaki törvényjavaslatot nyújtott be. Az anya, ez a lágy hangzású palindrom ősi magyar örökség, a tíz legszebb szó egyike Kosztolányi mentális szótárában. Talán minden nyelvben az anya jelentésű szót ejtik ki a leggyakrabban egy bizonyos életkorig. Hogy a nem-néven-nevezés (lényegében a szó lelkének elrablása) igazságosabb társadalmi viszonyokat teremt? Hiszi a piszi – mondaná, vagy inkább: hiszi a píszí. Minél körmönfontabban, bonyolultabban nevezünk meg valamit, annál messzebb járunk a lényegtől. Kosztolányi szerint a nyelvet nem lehet becsapni, mert „nem csak mi gondolkozunk, a nyelv is gondolkozik”.
Ma is írhatná a fenti jelenségekről, hogy az érvelés „minden szava helytálló, értelmes, csak az egész őrület, a józan ész őrülete”. Veszélyük éppen abban van, hogy morális perspektívából megokoltnak tűnő, logikusan felépített elméletekről van szó („őrült beszéd, de van benne rendszer”). Vajon meglepné-e a szó tiszta értelméhez ragaszkodó Kosztolányit, hogy megszűnt a nyelvi valóság, csak narratívák vannak, hogy orwelli lidércnyomás készülődik, s hogy egy látszólag méltányosabb világért beáldozzuk a nyelvet?
Karinthy írja Kosztolányi halála után, hogy innentől már egy életen át gépiesen jelentkezik benne a kérdés, ha hall vagy olvas valami érdemlegest: „Mit szólna ehhez Desiré?” A Nyelv és lélek mondatai, gondolatai meglepő intenzitással állnak bele korunkba, s Kosztolányi által nem képzelhető értelmet kapnak a XXI. században. Így – látva a nyelvünket érintő világjelenségeket – mi sem tudjuk elhessegetni a gondolatot: „Mit szólna ehhez Desiré?”
Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely
