A Kassák Múzeum Besnyő Éva dokumentarista fotográfiai munkásságából kiindulva kortárs fotográfusokat hívott meg, hogy beszélgessenek a dokumentumfotó mai lehetőségeiről és szerepéről. A személyes tapasztalatok és motivációk fényében a fényképész lehetséges pozícióiról, az alanyokkal kialakított kapcsolatáról, az együttműködés és a részvétel formáiról a Besnyő-kiállítás kurátora, Csatlós Judit kérdezte Bartha Mátét, Benkő Imrét, Csoszó Gabriellát, Szász Lillát és Turay Balázst. Beszámoló.

Valóság, hitelesség, objektivitás
Lakásmenet A Város Mindenkié csoporttal
Fotó: Csoszó Gabriella

A dokumentarista fotográfia fontos kérdése, hogy miként viszonyul egymáshoz az esztétika és a valóság ábrázolása. Bartha Máté szerint a dokumentumfotó esetében sem beszélhetünk teljes objektivitásról, mivel az alkotónak mindig van valamilyen viszonya az ábrázolni kívánt témához, amitől nem tudja függetleníteni magát. Szerinte sokkal fontosabb a hitelesség, ami akkor valósulhat meg, ha a fotós számára is nyilvánvaló, hogy miként kötődik az adott témához. Szász Lilla is így dolgozik: mielőtt elkezd egy anyagot, megvizsgálja magát, hogy az adott téma miért fontos számára.

„Megvizsgálom a saját valóságomat, azután kívülről keresek kapaszkodókat; beszélek azokkal, akik közelebb tudják vinni a témát az objektivitáshoz” – mondja.

Többféle valóság létezik: a fotósé, az alanyé, a társadalomé, és Szász szerint az a jó, ha ebből a sok kicsi valóságból létrejön valami közös. A fotósnak a saját valósága mellett a résztvevők valóságának is teret kell engednie.

Csoszó Gabriella számára sokkal fontosabb maga a folyamat, mint az elkészült fotó. Fényképei nem valóságábrázolások, hanem állásfoglalások, értékválasztások. Az elkészült kép azt mutatja, hogy miként azonosult azokkal a történetekkel, amikkel dolgozott. Éppen ezért fontos, hogy maga a fotózás együttműködésre épüljön. „Az esetek többségében folyamatos bevonás, bevonódás történik, éppen ezért a távolságtartás, az objektivitás csak törekvés, de nem lehet teljesen elérni”, véli. Csoszó szerint

az esztétika feladata az, hogy segítse a történetmesélést.

Célja, hogy azok is megértsék a fotón szereplő jelenetet vagy személyt, akik nem voltak jelen a fotó készülésének pillanatában. A képalkotás pedig sokszor nem esztétikai, hanem dramaturgiai kérdés: fel tud-e annyira készülni a fotós, ismeri-e olyan mélységében a problémát, hogy a képén keresztül megfelelően tudja képviselni.

Turay Balázs elmondta: számára az objektivitás az, amikor mindenféle esztétikai beavatkozás nélkül tud jelen lenni. „Semmi olyat nem csinálok, amivel egy konstruált, műtermi valóságot építek fel. Nem akarok szebbet vagy jobbat csinálni, de megpróbálom az alanyt egyfajta emberi kapcsolat erőterében megjeleníteni.” Ugyanakkor rámutatott: a fotósnak nagy felelőssége van abban, hogy mit emel ki egy adott történetből.

Kapcsolat a fotós és az alany között
Bartha Máté Liminality sorozatának egyik darabja
Forrás: barthamate.com

A fotósok sok esetben annyira közel kerülnek a témához, hogy le kell tenniük a fényképezőgépet, és már nem fotósként, hanem segítőként kell jelen lenniük. Néha elkerülhetetlen, hogy az alannyal közeli, bensőséges kapcsolat alakuljon ki, ami lehetővé tenné, hogy a fotós mélyen ábrázolja a témát, de etikailag esetleg az a helyes, ha akkor az alkotó a nem fényképezést választja. 

Bartha Máté szerint a hitelesség az, amikor a saját valóságom és a másik valósága közössé tehető. A fotós feladata, hogy alanyának belső valóságát megvizsgálja, és mások számára érthetővé tegye. Ennek a feltárásával pedig képes egy újabb, a sajátjától eltérő nézőpontot adni a befogadó számára. Így talán el tudja érni, hogy a néző kevésbé sztereotipikusan gondolkodjon. Ez pedig maga az érzékenyítés.

A beszélgetés online zajlott. A résztvevők balról jobbra: Csatlós Judit, Benkő Imre, Szász Lilla, Bartha Máté. Csoszó Gabriella Zoomon vett részt a kerekasztalon.

Szász Lilla sokszor intim szituációk részesévé válik, és ezeket örökíti meg. Megesik, hogy több évig dolgozik egy adott témán, olykor a helyszínre is költözik. Sok esetben nem is veszi elő a gépet, csak nézi, hogy mi az, amit a szereplők meg akarnak mutatni magukból. Ezután pedig azt vizsgálja, hogy ez miként viszonyul ahhoz, amit ő lát. E folyamat során érzékenyítik egymást. Olyan is előfordul, hogy megkéri az alanyokat, játsszanak újra bizonyos helyzeteket. Ez már nem objektivitás, mert a fotós így kiragad egy szeletet a valóságból, mégis hiteles lehet.

Nyilvánosság
Szász Lilla: Részlet a Zsolti mama a mennybe megy című sorozatból, 2010
Forrás: Mai Manó Ház

A dokumentarista fotográfia esetében fontos kérdés a nyilvánosság is. Mekkora nyilvánosságot kaphat egy adott mű? A fotós segít vagy árt azzal, ha bemutatja az adott helyzetet? Szász számára a galériahelyzet adekvát válasz erre a dilemmára. Egy kiállításon bizonyos ideig limitált számú közönség látja az adott művet. Vannak olyan képek, amiket etikai okokból nem lehet ennél szélesebb közönség elé tárni, mert az már nem a társadalom érzékenyítéséről szól, hanem az alany személyes szférájának megsértése lenne.

Bartha Máté szerint ha a képen ábrázolt jelenet sokértelmű és kevésbé konkrét, akkor könnyebb publikálni az adott fotót. Viszont így a mondanivalója is gyengül. Minél konkrétabb dolgot mutat be, annál könnyebben tud ártani a fotó alanyának, és minél inkább fel van hígítva a történet esszenciája, a fotó annál ártatlanabb. Így a nézőt is képes rávenni arra, hogy gondolkodjon az adott problémáról. 

Ezért fontos mérlegelni, hogy mikor jön el az a pont, amikor a fotós leteszi a fényképezőgépet, és alkotó helyett mentális segítőtárssá válik.

Bartha is úgy látja: mérlegelni kell, hogy az adott témával lehet-e foglalkozni a fotósnak. Át kell gondolni, hogy ennek mi lehet a módja, és mi a megörökítés célja. Szerinte azonban sok olyan eset van, amikor a nyilvánosság segítségével a fotó alanya is épülni tud. Előrelépés lehet számára, ha valaki tükröt tart neki.

Szász szerint a fotós valóban el tud érni bizonyos közösségeket, és tudja befolyásolni bizonyos embercsoportok hozzáállását, hiszen a fotó belső nézőpontokat tud külsővé tenni, amik aztán így befogadhatóvá válnak. A dokumentarista fotótörténetben számos olyan esetről tudunk, amikor egy kép vagy sorozat hatására elindult egy diskurzus az adott témában, amikor a fotó megnyitotta a párbeszédet. 

A fotó társadalmi hasznossága tehát abban mérhető, hogy képes-e változásokat elérni. Azonban a fényképek önmagukban nem arra hivatottak, hogy a komplexitásukban tárják fel ezeket az ügyeket. Ez egy esztétikai lehetőség, ami segítheti a továbbiakat.

Csoszó Gabriella például nem érzi úgy, hogy társadalmilag hasznos lehet egy olyan fotó, ami a kiállítótérben szerepel. Ő a jelenlétben hisz: ügyeket és mozgalmakat segít azzal, hogy megörökíti őket. Ugyanakkor egy lépéssel tovább is lépett: hátrányos helyzetű mozgalmak tagjait tanítja fényképezni. Fel szeretné ruházni őket azzal a képességgel, hogy képekkel tudjanak kommunikálni, a fotózással tehessenek magukért. Ez azért is fontos, mert ezekkel a fotókkal az adott mozgalom belső szemszögből válik láthatóvá. Így talán még nagyobb hatása lehet. 

Nyitókép: Benkő Imre: Karbantartók, Kohógázüzem, Ózd, 1989

A beszélgetés online hangzott el.