fbpx

„Mit tudom én, mi szeretnék lenni” – Beszélgetés Lövétei Lázár László költővel

„Amíg meg tudunk hatódni irodalmi műveken (is), addig nincs minden veszve. Kell-e szebb karitatív cselekedet, mint meghatni embertársainkat?! ”

Csokonai emlékezetes sorát idézve: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Önt, az erdélyi fiatalembert mi indította el a költői pályán?

Már gyermekként is sokat olvastam, aztán 12 éves koromban az „eposzírással” is megpróbálkoztam: felező tizenkettesekben számoltam be nyári kirándulásunkról. Később a szerkesztő urakat is untatni kezdtem a verseimmel, például K. Jakab Antalt, az Utunk, vagy Lázár Lászlót (nem volt rokonom!), az Ifjúmunkás szerkesztőjét. 1991 elején debütáltam Lázár László rovatában, az Új tollakban, aztán már nem volt megállás: a kolozsvári műszaki egyetem hallgatójaként is folyton olvastam ahelyett, hogy differenciálegyenletekkel vagy speciális matematikával foglalkoztam volna, így nem csoda, hogy három szemeszter után átfelvételiztem a bölcsészkarra (összekötendő a kellemest a hasznossal).

Csokonai ezt is hozzátette: „Ha írok is, majd írok a huszadik-huszonegyedik századnak, mikor az ember emberebb lesz”. Ön kinek, melyik kornak írja a verseit?

Szegény Csokonai! Ha sejtette volna, hogy mennyivel lesz „emberebb” az ember éppen a 20–21. században! Persze nem árt (sőt kötelező!) reménykedni eljövendő szép korokban, amikor a szellem napvilága tényleg be fog ragyogni minden ház ablakán – hogy egy másik magyar költőt, Petőfit idézzem. Ugyanakkor nekem jólesnék, ha néhány kortársamnak is sikerülne örömet szerezni egy-egy verssel. Amíg meg tudunk hatódni irodalmi műveken (is), addig nincs minden veszve. Kell-e szebb karitatív cselekedet, mint meghatni embertársainkat?!

Két szék közt című költeményében ezt írja: „Valaminek vége akar lenni. / Mit tudom én, mi szeretnék lenni.” Jól értem, hogy bizonytalan az egykori pályaválasztásában?

Csak annyira voltam/vagyok bizonytalan, amennyire Babits is az volt Ősz és tavasz között című versében, a „Mit tudom én, mi szeretnék lenni” sor ugyanis abból a versből származik (ha jól emlékszem, a kötetemben is kurzívval szedve jelent meg). „Olvad a hó, tavasz akar lenni. / Mit tudom én, mi szeretnék lenni! / Pehely vagyok, olvadok a hóval” – mondja Babits, s a 2000-es évek elején, amikor a Két szék között verseit írtam, tényleg úgy tűnt, hogy én is pehelyként fogok elolvadni a hóval. 29 éves voltam, amikor rákkal műtöttek, meg is ijedtem elég alaposan…

Daganatos megbetegedését is képes volt lírává szőni. Mit jelent a költő számára egy ilyen diagnózis: ad vagy elvesz valamit az invencióiból?

Addig ismeretlen világba nyertem bepillantást, saját nyelvvel-hanggal. Tehát inkább adott, mintsem elvett volna. Nem beszélve arról, hogy igyekeztem minél több „kései” verset elolvasni, hogy lássam, más költők hogyan vacogtak Isten előtt. Ha nincs az a betegség, talán csak később jutottam volna el ezekhez a versekhez, hiszen egy húszas évei végén járó fiatalembernek csak hasznára válhat, ha igyekszik földközelben maradni.

Verseiből gyakran kiérezni a létezéssel kapcsolatos szorongásait, reménytelenséget. Mitől tart leginkább?

Hadd szögezzem le gyorsan, hogy a látszat ellenére végtelenül optimista ember vagyok: tovább idézve az imént már említett Petőfi-verset: hiszem, hogy a bőség kosarából előbb-utóbb mindenki egyaránt vehet majd. Hogy mikor? Nem tudom. Egyelőre minden azt mutatja, hogy a gazdasági válságokból vagy a járványokból is a leggazdagabbak profitálnak, de ez nem tarthat addig, míg a világ! Bőven kerül hát, amitől tartani lehet, de ismétlem: inkább bizakodó vagyok. Vagy az szeretnék lenni. Előbb-utóbb be kell érniük az oktatás vagy a kultúra gyümölcseinek. Ha nem reménykednék ebben, már régen más szakma után néztem volna. Ugyanakkor élvezettel olvasom a „pesszimistákat” (Leopardit például: „sóhajra se méltó / a föld, unalom s keserűség / tanyája a lét, nem több. S a világ sár”) vagy a Pilinszky-féle nagy szorongókat.

Számos versében nyers, olykor durva, valóságközeli élményből sarjadó témát választ. Könnyű kézzel írja ezeket?

Furcsának tűnhet, de az élőbeszédszerű, prózára hajazó versnyelv ugyanolyan munkás tud lenni, mintha hémiepesz-kólonokat (időmértékes verssor, a pentameter egyik fajtája – A szerk.) írna az ember. Nemrég jelent meg Feketemunka című kötetem, amelyben az 1990-es évek elején-közepén Magyarországon dolgozó székely vendégmunkások életével ismerkedhetünk. Bizony eléggé nyers, olykor durva a téma és a nyelv egyaránt, de hát a melósok nem feltétlenül a cizellált fogalmazásmódról híresek. Meghamisítottam volna a történetüket, ha nem az ő hangjukat használom, ugyanakkor elég sokat melóztam ezekkel a riportversekkel – remélem, nem hiába.

A rangos irodalmi elismerések, a József Attila-, a Radnóti- és a Faludy György-díj serkenti-e a további munkásságát?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelnek a díjak, hiszen mégiscsak egyfajta visszajelzést jelentenek az embernek. Serkenteni viszont egyáltalán nem serkentik a további munkát: ami kikívánkozik az emberből, az jól vagy rosszul, de mindenképpen megíródik. Nagy tiszteletet érzek például Kavafisz iránt, akinek az életműve csak a halála után vált ismertté-elismertté, ő mégis rendületlenül írta a verseit. És micsoda verseket!

Egy helyütt megemlékezik Balázs Pálról, a földművesből lett erdélyi politikusról, aki 1946-ban politikai gyilkosság áldozata lett. Balázs életét izgalmas történetnek nevezi, és felveti, hogy regényt kéne írni róla. Ön vállalkozna-e egyszer egy ilyen prózai mű megírására?

A lövétei Balázs Pál története tényleg izgat; nem is csak a politikai gyilkosság, hanem általában az átmenetiség kora, amikor még minden képlékeny, semmi sem biztos, semmi sincs kialakulva. Konszolidált (politikai) rendszerekben is mennyi érdekesség van, hát akkor mennyi lehetett rögtön a 2. világháború után! Érettségi előtt álltam az úgynevezett romániai forradalom idején, a szemem előtt zajlott le a nagyon hosszúra nyúlt átalakulás – de micsoda felfordulás lehetett 1946-ban! Újabb főhatalomváltás, a diktatúra kiépülése stb. Szóval szörnyen izgalmas téma. Még mindig dédelgetem magamban a regénytervet, épp csak neki kéne fogni valahogy. Prózát sose írtam, de ad absurdum akár még valami jó is kisülhetne a dologból.

2019-ig a csíkszeredai Székelyföld főszerkesztője volt. Egy-egy lapszám összeállításakor milyen szempontok vezérelték?

Ritkán voltak tematikus számaink, viszont Ferenczes Istvánék 1998-ban, a Székelyföld indulásakor nagyon jól kitalálták ennek a kulturális folyóiratnak a struktúráját:  minden lapszámban volt szépirodalom, történelem, néprajz, oral history. Az én főszerkesztésem alatt mindössze két szempontra figyeltünk: hogy a lehető legjobb kéziratok kerüljenek a rovatokba, és hogy több száz kilométerre Pesttől ne pesti lapot csináljunk (ilyen pesti lapból volt és van jócskán szerte Magyarországon), hanem próbáljunk valami sajátos színt vinni az összmagyar kultúrába.

Mit jelent ma magyar költőnek lenni Erdélyben?

Remélem, hogy ugyanazt, mint máshol, azzal az aprócska megjegyzéssel, hogy kisebbségi helyzetünkből fakadóan a közösségszolgálat errefelé nem olyan nagy szégyen, mint a Nagykörúton belül.

Elárulja, hogy min dolgozik jelenleg, és mikorra várható a következő kötete?

Zákeus fügefája munkacímű verseskötetemen dolgozom. Alakulgat már, a megjelenést viszont nem akarom elsietni: mint említettem, nemrég jelent meg a Feketemunka, és az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra Román triptichon címmel fordításkötetem is kijön, kötetekből tehát el vagyok látva néhány évre.

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ költő, műfordító (1972, Lövéte)
 
Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakán.
1998–2010 között a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010–2019 között a főszerkesztője volt. 2020-tól Térey János-ösztöndíjas.

Fontosabb kötetei: A névadás öröme (versek, 1997); Távolságtartás (versek, 2000); Két szék között (versek, 2005); Arany versek (Széljegyzetek Arany Jánoshoz, 2009); Árkádia-féle (válogatott és új versek, 2009), Zöld (versek, 2011); Alkalmi (versek, 2017); Miféle harag (versek, 2019), Feketemunka (versek, 2021). Előkészületben: Zákeus fügefája (versek).
 
Fordításkötetei: Mircea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Matei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015), Doina Ioanid: Ideje, hogy fülbevalót hordj és más poémák (prózaversek, 2019).
 
Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja (1997); Faludy György-díj (2001); Déry-díj (2005); Radnóti-díj (2008); József Attila-díj (2009); az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja (2011); Magyar Művészeti Akadémia – Az év legjobb könyve díj (2017); Balassi Bálint-emlékkard (2018), Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért Díj (2020), Salvatore Quasimodo Emlékdíj (2020).

#a hét szerzője

A rovat további cikkei