Mit ünnepelt Budapest, és miről hallgatott? – Morcsányi Elza a millenniumi ünnepségekről
1873. november 17-én egyesült Pest, Buda és Óbuda. Huszonhárom évvel később, 1896-ban a rohamosan fejlődő főváros a millenniumi ünnepségeknek adott otthont. Morcsányi Elza az Ezredéves körhinta című könyvében ennek az évnek a botrányait és hétköznapjait idézi fel. Budapest napja alkalmából a város múltjáról, az ünneplés árnyoldalairól és a budai levegőről beszélgettünk vele.
Az egyesítés és a millenniumi ünnepségek között eltelő néhány évben Budapest Európa egyik leggyorsabban fejlődő fővárosává nőtte ki magát. Hogyan történt ez?
1875 és 1900 között Budapest fejlődése olyan őrületes tempót diktált, hogy Európa leggyorsabban fejlődő fővárosainak egyike volt. Bár a statisztikák alapján Bécs egy hajszállal gyorsabban fejlődött, én biztos vagyok benne, hogy valaki csak elírta az adatokat. Engem nem érdekel az igazság, Budapest fejlődött a leggyorsabban, és kész! (Nevet.)
Ennek az alapját a kiegyezés által megteremtett politikai és gazdasági stabilitás jelentette. Rengeteg fejlesztési elképzelés már a reformkorban megszületett, de az 1848–49-es események és az azt követő húsz év nem igazán kedveztek a megvalósításuknak. Ekkoriban már egészen új lehetőségek nyíltak: zajlott az iparosodás, fejlődött a közlekedés, az áruszállítás és az információáramlás.
Milyen képet akart mutatni magáról Magyarország a millenniumi ünnepségeken?
Egy ezredéves állam történetét, a nemzeti öntudatot és büszkeséget. A két nagy egység, a történelmi és a jelenkori egyszerre volt visszatekintés és a jelen vívmányainak bemutatása. A ma Vajdahunyad váraként ismert történelmi épületcsoport a dicső múltat idézte meg, a jelenkori kiállítás pedig a kulturális, gazdasági, ipari, technológiai és még hosszan sorolhatnánk, mennyi eredményét mutatta meg a századfordulós időszak fejlesztéseinek.
Emellett persze rengeteg szórakozási lehetőség volt. Egy korabeli lap azon háborodott fel, hogy az ünnepségek alkalmával az ordenáré lumpolást sikerült a legjobban bemutatni.
A múlt és a modern ország egyszerre jelent meg a kiállításon. Mit árul el ez a múlthoz való viszonyunkról?
Alpár Ignác történelmi épületcsoportja gyönyörűen leképezi, ahogyan a múltunkról gondolkodunk: valós elemekhez kapcsolódva a fantáziánk megalkot valamit, ami talán nem is pont úgy volt, ahogy legszívesebben emlékeznénk rá. Ez nem hamisítás, hanem újragondolás. Akár a nemzeti, akár a személyes identitásunkat nézzük, azt hiszem, ha valamiben nem bízhatunk meg százszázalékosan soha, az a saját múltunkról alkotott narratívánk.
Mennyire volt ez az ünnep valóban mindenkié?
Társadalmi rang szempontjából tekinthetünk rá így, mert ugyan egy főúri család tagjának egy újabb fényűző bál talán nem jelentett nagy változást, de egy hétköznapi embernek óriási élmény lehetett először látni a Szent Koronát vagy a királyt a tömegben.
De emellett – társadalmi szempontból – komoly ellentmondásokba is ütközünk: sok nemzetiség egyszerűen kimaradt az ünnepi önreprezentációból. Olyannyira, hogy a soknemzetiségű országból csak Bosznia-Hercegovinának és a horvátoknak jutott külön pavilon. A többiek beszámolóiból korántsem a ragyogó Magyarország iránti büszkeség tükröződik, hanem inkább a magyarok felsőbbrendűségi érzése, amely a következő évtizedek történelmében súlyos problémaként jelentkezett.
Szóval az ünnep lényegében a nagyszerűség bemutatásáról szólt, de az például érdekes kérdés, hogy mennyire kellett volna helyet kapnia benne a reflexiónak is – hogy mi nem sikerült a történelmünk folyamán, és abban mi a közös felelősségünk?
Már nem emlékszem, hogy kitől hallottam azt a megfogalmazást, hogy a magyar történelemben az egyetlen igazi sikersztori a honfoglalás. Egy gyakorlatilag antikrisztusként kezelt népből Európa keresztény szövetébe szépen besimuló – és legfőképp: túlélő – néppé váltunk. Rengeteg hozzánk hasonló, nomád nép megfordult itt – nekik pedig most nincsen 130 éves évfordulója az ezredéves honfoglalásuknak.
A könyvedben a millenniumi ünnepségek mellett szerelmi botrányok, bűnügyek és egészen hétköznapi történetek is helyet kapnak. Miért tartottad fontosnak, hogy ne csupán az ünnepi eseményeken keresztül mutasd meg ezt az évet?
Mert ezekhez tudok én magam is igazán kapcsolódni. Az Imagine-nél vezetett sétáim során tanultam meg, hogy az ember felsorolhatja a világ összes építészeti és művészettörténeti szakkifejezését, minden évszámot tökéletesen tudhat, de annál nincs jobb, mint amikor ráismerünk magunkra a régi idők embereiben és történeteiben. És persze annál nincs rosszabb sem!
A könyvben a nők társadalmi helyzete több történetben is hangsúlyosan megjelenik. Tudatosan kerested ezeket a történeteket?
Botrányokat és szenzációkat kerestem, és csak később vettem észre, milyen erősen kirajzolódik bennük ez. Nagyon fontos számomra, hogyan ítéli meg a társadalom a nőket, és milyen lehetőségeik vannak, mert úgy gondolom, hogy ezzel kapcsolatban ma is rengeteg közös dolgunk van, de a könyvbe nem feltétlenül akartam ezt ennyire direkt módon belevinni. De ha már így alakult, egyáltalán nem bántam meg.
A millenniumi ünnepségek idején a főváros már jóval több volt három egyesített településnél, az emberek feldíszítették a házaikat, kivonultak az utcára, és felvették az ünneplőjüket. Vajon miből táplálkozhatott ez a közös büszkeség?
Erre nem biztos, hogy pontos választ tudok adni, de számomra nagyon szembetűnő, milyen fontos szerepet játszott a kultúra az ország önreprezentációjában. Ma mintha nem értenénk eléggé ennek a hihetetlen összefogó erejét. Pedig ez egy közös nyelv – és itt egyáltalán nem az elefántcsonttoronyra gondolok.
Fontos, hogy mit tekintünk státusznak. Az számít státusznak, ha nyelveket beszélsz, olvasott vagy, felismered a festményeket, vagy az, hogy – ahogy a Tankcsapda énekli – mennyire állat az autód? Ezek nagy társadalmi folyamatok, amelyekben a döntéshozóknak nagy felelősségük van. Egyénenként olvashatunk, megteremthetjük a saját kis köreinket, de az alulról jövő igény mellett felülről érkező támogatásra is szükség van. Amikor a kultúra a státusz, annak elképesztően pozitív hatása van a társadalomra.
Egy dolgot még feltétlenül tisztáznunk kell Budapest napja alkalmából: miért Buda?
Részben mintakövetés, de a személyes érzésem is az, hogy amikor átmegyek Budára, könnyebben kapok levegőt. Amíg Pesten éltem, minden egyes reggel azzal keltem fel, hogy vissza akarok költözni Budára. Amikor végre tényleg megtettem, azt éreztem: hazaértem. Rögtön össze is futottam egy régi gimnáziumi osztálytársammal és az egykori óvónőmmel. Mi ez, ha nem az univerzum visszaigazolása arra, hogy jó helyen vagyok, hogy hazaértem?
Nem szeretnék szentségtörő lenni, de elmondanád, milyen történelmi alapja van ennek a budai öntudatnak?
Hogyne! Budának évszázadokon keresztül jóval nagyobb volt a politikai és történelmi tekintélye. Ott volt a királyi múltja, a Vár, a régi méltóság. Pest azonban a 18. század végétől egyre jelentősebb kereskedelmi központtá vált, a 19. században pedig áthelyeződött a hangsúly. Az Országház, az Operaház Pesten épült fel, ott építkezett a gazdagodó polgárság és az új pénzarisztokrácia is. Pest lett az új, csillogó város, de Buda megőrzött valamit a régi méltóságából.