Mit visz haza az, aki a Szigeten jár?

?Az élet egy végtelenített sorban állás?

Mint minden évben, idén is csak egyetlen napra látogattam ki a Sziget Fesztiválra. Ez a gyakorlat nem véletlenül vált bevett szokássá: valljuk be, nem mindenki születik ?fesztiválarcnak?. Nos, nyilván egyértelmű: én nem annak születtem. Vagy ha mégis, akkor olyan forgatagban van a komfortos helyem, ahol nem száll minden fuvallatnál a szemembe a por és nem kell órákat sorban állással töltenem. Pedig azt is le kell szögeznem, már az elején, hogy úgy tartom: a Sziget a kedvenc fesztiválom. Mert hogy ?van nutellás-banános palacsinta, vegán pasta, magyar tervezők sátrainak hada és persze, színes kulturális, valamint zenei programkavalkád ? szóval minden, ami szem-szájnak-fülnek, ne adj? Isten: szívnek ingere? ? ahogy azt tavaly megfogalmaztam. De idén nem stimmelt valami?

Már a bejutást követően ? amely egyébként durván egyórás türelmes várakozás után következett be ? megállapítottuk a barátnőmmel, hogy olyan, mintha évről évre többen lennének a fesztiválon. Ezt akkor is érzékeltük, mikor beálltunk egy újabb sorba, hogy vizet vegyünk magunknak. Meg is jegyeztük, hogy ?hát igen, az élet egy végtelenített sorban állás? és jót nevettünk azon, hogy bár alig jutottunk be a fesztivál területére, olyan fáradtak vagyunk, mint máskor a buli végén, hazafelé induláskor. Még bosszankodtam is magamban, hogy ?minek kellett ez nekem a 35 fokos hőségben??, aztán ahogy megérkeztünk az én komfortos Sziget-helyszínemre, vagyis a Világzenei Színpadhoz, elszállt a düh. Persze, egy ideig még sorolgattam magamban az augusztus 10-ei nap headlinerjeit, hogy kitaláljam, vajon elkelhetett-e az összes jegy, ez azonban csak addig tartott, míg meg nem hallottam azt a dalt, amelyet délután vagy tízszer lejátszottam otthon.

Ez a dal a Hasta Llegar volt, a zenekar pedig, amely játszotta, a francia Les Négresses Vertes. Az 1987-ben alakult együttes világzenével beoltott rockot játszik ? legalábbis én így tudom legjobban meghatározni. Ehhez a különleges rockhoz ugyanis olykor balkáni dallamok is dukálnak, no, meg akusztikus gitár, tangoharmonika, zongora és trombita. A Les Négresses Vertes néhány lírai dal kivételével energikus számokkal örvendeztette meg a Sziget közönségét, azt pedig öröm volt figyelni, ahogy a gitáros majdnem mindegyik szám kezdetén új hangszert vett a kezébe. Ezután tulajdonképpen már azon sem lepődtem meg, hogy az énekes a mikrofont először trombitára, aztán meg villanygitárra cserélte ? már, ha villanygitár volt. Bevallom, a csípőmozgása és a színpadi jelenléte olyannyira vonzotta az ember tekintetét, hogy képtelenség volt másra figyelni.

Bár én csak néhány hete ismerkedtem meg a héttagú francia banda zenéjével, a Világzenei Színpadnál igen sok rajongó volt, akik mind úgy fújták a szöveget, hogy azt éreztem, már csak azért is megéri megtanulni franciául, hogy egy esetleges következő koncerten velük dalolhassak. Már értem, miért hívják őket a világzene Rolling Stonesának? Tehát lassan már eszembe se jutott a várakozás és a por, a Besh o droM koncertjén pedig még azt is elfelejtettem, hogy voltam-e valaha szomorú életemben. A francia zenekar után ugyanis hazánk egyik legkülönlegesebb bandája következett, akik olyan bulit csaptak, amilyet csak a legjobb táncházakban találni.

?Van egyfajta tökéletlen zene, amely éppen tökéletlenségénél fogva ragadja meg az ember szívét?

Az 1999-ben alakult Besh o droM a magyarországi világzene egyik legjelentősebb képviselője. Balkáni és román cigány, illetve közel-keleti tradicionális zenét ötvöznek magyar népzenével és játszanak sajátos feldolgozásban, összeolvasztva különböző zenei stílusokat. A nevük mellesleg ? lovári cigány nyelven ? annyit tesz, hogy ?üld meg az utat?, vagyis, hogy ?indulj el?. Hangszereik között pedig van minden, amit csak el lehet képzelni: darbuka, dob, koboz, cimbalom, basszusgitár, ney fuvola és kaval. Ez utóbbi a kedvenc hangszerem, és ha már itt tartunk: a Besh o droM az egyik kedvenc hazai együttesem. Számos Besh o droM-koncertet megjártam már, így egészen magabiztosan mondtam a barátnőmnek, hogy a színpad előtti tér legkésőbb a harmadik számnál tele lesz. Pedig a behangolás alatt kábé mindössze tízen álldogáltunk ott, méterekre egymástól.

Aztán egyik pillanatról a másikra megtörtént az ilyenkor szokásos csoda: felcsendült néhány magyar népdal meg a kaval hangja, én pedig azon kaptam magam, hogy a barátnőm győzköd: nem állunk be vonatozni! Jöttek szépen sorban a Besh o droM-nóták: a Meggyújtom a pipám, a Csángó Leány, a Rumelaj, a Roman Swing, és a közönség egy emberként táncolt, aminek hatására a palló ritmusra mozgott alattunk. Talán az ilyesmire mondják azt, hogy ?még a Föld is beleremeg?. Mert most ez történt, és amíg én elfelejtettem minden gondom és halkan énekelgettem, hogy ?ha megfogom az ördögöt, a ládába zárom?, egy csomó ember, akik között bizonyára nem egy volt, aki először hallotta a Besh o droM zenéjét, úgy ropta a magyar nótára, hogy esküszöm, meghatódtam. Sokszor mondjuk mi, magyarok, hogy ekkor meg akkor igazán jó érzés magyarnak lenni; én a Sziget augusztus 10-ei napján minden eddiginél erősebben éreztem ezt.

?Van egyfajta tökéletlen zene, amely éppen tökéletlenségénél fogva ragadja meg az ember szívét? ? írja Murakami Haruki, és bár természetesen nem így van, de mintha a Besh o droM szigetes koncertjéről nyilatkozott volna. Bár a hangosítás néha nem a legjobb volt, igaz, mit értek én hozzá, mi több: kit érdekel? Senkinek sem tűnt fel. A Világzenei Színpadnál egyáltalán nem számít az ilyesmi, sőt: azt hiszem, ott még hangosítás nélkül is remek lenne a buli. Szóval mit ne mondjak, volt por, óriási tömeg és végtelenítettnek tűnő sorban állás, én leginkább mégis arra emlékszem, milyen vidáman énekeltem, hogy ?egész héten cigánybálba készülök, a babámmal egyet-kettőt pördülök?, és hogy elfelejtettem a valaha volt összes gondom. Én ezt hoztam haza a Szigetről.

Tóth Eszter

Fotó: Révy Orsolya