Modoros kortárs - DA NOBIS PACEM / LES NOCES

A fiatal olasz alkotó, Raphael Bianco neve nem ismeretlen a magyar közönség számára. Tavaly a Compagnia EgriBiancoDanza új színfoltként tűnt fel a III. Győri Táncbiennále programjában. Bár ekkor még csak egy rövidebb duettjüket, a Búcsút hozták el, már ott is előkelő, fesztiválnyitó pozícióba kerültek, csakúgy, mint most a Budapest Táncfesztiválon. Nem értem a magyar fesztiválszervezők rajongását, hiszen egy teljesen átlagos, ha úgy tetszik, középszerű együttesről van szó.

A mozgásnyelvet illetően Bianco egyértelműen a klasszikus iskolára alapoz és ? ahogyan ezt vallja is ? ebbe kíván kortárs technikákat bevonni. Mindezzel nem is lenne semmi gond, ha a kortárs mozdulatok izgalmasan és jól beágyazva ékelődnének a jeték és tourok közé, nem pedig elszigetelten, mintegy letudva a kortárs(abb) kombinációkat a klasszikus sorok között, ráadásul az eredetiségre törekvés teljes hiányával. E tendencia jellemző a pas de deux-kre is, amelyekben modern, kontakt-technikára épülő, újszerű megoldásokat ritkán látni; a koreográfus megmarad a jól bevált, ám unalmas, régi formáknál, elemeknél. Táncosai viszont képzett, jó technikai tudással bíró előadók, akiknek szépen lefeszített lábfeje, domborodó rüsztje, nyitott és magas ugrásai, kidolgozott kar- és kézmunkája jól illik a klasszikus mozdulatokhoz és az olasz eleganciával megválasztott, visszafogott jelmezekhez.

A három koreográfiából álló est első része a Da Nobis Pacem ? a programfüzet ajánlója szerint ? "a lélek békéjéről" szól és a "ma emberének hiányérzetét" kívánja nagyító alá vonni. Az impozáns nyitóképben, a függöny felgördülésekor imádkozókként hajlongó embercsoportot látunk kis, kereszt alakú emelvényen a színpad közepén, zuhanófényben. Az emelvényről hamar kiderül, hogy összetolt, alacsony sámlik alkotják, melyek a későbbiekben, darabonként egy-egy táncoshoz lesznek hozzárendelve. A koreográfus igyekszik kihasználni e kellékeket: a szereplők hol körbe, hol sorba rendezik őket, s fejük fölé is emelik olykor. A kis faépítmény egyszerre szimbolizálja a templomi pad térdeplőjét, a bűnbánat színhelyét, és valamiféle terhet, amit folyton magunkkal cipelünk. A csoportból fokozatosan kiválik egy férfi, aki mintha más értékeket keresve hagyná el (sok szenvedés árán) közegét: nyilván ő testesíti meg a magányba száműzött ma emberét, aki hiányérzetét végül az Isten felé fordulásában oldja fel. A koreográfiában sok a vallásos utalás, a mozdulatokban az ima több verziója felfedezhető, néhol túlságosan is illusztratív elemekben.

Az est második darabja a Menyegző (Les Noces). A Da Nobis Pacemhez képest e mű sokkal konkrétabb történetmesélésbe kezd: egy kényszerházasságba való beletörődés stációit mutatja be ? elsősorban a menyasszony szemszögéből, de a férfi reflektálásait, érzéseinek változását is folyamatosan nyomon követhetjük. A Menyegző valójában egy duett, melyben a férfi-nő kettősén kívül három férfi és három nő csak táncos-asszisztenciaként van jelen. Tudjuk, hogy kik ők: az arctalan család (esetleg: sorstársak), akik, nem törődve a fiatalok szenvedésével mégis egymásnak szánják gyermekeiket. Bianco "fényképén" csupán elmosódó foltok, melyek a minden gyötrelmet okozó, sötét erőkként jelennek meg. Ezt mutatja jelmezük is, amely fekete színével kontrasztja a (férfi és nő kiszolgáltatottságát szimbolizáló) meztelenségnek. Azaz az lenne, ha Bianco fel merné vállalni és vállaltatni táncosaival a meztelenséget. Ehelyett inkább testszínű alsóneműt húz rájuk ? ezzel kielégítve a prűdebb közönség elvárásait is, ugyanakkor gyengíti az ellenpontot. A színpadi meztelenség sokszor indokolatlan, de adódhat olyan alkalom is, amikor megsokszorozhatná a hatást. A Menyegző formanyelve kidolgozottabb, mint a Da Nobis Pacemé, és biztató testkompozíciók és össztáncok is helyet kapnak benne. A nemzeti karakter némiképp megszínezi e táncot: a mediterrán nagyvonalúságnak, élénkségnek hála, nem vethetők a markáns egyéniségekkel bíró, heterogén EgriBiancoDanza társulat szemére sem a szinkronitási hibák.  

A harmadik rész a nemrégiben elhunyt Cesaria Evora dalaira készült, könnyed koreográfia. Az együttes örömtáncol ? civil öltözetben. A hangfalakból hallható tengerzúgás adja a jelenetek közti dramaturgiai keretet, előhívva egy asszociációt, amelyben egy baráti társaság nyáréjszakai mulatozása elevenedik meg. A kezdő kép kékre világított színpadán a tengerbe ugró, lubickoló fiatalokat látunk, akik később táncra perdülnek ? a koreográfiába mindenféle latin elem bekerül ?, majd párok találnak egymásra. A színpadon ezen kívül igazán semmi más nem történik, és ami még szomorúbb, hogy a mozgásnyelv és a térforma sem képes megújulni, repetitív kliséket látunk csupán. Semmilyen akció, semmilyen dinamikai váltás nincs ? olyan az egész darab, mintha néhány jó mozgású fiatal civil foglalná el a színpadot és improvizatív táncba kezdene. A társulat egyszerre levonul a kiúszó zenével, de ha azt gondolnánk, itt a koreográfia vége, akkor csalódnunk kell: még visszajönnek, hogy elhúzódó, egyénenként megkoreografált meghajlással provokálják ki a hosszas tapsot. A jelenet egyszerre megmosolyogtató és kínos, olcsó show-műsorok szintjére süllyeszti a társulat munkáját.

Nincs rálátásom az olasz kortárs táncéletre, de az bizonyos, hogy Rómában nehéz modern táncelőadást találni a színházi programok között. Az EgriBiancoDanza ennek fényében valószínűleg hiátuspótló együttes és elismerésre méltó az elkötelezettsége, csakúgy, mint a táncosok koreográfusukba vetett hite is ? amely sugárzik a színpadról ?, de ez nem menti fel a társulatot a középszerűség vádja alól.