Móka, derű és kacagás - köszönjük, Figaro!

Pedig olyan jól kezdődik: a zenekari árokból felhangzik a Mozart-nyitány első taktusa, majd játékosan, minden hangjegyet idézőjelbe téve, már-már fülsértő "feldolgozásban" folytatódik még néhány ütem erejéig. Ez az utalásos, zenei gegekre kijátszott dallamvilág végigkíséri az előadást - eklektikussága Mozarttól a mai slágerekig ível -, csak éppen a legtöbb esetben azt nem lehet tudni, miért akkor és miért az fakad dalra, amikor és aki. A parafrazeált Mozart-áriáknak a Beaumarchais-vígjáték cselekményébe szövése amúgy jó ötlet, többnyire működik is, a nézőtéren hálás nevetés-kuncogás kíséri a számokat - mi több, egyszer taps is! - s ebben az átírt változatban senki nem kérheti számon, hogy a Vígszínház színpadán egyetlen énekmegszólalás sem üti meg az elfogadható szintet  (zene: Keresztes Zoltán).

Kentaur olyan monumentális, sokra hivatott díszletet tervezett az előadáshoz, hogy biztos vagyok benne, gondolt valamit a Figaro házasságáról: vészjóslóan komor, fekete fal helyettesíti a függönyt, amely horizontálisan éppúgy, mint vertikálisan részenként szét- és összecsúsztatható lapokból áll. Képeket és helyszíneket képes kivágni a térből, sejtet, elrejt és leleplez; s amikor feltárul a színpad, ott is nagyvonalúan stilizált minden helyszín: piszkosbarna falak, üres, illetve halványan kivehető tájképekkel és portrékkal "díszített" falak, egy, a zsinórpadlásról leomló függöny (?) a budoárban, kopott, rongyos fotel, szőnyegtelen fapadló: itt valahogy minden mállik, tönkrement: mondom, előadást lehetne építeni erre a térre. Csakhogy a rendező (Eszenyi Enikő) mintha nem is tudna erről a térről, egyetlen pillanatig sem érzékelteti, hogy hősei ebben a nem normális - válságban lévő? már összeomlott? -  igencsak komor rekvizítumgyűjteményben élnek. Ennek a kiáltó ellentétnek csúcspontja a kerti jelenet, amely Kentaurnál egy félelmetes, romokká bombázott (?!) szoborpark benyomását kelti, ami gyönyörű látvány, csak éppen senki észre sem veszi, hogy például egyetlen szobor sincs a talapzatán (persze hogy nem, hiszen milyen jól jönnek majd az üres talapzatok, amikor mindenféle mókás pózba lehet rajtuk merevedni a bujkálós-ruhacserés, végső felismerésekbe-leleplezésekbe torkolló zárójelenet során). 

Az előadás alapbaja az elemzés és értelmezés hiánya: ki ez a Figaro, aki kissé túlkorosnak tűnik (legalábbis a Danis Lídia alakította Susanához)? Ez még lehetne izgalmas gondolat is - az intellektus mindenen és mindenkin győzedelmes pillanata a testi szépség felett?! -, de szó sincs erről, hiszen Anger Zsolt óriási energiákat mozgató, pontos és helyenként kifejezetten élvezetes alakítása még csak célzást sem tesz erre az amúgy meghökkentő disszonanciára (kivéve Figarónk kövérségére, ami azonban itt és most nem több jól kiaknázható poénnál). Pedig Hamvai Kornél új fordítása - bár a szöveget hallgatva sokszor volt az a benyomásom, hogy pontosabb lenne talán átírásról beszélni - tálcán kínálja a lehetőséget a jellemábrázolás színészi kibontására, amiként arra a második felvonás nagymonológjában Anger kísérletet is tesz, s itt látszik, hogy ő minden szempontból alkalmas lenne Figaro alakjában egy emberi sorstörténetet is eljátszani, ha erre lenne igény. De nincs. Csak minél többet kacagtatni kell. Így viszont az előadás egészen más műfajra hangszerelt egészében tökéletesen testidegen elem lesz ez a színészileg szépen felépített és előadott monológ.

 

Nagyjából ugyanez mondható el a többiekről is: Hegyi Barbara biztos ízléssel hozza a sablon-grófnőt, csakúgy, mint Danis Lídia Susana habkönnyű alakját. Mindkettőjükről lerí azonban, hogy e tökéletesen üres, az emberi lélek felszínét (sem) érintő szerepformálásnál messze többre lennének képesek. Almaviva grófot Kamarás Iván úgy játssza, hogy már-már elhiszem, talán az a rendezői koncepció, hogy ő a történet főhőse. Lásd a fentebb, Figaro kapcsán feltett kérdést: ki ez a gróf? Talán az állandóan pórul járó, kicsit macsós, kicsit hatalommániás, de azért szeretetreméltó úr? Vagy bigott nőcsábász? Vagy gyámoltalan szájhős? Nem tudom, de a nagyobb baj, hogy Kamarás Iván sem tudja, nyilván mert nem mondták meg neki. De azért nagy kedvvel, könnyed (ön)iróniával és főként remek érzékkel, pontosan adagolt humorral komédiázik - már csak előadást kellene köré építeni olyan szituációkkal, amelyekben jelleme megmérettethetne, konfliktusba kerülhetne, s történhetne vele valami. Bármi.

Pap Vera korrekt rutinból hozza többedik hasonló típusú vénlány-figuráját, s Fesztbaum Bélát is sokadszorra találja meg ez a mulatságos tudóskodó szerep. Pindroch Csaba, Reviczky Gábor és Varju Kálmán jól elvan szerepével, korrekt, rendben lévő alakítások; nem kell nagy jóstehetség, hamar el fogják felejteni pályájuk ezen epizódját. Tornyi Ildikó viszont kiragyog ebből az egyen-komédiázásból: cserfes megszólalásai, hol szeleburdi, hol mohón odaadó, hol naiv mozdulatai aprólékosan kidolgozottak - lám, még egy kitapintható elképzelések nélküli előadásban is lehet kiugró alakítást nyújtani!

 

A rövid, csattanóra kihegyezett párbeszédek, a színpad elején egymással szembefordított színészek, a kivillanó vállak-combok, a látványosan kacér pillantások, tehát a remélt közönségreakciókat gondosan figyelembe vevő rendezés (kacagás itt, kacagás ott, kacagás lent, kacagás fent; hogy magunk is stílszerűek legyünk); komolyan mondom, mintha az egykori Madách Színház vagy Vidám Színpad (nem a mai!!) komédia-előadására csöppentünk volna; hiszen ilyen mókás, kacagós világban élünk, ugye - mínusz díszlet és jelmez.