A litvánok sorsa annyiban hasonlatos a magyarságéhoz, hogy mindkét nép hosszú évtizedeken át kénytelen volt elviselni a szovjet elnyomást. Szintén egy közös vonás, hogy a litvánok és a magyarok is fegyvert fogtak a sztálinista uralommal szemben. A litvánok szabadságharcáról szóló vásárhelyi kiállítás érzékletesen tárja a nagyközönség elé egy nemzet reménytelen, de ugyanakkor mégis felemelő küzdelmét a függetlenségért.
Amikor a Szovjetunió a második világháború után megszállta Litvániát, megtorló intézkedések sorához folyamodott az ország békés lakosaival szemben. Letartóztattak mindenkit, akit a szovjet adminisztráció politikai ellenségnek tartott. A büntetőakciók során házkutatásokat tartottak, átfésülték az erdőket, összefogdosták a szovjet hadseregbe való besorozás elől bujkáló férfiakat, sőt, néhány falut lakóival együtt felégettek. A litván társadalom aktív része már a szovjet hadsereg közeledtekor elszánta magát a harcra.
A kutatók adatai szerint Litvánia lakosságának körülbelül 4 százaléka kapcsolódott be közvetlenül partizánként vagy közvetve támogatóként a fegyveres szovjetellenes ellenállásba. Voltak családok, amelyekből három, négy, nem egyszer akár öt vagy hat fiú harcolt és esett el a partizánok soraiban. A szabadságharcosok nem csak fegyverrel szálltak szembe a megszállókkal, hanem az írott szó erejével is. A partizánháború alatt Litvániában nem kevesebb, mint 72 különböző szamizdat kiadvány jelent meg. A felkelők még nyomdai berendezésekkel is rendelkeztek.
A partizánok legfontosabb menedéke és lakóhelye az erdő volt. A bunkerokat különdöző helyeken rendezték be: pajtákban, padlásokon, lejtős folyópartokon, a falusiak burgonyavermei alatt, erdőben fák gyökerei alatt, lakóházakban és hasonló helyeken. Álcázáshoz azt használtak, amit a bunker környékén találtak: kisebb fenyőfákat, kivágott fák ágait, szalmát. A bejáratot kemencékben, elhagyott kutakban vagy hasonló helyeken alakították ki.
Az évtizedeken át tabunak számító témát körbejáró kiállítást június 29-ig tekinthetik meg az érdeklődők.
