Cselekmény- és hangulat-gyökereit tekintve dekadenciájával nem áll messze Ady Endre A fekete zongora (1907) című lélekborsóztató versétől Krleža 1928 és 1931 között írott Glembay-trilógiájának befejező darabja, a Léda. A keletkezéstörténet egyes epizódjai okán a mű megjelenítésére igencsak illetékes Eszéki Nemzeti Színház hozta el Budapestre, az Új Színházba az ?egy karneváli éjszaka komédiája?-ként jelölt, a szerzői akarat szerint nyomokban-romokban víg játékot. Ivan Leo Lemo a díszletötlet (Vesna Režić) helyett még inkább a jelmezötletre (Mirjana Zagorec) dolgozta rá rendezését. A nőalakok elegáns bundája alatt rögtön a fehérnemű, harisnyatartó, harisnya következik. A csábító vetkőzék, melyet légyott, pásztoróra reményében öltenek magukra ?a demarkációs vonalat nem először átlépő? házasságtörő asszonyok. A férfiak is hatalmas bundákban, hogy a pantalló már hiányozzék róluk, az inget pedig ingmell, nyakkendő, selyemsál helyettesítse. Az egyik figura odáig jut, hogy papucsban szerencsétlenkedve hol meztelen ágyékát, hol a fenekét takargatja művészkalpagjával.
A nevetséges-ingerlő (fél)meztelenség a szexualitássá átfogalmazott kapcsolatok szimbolizálása és kritikája mellett elsősorban az erkölcsi kivetkőzöttséget, egy polgári és művész közösség végromlását hivatott kifejezni. A horvát tudatban glembajizmusként számon tartott alászállást az eszéki produkció lényegében egy évszázaddal elmozdítva jelenbeli struktúrává igyekezett változtatni. A szituáció nem is maradt néma. A gyermek, akinek fogantatását hírelik, három potenciális apával is büszkélkedhet. A főszereplő asszonyok, Melita és Klara új férj megszerzését vagy a régi elhagyását fontolgatják, a férjek a karrierre, jólétre irányuló terveik realizálását hajszolják. A valóságosan meg sem jelenő Léda, a gyönyörű ifjú modell a nagy távlat, a még el nem használt szépség, a titok. A név mögött az írói akarat a mitológiai Lédát, a spártai királynét láttatja, akit Zeusz tudvalevően hattyú alakjában csábított el. A jelenet mint festmény egy ideig ott függ az egyik fán, nem csekély figyelmet keltve az egyesülés fiziológiája és lelkisége iránt.
A produkció enyhe bizarrságban reked, szürrealitása nem veszi birtokba a terepet, a sóhajok, sirámok, szentenciák, vádak és vágyak tömkelege meglehetős közhelyesen szállong. Oliver Urban, a levitézlett vitéz (a Monarchia korábbi szentpétervári követségi tanácsosa, lovag) jelenleg műkritikusként az általa nem sokra tartott vadzseni piktort, Aurelt ajnározza megélhetési cikkeiben. Pirulás nélkül mondja remeklésnek narancsos csendéletét, melyet hitvány mázolmánynak gondol. Általában is azt hirdeti, amikor rájön a szókimondás: mindnyájan rothadt narancsok vagyunk. Aleksandar Bogdanović, a harminchét éves színész (a spliti 21. Marulić-napokon Marul-díjat kapott a legjobb alakításért) lestrapáltabb férfit formál a fülbevalós értelmiségi semmirekellőből. Szeme vágása, arcberendezése miatt sokszor mintha ébren is aludna. Szórja-szűri intelmeit mindazoknak, akiket maga alá gyűr (Melita a szeretője, Klarát behálózza, Aurelból gúnyt űz), s közben már költözködik elfelé, befelé. A különösebb meglepetések nélkül zajló rendezés emlékezetes megoldása, hogy az öngyilkosságot választó Urban két kezét ugyanolyan hurokba dugja, mint a nyakát, s így hanyatlik a semmibe. Háromszorosan lator. Nem is egy fára: szinte az erdőre akasztja fel magát.
A színészek akadémikus iskolázottsággal, az iróniáért nemigen küzdő, minuciózus eleganciával léteztek a színen. Sok nevetés nem támadt. Nyilván nem azért, mert az eszéki (százöt éves) Nemzetiben csak így tudnak játszani, hanem, mert ezt tartják Krleža hagyományához és hangvételéhez illőnek. Nela Kocsis (Melita) és Tatjana Bertok-Zupković (Klara) a nervózus öntudat és nagyravágy rokon fokára helyezte a kavargó párcsereberében is rivális gyönyörű hölgyeket. Miroslav Čabraja a vége felé (egy szál zokniban-fövegben) kihozta a bizonyára nem teljesen tehetségtelen, törtető és hízelegtető festő nevetségességét. Klanfarral, a bunkó mágnással nem sokat törődött az interpretáció; Velimir Čokljat, amikor tehette, keményen beleszobrult a szerepbe.
A szünet nélküli száztíz percet az éjszakai pillangók és transzvesztiták kara kezdte és fejezte be. Elkurvult a világ. Ivan Leo Lemo nem indulatosan: tárgyszerűen ad számot e tényről. A prostituált-romantika akaratlanul is kikezdené a fő cselekmény jelentékenyebb, bár szándékkal leépített formátumát ? pláne, mert egy Úr, aki sokáig ama játékmedve-fejű mackó volt, ugyancsak bekapcsolódna az általános kesergésbe ?, amikor elsötétülnek a fények. Vége. Egy ember ? Krleža, A Glembay család drámáinak, prózáinak sok öngyilkosa közül az egyik ? holtan lóg a semmiből a semmibe.
