Bár már tudjuk, mi a vége, azért újraolvasni igenis kell. Végre nem arra figyelünk, hogy mi után mi következik, hanem nagyúri felelőtlenséggel merülhetünk el az olyan részletek léha tanulmányozásában, amelyek addig, belesimulva az egészbe, valahogy fel sem tűntek. Ha valami tényleg izgalmas, akkor annak megunhatatlannak muszáj lennie, az eredeti élményt az ismétlésnek újra fel kell tudni idéznie. Ennek ellenére némi szorongással léptem a Jövő Háza színháztermébe. Mi van, ha nem így van; mi van, ha az eltelt esztendő alatt valami elillant abból, ami egy évvel ezelőtt ugyanitt hiánytalanul megteremtődött?
Jobb, ha magam jelentem be elfogultságomat: Kovalik Balázs tavalyi Mozart-maratonja számomra hivatkozási alap, meghatározó színházi élményeim egyike. Meghagyom másoknak az azon való kesergést, hogy mostmár tán az örökkévalóságig kell várni az újbóli ismétlésre, és nem fogom ostorozni a hazai színházi struktúrát sem, amely nem tud, nem mer, nem akar (a kívánt aláhúzandó) helyet biztosítani a három Mozart-opera méltó körülmények között történő továbbjátszásának.
Pedig a három operát számos érdeme mellett azért is érdemes lenne repertoáron tartani, hogy meglássuk, vajon hogyan fejlődnek tovább. Nem egy esetben döbbenettel vegyes örömmel tudatosult bennem, hogy ami először jópofa ötletnek tűnt, az az újraolvasás során a nagy műgonddal felépített egész szerves részévé alakult. (Hozzátéve mindjárt, hogy a munka nem fejeződött be a bemutatóval: a Cos? fan tuttén is érezhető volt a nagyobb fokú koncentráltság, de leginkább a Don Giovanni változott.) Tavaly a Figaro házassága messze kiemelkedett a három mű közül játékosságával, eredetien szellemes megoldásaival. Idén pedig a múltkor általam némileg kétkedve fogadott Don Giovanni a Figaro méltó párjává nőtte ki magát; egyes hangsúlyok bátor, újszerű áthelyezésével nem kevés gondolkodnivalót adva az opera rajongóinak. A Cos? fan tutte is megtalálta a pontos helyét, éppen félúton az első opera játszi bája és a záró opusz komor fényű csillogása között.
Nem az történt, persze, hogy intenzívebb az ötletelés; hanem egy éve Kovalik fiatal énekesei némelyikének még a feladat korrekt teljesítése kötötte le legtöbb energiáját. Hogy mi történt velük az elmúlt hónapokban, csak találgathatjuk, mindenesetre ideje befogadni az ifjú tehetségeket a hazai dalszínházakban. Gyakorlatilag a teljes szereplőgárdát felsorolhatnám, de csak a számomra legkedvesebbeket említem: Fodor Gabriella, Geszthy Veronika, Bucsi Annamária a Figaróban, Wierdl Eszter és Farkasréti Mária a Cos?ban, Bretz Gábor, Hámori Szabolcs és mindenekelőtt Fodor Beatrix a Don Giovanniban nyújtott kiemelkedő teljesítményt.
Egyes szereplők látványos kiteljesedésében, az egyszer már magas szinten teljesített feladat elmélyült újragondolásában óriási szerepe lehetett a rendező Kovaliknak, aki - meg merem kockáztatni - nemzetközi színpadokon is ütőképes csapatot kovácsolt zeneakadémiai növendékeiből. Úgy, mint egy éve, újra kisebbfajta csoda történt a Jövő Háza Teátrumban. Nézők és játszók egy maratoni időtartamú, tizenhárom órás színházi terápia résztvevői és alkotói lehettek megint. Így esett, hogy a közönségből közösség született a nap végére.
Hunyady Sándor írta vagy száz éve, hogy nagyritkán fűsuhogáshoz hasonló, finom zaj fut végig a színházak nézőterein. Amikoris a publikum értő része csendesen és önkéntelenül elmosolyodik a látottakon. Nem harsány kacagásról van szó; ő ia lelkek nevetésének nevezi a jelenséget. Azt is hozzáteszi, hogy a mosolygáshoz szükséges némi szellemi finomság, tehetség, igyekezet és odaadás. Nyilván ezért volt, hogy március utolsó vasárnapján rengeteg mosolygó embert lehetett látni az egykori Ganz gyár környékén.
