Sokat kell leszedegetni, sokat kell felrakogatni. A léha tréfamester Scottie Templeton szerepében Gálvölgyi János legalább ötször fejezi ki füttyentve, mi lenne kedvére való (egy kis hetye-petye, a vendég olajra lépése ? hol ez, hol az), amit aligha magyaráz, hogy a mindig másba kezdő, mindig másba belebukó férfi úgymond fütyül a világra. Ugyanakkor viszont üres replikaként veti oda: nem lehet mindent viccel elütni az életben. Holott ő aztán poénokért adta el a lelkét, csak a saját élvezeteire és a gegekre ügyelve vesztette el feleségét (élete állítólag legjobban szeretett s épp most egy kicsit ?visszaszeretett? nőjét) és ? pláne a válás után ? fia szeretetét. Az ismétléseket, üresjáratokat feledteti, hogy Gálvölgyi csendes villanások sorát oldja meg fajsúlyos színészettel. Ujjával függönyt rajzol a levegőbe, elsóhajtja: függöny?, s ezzel a nonstop bohóckodó Scottie ráébred: vége a dalnak. Maholnap már nem kerekíthet végeérhetetlen ötletparádét mindennapi közönsége számára. A függönyre vetített fényképek dia-Gálvölgyije (a betegségét, kezelését vitézül tűrő Templeton) pedig az est legjobbja. Sorsot vall fénytelenedő tekintete, búcsúzásba merevedik testtartása, riadttá válik lefotózott mosolya. Elhisszük, ami a színmű sovány tanulsága: e komédiásban lakozott lélek is, és a szeretetet próbálgatni sosem késő.
A Madách Színház 1981. októberi Jutalomjáték-premierje kapcsán írta az egyik kritikus, Forray Katalin: ?Szirtes Tamás szinte érthetetlen tisztelettel kezelte Bernard Slade darabját?. Az időközben Slade-szakértővé lett Szirtes a Játékszínben is a szerény, de működőképes kommersz hívének mutatkozik. Keveset elemez, munkája gyakorta ritmustalan, valamennyi evés-ivás képet összecsapja, hogy ne okozzanak sok bíbelődést a kellékek, gurulhasson a szöveg. Leginkább a főszereplők nimbuszára, a mellékszereplők kedveltségére és játékkedvére bízza magát. Figyelemre méltó azonban, hogy a Scottie születésnapját köszöntő ?jutalomjátékot?, amely a szerző kierőszakolta keretes (színház a színházban) szerkezet révén az egész estén végighúzódik, a rendezés úgy állítja be: Templeton szinte meg sem éri ? vagy valószínűleg alig éli túl ? ezt a különleges alkalmat. Huszonnyolc esztendeje a Madáchban a gyógykezelés eredményre vezetett. Itt talán inkább nem. Szorongató a befejezés. Bohóctréfa és testamentum. Az előadásért nagyon sokat tevő Tordai Hajnal jelmeztervező mintha egyszerre ünnepi és gyászfekete ruhákat adna az alakokra. Máskor Gálvölgyi tarka, nagykockás clownkabátja, az elvált nejet (Maggie Stratton) diszkréten megoldó Hernádi Judit színes indamintás öltözéke a volt pár bonyodalmas rokonulását és össze nem illő karakterét is kifejezi. Általában szépek a jelmezszínek és -vonalak, felélénkítik Menczel Róbert egyszerű, praktikus díszletét.
Barabás Kiss Zoltán a jóságos darabosságot teszi hozzá a szívember Lou Danielshez, Tóth Enikő mosolyogva szigorkodik Dr. Gladys Petrelli doktor néni és volt szerető figurájában, Balázsovits Edit az édes szimplaságot hozza Sally Hainesként, Fábián Anita a bányarém ápolónő panoptikumi orcája mögé bújva kacagtat (előtte-utána szexbomba, az ősi ?szórakoztatóipar? egyszemélyes vállalkozója). Nagy Sándor igencsak musicalesen oldja meg az apai szeretethez visszataláló fiút: sajnos e darabban nem lehet énekelni, a zenét Kocsák Tibor fuvallatai képezik.
