Azért példa erre is akad. Kocsis Ágnes kisfilmje messze kiemelkedik az egész mezőnyből, és nem csak azért, mert egyáltalán nem látszik rajta sem a pénzhiány, sem az ad hoc filmezés hirtelensége. Kocsis egy hajléktalan egy napját mutatja be a nincsteleneket kriminalizáló jogi környezetben: a Fedél Nélkült áruló néni mellé szegődik egy kutya, ám mivel állatot nem lehet bevinni a hajléktalanszállóba, kénytelenek mindketten a parkban aludni. Csakhogy a ?közterület életvitelszerű használata? szabálysértés, a visszaeső és a bírságot befizetni nem tudó (már a felvetés is cinikus) elkövető elzárással büntetendő. Kocsis rendkívül igényesen komponált beállításokkal, dokumentumfilmesen tárgyilagos, mégis megindítóan emberközeli forgatókönyvvel, profin felépített hatásmechanizmussal, remek ?színészválasztással? viszi végig a történetet.
A társadalmi tematika több rendezőt is megmozgatott, a témához való közelítés pedig rendkívül sokszínűvé tette a filmet. Török Ferenc például saját magát parafrazeálva a Moszkva ? vagyis Széll Kálmán ? téren álldogáló munkanélkülieket, illegális munkásokat kapja lencsevégre, kommentár helyett Orbán Viktor szónoklatát megszólaltatva: a miniszterelnök épp arról beszél, hogy mindenkinek lesz munkája. A visszafogott didaxis ellentéte Szabó Simon egyszeri vicce, amelyben egy telepi srác a nagy lóvé reményében luxushajóra menne dolgozni, de kiderül, hogy ehhez párszázezres tanfolyamot kéne elvégeznie ? nincs sopánkodás, nincs szociális alapú rendszerkritika, csak egy lecsúszott figura bemutatása. Fliegauf Bence ennél is továbbmegy a véleményformálás nélkülözésében: szavak nélküli kisfilmjében három hosszú snitten cigányokat mutat, akik nem csinálnak semmi különöset. Csak léteznek.
Nagyjából ennyi lenne az, amitől az ember elégedetten távozik a moziból ? de még ott van a filmesek legalább fele. Közülük néhányan mélyen merülnek a giccsbe ? Jeles András a ?gondolkodom, tehát vagyok? frázisát mondatja el néhány fekete-fehér fejjel, Salamon András egy népdal sorait néhány színes fejjel, Siroki Lászlónak meg mindössze annyi gondolata támadt, hogy mi lenne, ha falusi tájképek alá városi dugó zaját vágna, a belvárosi képek alá meg madárcsicsergést ?, de ez még mindig jobb, mint mondjuk Forgács Péter médiaművész kísérleti köldöknézése. A művész saját Tapintat című festményétől megihletve pár percig egy kibelezett, rohadó kecskét simogató és pöcögtető férfit mutat, miközben a képernyő szélén egy vers sorai futnak.
Utóbbi kisfilmekre nehéz minden jóindulat ellenére is nem ferde szemmel nézni, látva, hogy más rendezőknél a pénzhiány nem feltétlenül jelenti az eredeti ötletek vagy az igényesség hiányát ? jómagam a hét bő esztendő alatt is inkább rájuk lennék igazán kíváncsi.
Vagy azokra, akik nem filmet, hanem a pénztelenségre reagáló publicisztikát forgattak: mint Pálfi György egy remek, jól átgondolt és példaszerűen megvalósított poénnal, vagy Jancsó Miklós egy tüzes, ám mérsékelten tűzbe hozó nagy mondattal. Itt nem forgatni, hanem ordítani kell. És nem a boldogságtól.
