A címben kiemelt három fogalom, ami köré Petrányi Zsolt, Szabó Lajos és Tokai Gábor kurátorok a tárlat egységeit csoportosították, az újkori olimpiai játékokat elindító Pierre de Coubertin ideája volt. A sport, a test harmonikus és akadályokat legyőző művészete a 19. század végéig ezt a három irányt tűzte ki célul. Ma, a 21. század elején már újabb eszmények élnek: a hatékonyság, a koncentrált jelenlét, az anatómia és a fizikai környezet magas fokú összehangolása, a csúcstechnológiai eredmények alkalmazása, és az ezeket segítő, még újabb tudományos fogalmak kerülnek előtérbe, mint a hálózatosodás vagy a sportpszichológia.
A kiállítás a két világ határáról tudósít, de nem a sport, hanem a sportot témájául választó művészetek felől. A nagy sportlegendák csak villanásnyira tűnnek föl, de a mozdulatok esztétikája, a gyorsaság, az erő, a repülés dinamikája minden kiállított műtárgyban megnyilvánul. Az izmok tánca, a diszkoszvetők karjának szinte geometriai szerkesztéssel megrajzolt íve, a súlyemelő testének tömbszerű összezsugorodása a kirobbanás előtti pillanatban változatos gazdagsággal jelenik meg. Kisplasztikák, plakátok és táblaképek, fotók és vázlatrajzok, sportversenyeken készített fekete-fehér filmek vezetik végig a látogatót azokon a gondolati csomópontokon, amelyeket a kurátorok a sport kapcsán fontosnak tartottak kiemelni. Bátran és határozottan tágították a sport látókörét: nem csupán a futurizmus festői eredményeit, a harmincas évek klasszicizáló szobrászatát, vagy az ötvenes évek szocreál plakátjait emelték ki, de hatalom és sport szoros viszonyát, a tömegrendezvényekbe burkolt politikai ambíciókat ? egy külön rész szól a Népstadion 1953-as megnyitásáról és annak látványos-erőfitogtató rendezvényeiről ?, vagy a kortárs sportfotográfia pszichologizáló irányát is.
A tárlatnak az olimpia csupán apropója, nem tárgya. De a válogatás mozgósítja azokat az érzelmeket és tudattartalmakat, amelyeket a hamarosan kezdődő olimpiai játékok mindenkiben felszínre hoznak. Versengés, győzelem, szépség és siker ? ősi vágyak, a túlélést biztosító ösztönök, egyben a hatalomra törő ember eszközei. A tárlat ennek megfelelően hol a társadalmi mozgásokra, hol a tiszta esztétikumra helyezi a hangsúlyt, a műtárgyak sorrendjében így nem mindig azonos következetesség érvényesül. De ez inkább sokszínűség, mint hiány.
A sportágak szerinti csoportosítás sem mindig logikus, de a normatív szabályok megtörése izgalmas áthallásokat hoz, szabálytalan, váratlan szépségek bukkannak föl. Vaszary János görög atlétákról készült vázlatrajzai például egy teremben szerepelnek Kohán György keményebb stílusú, az 50-es évekből származó nyomataival és Szatmári Gergelynek a vívókról készült legújabb fotósorozatával. Vasarely és Egry József, Szőnyi István, Herman Lipót és Molnár C. Pál művei, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Telcs Ede versenyérméi, A. Tóth Sándor és Kemény György plakátjai mellett ott szerepelnek az élsportolók gyakran nem mindennapi művészeti teljesítményei: a korcsolyázóként, evezősként és focistaként egyaránt legendás Manno Miltiadész plakátjai és rajzai, vagy az 1908-as olimpián tornászként szereplő Gellért Imre festménye. Általuk művészet és sport kapcsolata kétoldalú, kölcsönös viszonyként fogalmazódik meg ? ugyanakkor a nézőben az is felötlik, hogy a sokféle módon kreatív teljesítményt nyújtó, reneszánsz alkatú egyéniségek kora immár fél évszázada végleg lezárult; ma a sport és a művészet külön világ. A kiállítás éppen arra a mára elfeledett igazságra emlékeztet, hogy valaha a kettő azonos gyökérből fakadt.
