Az egykori királyi kastély megmaradt második világháborús romjait ugyanis "annak rendje és módja szerint" felrobbantotta a kommunista vezetés, mint a múlt végképp eltörlendő emlékét. Helyére a Palast der Republik (Köztársasági Palota) üvegfalú modern kolosszusa épült, amely átalakítható belső tereivel országgyűlési vagy pártkongresszusi célokra és tömegszórakoztatásra egyaránt alkalmas volt. Kisebb-nagyobb éttermek, sörözők meg tánclokálok mellett működött az emeletén a TIP (Theater im Palast) kisszínpada, amelynek előcsarnokában rendszeresen kamaratárlatok váltották egymást. (Itt állított ki például Gábor Marianne is a nyolcvanas években).
A lakosság véleménye megoszlott arról, hogy lebontásra ítéljék-e a mennyezetről lógó sok csicsás csillár miatt "Erich lámpaboltjának" is csúfolt, időközben divatjamúlttá vált konstrukciót - ezzel ismét a múlt-hamisítás bűnébe esve -, vagy pedig hagyják meg az utókornak a széles néptömegek itt megfordult megannyi nemzedékének közös emlékét. A lebontást sürgetők ellentámadásba lendültek és a kilencvenes évek derekán a még meglévő, de bezártan ásító épület homlokzatára monumentális ponyvákat feszítettek az egykori királyi kastély méretarányos és pontos ráfestett másával.
Aztán ismét a megmaradást akarók kerekedtek felül, akik a néhai NDK négy évtizedének kiiktatása nélkül próbáltak praktikus és költségkímélő megoldást találni, az épület ismételt megnyitásával pedig a legkülönfélébb felhasználási módokat demonstrálni, terebélyesítve a tömegrendezvények valamint az alternatív kultúra ágas-bogas fáját. Mígnem a végső verdikt mégis a rombolást rendelte el.
Most a valamikori királyi, majd köztársasági palota egyelőre "hűlt helyén", az üres Schlossplatzon ismét új szelek fújnak, a berlini szenátus támogatásával. Ezek szerint Adolf Krischanitz tervei alapján lehetővé válik még az idén egy átmeneti műcsarnok megnyitása. A Stiftung Zukunft Berlin (Berlini Jövő Alapítvány) elkötelezettségének jóvoltából a projekthez az anyagi háttér is biztosított, magánerőből 850 ezer euró erejéig, a financiális koncepció tehát megáll a saját lábán.
A szervezők szerint a kivitelezés módja is világos és rugalmas: a teljesen áttetsző kocka bármikor lebontható és újra felhúzható könnyűszerkezetes elemekből épül. Falaira kívül-belül álló vagy mozgó képeket lehet vetíteni, így éjjel-nappal üde színfolt volna ebben az egyelőre sivár urbánus környezetben. Belsejében egyéni és csoportos tárlatok váltogathatnák egymást a Berlinben élő külföldi és német művészek népes társaságának munkáiból. Ezzel nemcsak elméletileg hívnák fel a nemzetközi figyelmet arra a hatalmas alkotói potenciálra, amely jelenleg Berlinben összpontosul, hanem permanens és frappáns reklámot biztosítana, az alkalmi eladásokból pedig akár anyagi hasznot is hozhatna ez egyelőre nagyon hiányzó és végleges Kunsthalle építése számára, amelyet legkésőbb 2012-re terveznek megépíteni az illetékesek, egy időközben meghatározandó helyen.
Az ideiglenes pavilonban rangos szakértői grémium felkérésével és a lehető legszélesebb nyilvánosság bevonásával időnként tervismertetések vitái valamint épület-makettek bemutatói is zajlanának a 2007-2009 közötti esztendőkben. Most nemzetközi sajtótájékoztatón ismertették azt a nyári projektet, amelynek keretében július végéig két képzőművész - Franz Ackermann és Candice Breitz - szimulálja a helyszínen a temporális műcsarnok terének első virtuális "berendezését", kurátora pedig Gerald Matt, a Kunsthalle Wien részéről.
A német-osztrák koprodukció nemcsak tartalmilag, hanem külső formájában is jelezni kívánja az internacionális képzőművészeti dialógus lehetőségét és szükségességét, továbbá ablakot nyit a berlini "szcénára" és ezzel definiálja a metropolisz Európában játszott szerepét és fontos helyét a világban.
(Múlt-kor/MTI)
