Ám ami egy színpad húsz fellépőjére nézve összességében szomorú ? mármint, hogy ennél sokkal mélyebbre idén sem hatolt a válogatás ?, az egy adott együttes esetében örömteli. Mert akármennyire is kíváncsi az ember a világzene új trendjeire, akármennyire is nyitott az újdonságokra, attól még jó újra meg újra belehallgatni az alapokba, a megbízható profizmussal előadott balkáni örömzenébe, a remek érzékkel megkomponált, nagyon közönségbarát, nagyon könnyen táncolható slágerekbe. Goran Bregovićék az évek alatt tökéletesen összecsiszolták fellépésük minden elemét a hangzástól a látványig ? az egy sorban felálló zenekarban népviseletbe öltözött, csípőre tett kézzel táncoló asszonyok, majd rézfúvósok, középen a dob és az emblematikus fehér öltönyben üldögélő, legfeljebb a mutatóujját mozgató Bregović, majd ismét rézfúvósok. Műsorukban pedig annyi a közönségkedvenc, hogy már az a feltűnő, ha épp nem egy ilyet játszanak ? most is a Gas Gasszal kezdenek, aztán szépen sorban jönnek az olyan számok, mint a Mesecina, az Ederlezi, az In the Deathcar az Arizonai álmodozók filmzenéjéről, a végén pedig, ahogy minden egyes alkalommal, a Kalasnjikov.
Így hát a koncert egyik pontján pezsgőt bontok, hogy megünnepeljem: működik az időgépem. Ezt a koncertet ugyanis már láttam, talán kétszer is ? az egyetlen gyanús pont, hogy mégsem pár évvel ezelőtt vagyunk, hogy Bregović közben elkezdett megőszülni (nyilván divat-okokból: hogy jobban passzoljon a feje az öltönyhöz). Amúgy semmi más nem utal arra, hogy ez az este egyszeri lenne és megismételhetetlen: szól a jó zene, de a zenekar láthatóan rutinból, talán kicsit unottan is játszik, kommunikáció a közönséggel csak annyi van, amennyi muszáj. Épp annyira hiányzik a különlegesség a koncertből, mintha feltettek volna egy lemezt. Nem az a baj, hogy ismerős a program, vagy hogy előbb tudnám felkonferálni a következő számot, mint a frontember, hanem az a valami hiányzik, ami az élőzenét nagyobb élménnyé teszi a magnóhallgatásnál.
És a közönségnek pont ennyire is van szüksége: háttérzenére ahhoz, hogy mindenki rettentő egyéni legyen, és zászlókkal, világító karkötőkkel, világító karkötőkkel ékesített zászlókkal vagy világító karkötők hajigálásával hívja fel magára a figyelmet, és ? leginkább ? body-szörföléssel a közönség fölött. Így amúgy is nehéz lenne a koncertre figyelni, mert konkrétan 40-50 másodpercenként elhalad az ember feje fölött egy férfi, aki percenként egy tucat nézőt rúg fejbe, vagy egy nő, akit percenként százötvenen fogdosnak össze, mindenki osztatlan örömére. A közönség olyan, mintha egy Balatonparti diszkóban lennénk éjjel kettő után, valami mindegy-hogy-milyen háttérzenével ? de a komolyabb baj az, hogy ezt a zenekar sem nagyon igyekszik megcáfolni.
