Aki valamit utánoz, aki egy már meglévő konvenciót akar használni, annak tudnia kell, milyen is a modell, hogy hitelesen tudja újrateremteni, ugyanakkor egy pillanatra sem feledkezhetik meg annak modell voltáról, különben epigonszintű, nagy hangon semmitmondó szövegekhez jut el csupán. Az elbeszélő úgy tesz, mintha krónikát írna ("Magyarország területe 93030 km2. Az ország államformája királyság" - írja a Laboda és a nap című novellában; "Laboda 1963. május 13-án született Szegeden, Magyarország tündöklő metropolisában" - állítja a Laboda, a kincskereső című írás), s ennek a krónikának, mint mondani szokás, van is valóságalapja - Magyarország területe annyi; Szeged tényleg Magyarországon van - és a történelemkönyvek stílusát idézi, mégsem megbízható, mert nem királyság és Szegedet ugyan ki nevezné metropolisnak?!, nem beszélve a történetek időnként fergeteges humorú részleteiről, no meg arról, hogy például hol vagyunk még 2016-tól, amikor is Laboda, a bokszoló mindenki legnagyobb bánatára meghal.
"Az elnök többször sírni látszott, és kendőt emelt a szeméhez. Nagyon-nagyon szomorú volt, egyre szomorúbb. Végül az elétartott kis ezüsttálcáról kezébe vette a kalapácsot és haladéktalanul homlokon vágta magát. A másnap megjelenő ellenzéki lapok szerint az elnök csalt, szándékosan kicsit ütött." (Laboda, a bokszoló) "A szigorú, de igazságos magyar törvények szerint az uralkodócsalád tagjai, a miniszterek és családtagjaik nem utazhatnak sem vasúton, sem gépkocsival, sem repülőgéppel, továbbá nem használhatják a tömegközlekedést. Ez a valóban furcsa és az idegenek számára némileg komikus hagyomány sok bonyodalom forrása volt, elsősorban a magyar történelem utolsó évszázadában, minthogy a politikai elit az uralkodóval szembeni lojalitása és szolidaritása okán gyakorlatilag mindenhonnan elkésett." (Laboda és a nap)
Humor oldja a tudóskodást és a találgatás timsóját (Laboda és Latzkovits Miklós születésnapja, mint a fülszövegről megtudjuk, egybeesik), olyan humor méghozzá, amely inkább a látásmódé, mint a nyelvgegeké és amely emiatt leginkább Láng Zsoltra emlékeztet. Hiszen Mészöly is "szétszereli", aztán össze két műfaj elemeit, mint Nádas Péter írja a Családáradásról szóló kritikájában a Filmre is utalva, de Mészölynél ez a pontos, tragikus látás művelete; és Esterházy Péter is humoros, de az ő szövegei arra figyelnek, hogyan működik a nyelv szélsőséges helyzetekben. Ha jól látom, Latzkovits azzal kísérletezik, mit csinál a nyelv, amikor mintha békén hagynák; mit csinálnak az elemek, amikor csendesen összevegyítjük őket. Legutóbb Láng Zsolt Szakácskönyvében tapasztaltam ezt (http://lang.transindex.ro): úgy íródnak a mondatok, mint egy "igazi" szakácskönyv, csak a disznóláb vagy a tojás helyett egy BMW vagy egy falvédő az, amivel a "végy..." kezdetű felszólítás folytatódik. Az az érdekes, hogyan viselkedik az autó a disznóláb szerepében és milyen következményekkel jár ez a nyelvben.
Ez a tétje a Laboda novelláinak is. Hogyan szólnak a részletek egy olyan krónikából, amelynek főhőse mintha az író lenne, országa mintha Magyarország, városa mintha Szeged, kora mintha a jelenkor, közélete mintha a mai. Hogyan néz ki az a boksz, amely egészen más, mint amit mi e néven ismerünk, mégis úgy íródik le, akár egy sportriporter összefoglalása egy élsportoló pályájáról? Milyen az a krimi, amely éppen olyan, mint és mégsem? (Tisztelt szerkesztőség!)
Minden döccenője ellenére érdekes kaland a Laboda. Nem világos például, miért kellett a Magyarországról szóló kezdést többször is megismételni. Egy olyan forma alakul így, amely a legjobb művek esetében önmagát írja; egy olyan tartalom, amely formát talált önmagának.
Latzkovits Miklós: Laboda. Magvető, Budapest 2008, 152 oldal, 2290 Ft.
