A probléma struktúrális keretekbe való ötvözése és absztrahálása kénytelen-kelletlen elvezetett a modernkori történtírás elméleti gyökereihez, s annak adaptációjához a magyar történetírásban. Ezek után két dolog vált világossá számomra: Az említett Népmüvelődési Egyesület tulajdonképpen a korabeli politikai katolicizmus, s nem pedig egy klasszikus etno-kisebbség - tehát egy szekularizált - mozgalom terméke volt. Itt talán meg is állhatnék, de 1999-től a lipcsei Keletközép-Európai Történelem és Kultúra Bölcsész Centrumában (GWZO) kezdtem el egy projekt keretében a a magyarországi katolikus egyház két világháború közötti történetével foglalkozni. Ez a tapasztalat a tulajdonképpeni kiindulópontja e referátumnak. Témámat leszűkítem a két háború közötti, ill. a második világháború alatti időszakra (1919-1945), ami nemcsak az eredeti témameghatározásból adódik, hanem mert konkrét példák alapján szeretném gondolataimat illusztrálni, s az adott időkereten belül ennyire lesz lehetőség.
Nyilvánvalóan a modernkori magyar egyháztörténetírás jelenlegi feladata nem egy creatio ex nihilo, hisz Gergely Jenő és Balogh Margit munkásságának köszönhetően - hogy csak a két legismertebb nevet említsem - mind az intézménytörténet, mind a társadalomtörténet számos aspektusa már kutatott. Ugyanakkor hiányzik egy alapos és koordinált katolicizmuskutatás, állapította meg Glatz Ferenc 1993-ban. Nyugaton, legalábbis német nyelvterületen a katolicizmuskutatás 1990 óta reneszánszát éli, aminek egy átfogó szakmai metodológiai vita adta meg az alapját és a kezdetét.
Hogy a rendszerváltás elött milyen problémák állták Magyarországon a kutatás útját, azt nem szükséges taglalnom. Talán a legnagyobb problémát az jelentette a dogmatikus marxista történetírás produktumain túl, hogy nem jöhettek létre műhelyek, melyek nemes konkurrenciában gyárthattak volna legalább előmunkálatokat. Azonban épp e hátrány biztosít hatalmas előnyt a mai történészgenerációnak, hisz a 20. századi egyháztörténet - de a modernkroi is - inkább tabula rasa, s az érdeklődő kutató szinte a bőség zavarával küzd, ha témát illetve forrást keres.
De még ha felettébb alapos és átfogó szintézisek ill. részmunkák tömkelege is állna rendelkezésre, akkor is érvényes - mint minden történelmi diszciplínára, úgy az egyháztörténetre - Woodward tézise, miszerint a "jelen újabb és újabb, mindig befejezetlenül maradó felülvizsgálatot igényel", vagyis a történelem egy "soha véget nem érő párbeszéd a múlt és a jelen között". Ez azonban nem azt jelenti, hogy a múltat újra és újra "más szemszögből" reprodukáljuk. A bölcsésztudományok dialektikája és fejlődése sokkal inkább abból áll, hogy a kérdéseket és a módszereket egyre finomabbra csiszoljuk.
A modernkori kutatás rendelkezésére álló eszköztár feladata a történelmet a jelenig követni és feltárni. A Horthy-korszakot feldolgozó egyháztörténetírásnak szembe kell néznie mindenekelőtt egy sajátságos problémával, mely nem egy genuin egyháztörténeti probléma, de alapjaiban érinti azt. A múlt rezsim egyik sarokköve volt, hogy a jelen feletti ellenőrzést csak a múlt feletti uralommal tudta biztosítani. Ennek kárát látta az egyháztörténetírás, s nyomai a mai napig érzékelhetők. Ez a monopólium természetesen megszűnt a rendszerváltással, de milyen alternatív lehetőségek adódtak ill. milyen társadalompolitikai diskurzust indított meg a rendszerváltás? A mai magyar közvéleményt többször felkavaró diskurzus politikai pártok megnyilatkozásairól "történelmi kérdésekben", elsősorban a Horthy-korszakról sem más, mint a "múlt uralásának" igénye. A Horthy-korszakból ránk maradt történelmi beidegződések valóban reneszánszukat élik Magyarországon , s nem ritkán pártpolitikai polémiákban nyilvánulnak meg. Ez a közélet és a történetírás szoros érintkezése valóban még emocionális korcsolyapályát jelent, hisz a Horthy-kor ma a "politikai identitás továbbra is lényeges eleme".
Ez a faktor az egyháztörténetírásban specifikusan úgy kap szerepet, hogy egy retrospektív szemszögből a Horthy-korszak vagy a második világháború utáni üldöztetések lényegében csak előtörténeteként jelenik meg, vagy egy régmúlt, idealizált periódus záróakkordjaként, hogy annál nagyobb legyen a diszkrepancia a háború utáni "üldözött egyház" fejezetéhez viszonyítva. Ez persze inkább kisebb tanulmányok vagy az ún. emlékezési kultúra integráns részeként jelenik meg, s nem a nagyobb szintetizáló művekben, hisz a múlt rezsim hivatalos történetírása ezt nem tűrte volna meg. Épp ez a disszonancia hívja fel azonban a történész figyelmét arra, hogy a történelem és a történelemírás gyakran olyan konstrukció, melynek egy adott cél, ideológia, program stb. érdekében szuggesztív funkciója van a publikum felé.
A múlt feletti uralom igénye az egyháztörténetírásban egy specifikus formában in előfordulhat, ami az egyházi intézmény önértelmezésével függ össze, teológiai köntösbe bújtatva. Mégpedig amennyiben az egyháztörténet szorosan véve "üdvtörténet", akkor nem mindenkinek lehet jogosítványa arra, hogy ezzel foglalkozzon. Itt közvetve a kontroll igénye jut kifejezésre, hisz hívő ember számára az egész történelem "üdvtörténet", s nemcsak a szorosabban véve vett egyháztörténet. Szakmai szempontból viszont elfogadhatatlan az, hogy az egyháztörténetírásban ne ugyanolyan szigorú szakmai kritériumok érvényesüljenek, mint a társadalom-, politika- vagy gazdaságtörténetben stb. Ez a probléma német nyelvterületen már a múlté, s általánosan elfogadott az, hogy történelmet történészek írnak, akiknek szükségük lenne adott esetben teológiai műveltségre is, de semmiképp sem történészképzés nélküli teológusok domíniuma az "üdvtörténet" rekonstruálása, pozitívista színezetben.
Egy további súlyos problémát jelent az, hogy nem létezik egy modern társadalomtörténeti leíró munka és metodikai iskola a Horthy-korszakra vonatkozóan. A legújabb szintézis két olyan szakember tollából származik, akiknek fő kutatási területe a 19. század ill. csak részben a 20. század, s épp egyikük (Gyáni Gábor) hiányolja eme kutatások hiányát a Horthy-korszakra vonatkozóan. Ezzel a komoly deficittel számolnunk kell, azonban nem riaszthat el attól, hogy folytassuk ezirányú munkánkat.
A megismerés és a felismerés a történésznél tulajdonképpen a kérdésből fakad. De kiszárad a fantázia, ha nem érik azok az ingerimpulzusok, melyeket csak a levéltári források tudnak nyújtani. A levéltár akkor stimulálja a fantáziát, ha a kutató hajlandó megválni begyöpösödött nézeteitől, s párbeszédet folytatni a forrásokkal. A levéltári dokumentumokhoz való hozzáférhetőség nyilván egy alapvető követelmény a történész számára. Hogy ez nem mindig működik ideálisan, arról valamennyi jelenlevő "regélni tudna". Egyházi levéltári kutatásaim során mind Pécsett mind Esztergomban messzemenően segítőkészek voltak mind Hortváth István, mind Hegedűs András kollegák, amiért igen hálás vagyok. Pars pro toto hadd említsek meg néhány dokumentációs anyagot, melyek munkám során hasznosak voltak, de még mindig egy alapos elemzésre várnak:
Az ún. Circularum litteres, a püspöki körlevelek egy hihetetlen izgalmas betekintést nyújtanak a klérus hierarchiájának mechanizmusába, az egyházközségek mindennapjába vagy a kor értékkódexének komponenseibe.
A katolikus társadalompolitikai szubkultúra egyik alapköve volt a tanítóság, mely a falvakban a pappal és a bíróval közösen képviselte a helyi elitet. Egyik periodikus nyomtatványuk a Nemzetnevelés volt, mely bőséges forrásként szolgált főleg annak rekonstruálásában, hogy hogyan működött e hivatásréteg ideológiai irányítása, s milyen formában kulminálódott helyi szinten a vallási köntösbe bújtatott nacionalizmus mint mobilizáló tényező.
Esztergomban az érseki levelezéseket tartottam igen értékesnek, hisz itt a szubjektív megnyilvánulásnak különösen izgalmas vetületeivel találkoztam.
Különösen izgalmas forrásanyagnak tartom a Historia domusokat, amennyiben ezt a pap lelkiismeretesen vezette. Ezt ki kell hangsúlyoznom, hisz a pécsi egyházmegyéből két plébános politikai tevékenysége is érdekes lett volna annak fényében, hogy ők hogyan is látták saját munkásságukat. Sem a lánycsóki Heckenberger Konrád, sem a bonyhádi Bauer (Pór) József nem hagyott hátra ilyen jellegű feljegyzéseket, vagy megsemmísitette őket. Heckenberger a kormánypárt exponált tagja volt a 20-as évek végétől a 30-as évek közepéig, míg Bauer apátplébános az ún. Hűségmozgalom vezető aktivistájaként tett szert hírnévre.
Hogy azonban mennyire differenciált képet tud adni ez a forrástípus, azt két másik példával illusztrálom: Az 1939-es választások alkalmával Mohácson a kormánypárt színeiben Mischung Konrád ügyvéd, Volksbund területi vezető lépett fel, akinek az első forduló után egyedüli ellenfele Heck Antal nyilas politikus volt. A mohácsi katolikus elit a plébánossal karöltve ez alkalommal nem a kormánypárti jelöltet támogatta, mert ez nekik "egy pángermán" volt, hanem a "magyarérzelmű" nyilast. Hogy milyen mobilizációs ereje volt még ekkor is a politikai katolicizmusnak azt jól mutatja, hogy a nyilas jelölt nyerte meg a választásokat.
Hasonlóan árnyalt képet kaptam a babarci plébániakrónika lapjaiból, ahol a plébános feljegyzése szerint a Volksbund ifjúság valamennyi vallási kötelezettségének eleget tett, csak pángermán viselkedést tanúsított azzal, hogy német tanítási nyelvet óhajtott az iskolában. Ez viszont túl a "nemzetpolitikai" aspektuson az egyház társadalompolitikai funkcióját is alapjaiban érintette, hisz az oktatás volt az egyház egyik eszköze abban, hogy legalizálja és fenntartsa e domináns szerepét. E befolyás koordinátáit és határait azonban aprólékos és módszeres kutatásokkal fel kell tárni.
Természetesen maga a levéltári kutatás önmagában még nem nyit meg új horizontokat, s a dokumentumok harácsolása sam garantál új ismereteket. A levéltár nem egy olyan "építési terület", ahol a múltat rétegenként lehet elhordani, míg végre felragyog az elrejtett történelem. Hisz a dokumentumok önmagukban még nem beszélnek, hanem a történész kezében válik forrássá, s kezd megszólalni. A "mit?" után tulajdonképpen a "hogyan?" és a "miért?" dominanciája kerül előtérbe. Gyáni Gábor szerint Magyarországon a történetírás főárama deszkriptív jellegű maradt a rendszerváltás után is. Tomka Béla szintén hiányolja az elméleti és módszertani alapokat, s ennek okát abban látja, hogy "a hazai történeti munkák gyakran fel sem vetik azt a kérdést, hogy mi a célkitűzése a kutatásnak".
A modernkori egyháztörténetírás osztozik abban a szekuláris történetírással, hogy az általa vizsgált történelmi folyamatok a tömegkommunikáció hatására felgyorsultak. Ennek metodikai következménye, hogy modernkori történelem csakis mint univerzális történelem értékelhető. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy problematizálásban pl. földrajzilag nem szűkíthető le egy régióra vagy nemzetállamra, de egy elszigetelt nemzeti, regionális vagy lokális perspektíva tévútra vezet. A magyar egyháztörténet kontextualizálása az egyetemes egyház európai ármalatába tehát alapvető feladat.
Az egyház története nem egyenlő az egyházi intézmény vagy a (felső-)klérus történetével. A politika- és intézménytörténet fontos, s elengedhetetlen a modernkori egyháztörténteíráson belül is, de ha az egyháztörténetírás és a társadalomtörténet kapcsolódási pontjaira helyezzük a hangsúlyt, akkor nem is a makró-, hanem inkább a régió- és a mikrótörténet relevanciáját kell kiemelni. Magyarország egy centralizált ország, s fenáll annak a veszélye, hogy a történetírásban is a regionális és mikrószintén lezajló történelmet marginalizáljuk. Óvakodni kell attól, hogy e terepet ügybuzgó laikusoknak engedjük át, hisz ennek következménye egyfajta "antikvárius történetírás", ami egyébként a helytörténetírás klasszikus betegsége.
A regionális vagy mikrotörténti kutatások relevanciáját egy baranyai példával szeretném illusztrálni: Vonyó József kollegával, a Pécsi Tudományegyetem Modernkori Történeti Tanszékének munkatársával egy közös tanulmány erejéig azon elmélkedtünk, hogy milyen komplementer viszonyban állt a katolikus egyház és a politika Baranya megyében a Gömbös kormány idején. Mikró- és regionális példákat vizsgálva megállapítottuk, hogy ott, ahol a politikai katolicizmus mobilizációs ereje regenerálódott, a NemzetiEgység Pártja nem tudott gyökeret verni. S csak hogy méginkább árnyaljam e problémát: Gömbös pártépítését természetesen a német követségen keresztül a Harmadik Birodalom hatékonyan támogatta. A politikai katolicizmus szereplői Baranya németek lakta területein ugyanakkor épp azok a svábok voltak, akik az aktuális propaganda szerint Hitler "ötödik hadoszlopának" lettek kikiáltva. Nyilván nemcsak ez a példa illusztrálja kiválóan azt, hogy modernkori egyháztörténetet úgy lehet írni, hogy azt "beágyazzuk" egy nagyobb kontextusba, vagyis a "keretek" ismerete elengedhetelen ahhoz, hogy e szubkultúra bármely aspektusával is foglalkozzunk.
Tény, hogy a kutatásokat sokszor "egyfajta etnocentrizmus jellemzi", aminek egyik gyógyírja lehet a komparatív, vagyis összehasonlító módszer. Tomka Béla fogalmazta meg ezt úgy, hogy: "Az összehasonlítás egyik következménye lehet, hogy a történészt "eltávolítja" a vizsgálat tárgyától, vagyis a kutató számára egy új, a saját nemzeti történírásában megszokottól eltérő perspektívát kínál". A komparatív módszer előnye Tomka szerint a magyar történetírás számára abból áll, hogy
erősíthetné az elméleti tudatosságot; elősegíthetné a túlzottan deszkriptív, vagyis leíró vonások kiegyensúlyozását; korrigálja az ideológikus megközelítéseket; előmozdítják a nemzetközi együttműködést. E módszer ab ovo feltételezi az interdiszciplináris munkát, vagyis a történelemírás és a társadalomtudományok konvergenciáját. Értelemszerűen kiemelkedő szerephez jut itt a szociológia. A komparatív módszer lehetőségeire konkrétan nemzetközi példát szeretnék felhozni: A két világháború közötti magyar politikai katolicizmus minősége méginkább kidomborodik, ha összehasonlítjuk az osztrák vagy a német politikai katolicizmussal. A Dollfuß-féle korporatista rezsim számos átfedést mutatott egyházpolitikájában a Bethlen-érával, hisz az egyháznak itt is domináns mobilizációs funkciót garantált az államhatalom, persze a saját érdekében. A német példa épp mást mutat fel: A német katolicizmus társadalompolitikai mozgatóereje, melyet maga Prohászka Ottokár némi csodálattal és irigységgel tanulmányozott római tanulmányai idején, épp az állami elnyomás folytán (a Bismarck-féle Kulturkampf miatt) épült ki és szilárdult meg a két világháború közötti időre. Ennek folytán a klérus befolyása mint integratív erő megvolt, de nem játszott vezető szerepet a párt életében, tehát a politikai katolicizmus nem volt a hierarchiától függő klerikalizmus.
"Nézzetek át Németországba, ott meglátjátok a jelenkor minden érdekeit fölkaroló egyházat, a gazdasági, szellemi, erkölcsi életet egyaránt első hatalom gyanánt termékenyítő modern kereszténységet" - sóhajtott fel Prohászka 1897-ben Az egyház demokráciája címü cikkében. S hasonló hangnemben jegyezte fel naplójába 1921-ben: "Voltam Frankfurtban, s beszéltem aug. 30-án über Freiheit, Autorität und Kirche! Jól ment! Más világ! Régi keresztény alapok és egységes nép!" Talán ennek fényében érthetőek korholó szavai a magyar viszonyokra: "Keresztény kurzus kereszténység s keresztények nélkül! Ez a baj; hogy e hordónak nincs feneke. (...) hiányzott a keresztény nemzeti program mögött a keresztény nemzet s főleg a kereszténységet élő nemzetgyűlés".
S végül még egy lábjegyzetnek tűnő példát szeretnék megemlíteni ebben az összefüggésben: az elitnevelés kérdése az egyik kulcskérdés a katolikus egyház modern magyar történetében. Ennek egyik formája volt az egyetemi ifjúság megszervezése, mely főleg a Corporatio Emericana keretében történt. E színeket viselő egyetemi diákszervezetet német mintára, a ciszterci rend gyámkodásával hozták létre 1921-ben. Míg ennek német ill. osztrák mása, a Cartellverband a német politikai katolicizmus egyik fundamentuma, Ausztriában pedig az Ignaz Seipel prelátus és szövetségi kancellár által kiépített és Dolfuß-rezsimében folytatott politikai katolicizmus motorja volt, Magyarországon az Emericana megmaradt a neobarokk keretek által istápolt reprezentáló szervezetté. A megoldatlan szociális problémák ebből az eredetileg rendszerstabilizáló szervezetből egy lőporos hordót varázsoltak, mely egyre inkább jobb irányba tolódott és kicsúszott az alapítók ellenőrzése alól.
Összefoglalásképp annyit emelnék ki, hogy a modernkori magyar egyháztörténetírás egy olyan szűz terület, mely szinte végtelen lehetőséggel kecsegtet a kutató számára. A legfontosabb, hogy szisztematikus keretek között egy hosszú forrásfeltáró és elemző kutatás indult meg. Ez időbe fog telni, de nem kétséges, hogy erre szükség lesz.
Amint aquinói Szent Tamás írta: "Az idő hasonló a feltalálóhoz, vagy legalábbis a jó munkatárshoz. Nem mintha magától tenne valamit is, hanem azáltal, hogy befolyással van felfedezéseink tartalmára. Ha valaki az idő haladása szerint az igazság kutatásának szenteli magát, szellemi erőfeszítésében időbelileg kap támogatást akár abban az értelemben, hogy minden ember felfedezi azt, amit azelőtt nem értett, akár közösségileg, mivel elődeinek felfedezéseit felhasználva lépi túl azokat. (...) Ha az évszázadok során megszerzett tudást nem tartják ébren a tudományok, ennek a tudásnak a tőkéjét hanyagságában mind az egyén, mind pedig az emberi nem számára elpusztítja az idő".
