Az előadás tartalma három pontban foglalható össze. Először a vatikáni középkorkutatás kontextusában a Penitenciária hivatalát és levéltárát mutatom be az itt őrzött forrásanyag általános ismertetésével. Ezt követően szólok a Magyarországról, szűkebben pedig a pécsi egyházmegyéből beérkezett kérelmekről. Végezetül felvillantok néhány olyan témát, amelyek sokat profitálhatnak e forráscsoport kiaknázásával.
A hazai kutatás a késő középkori pápaság legfontosabb gazdasági és közigazgatási hivatalainak iratai között már az 1880-as években megkezdődött. Itt három dikasztériumot kell megemlíteni: a Kamara (Camara Apostolica), a belőle az 1420-as években kiváló egykori iratdatáló szerv, a Datária (Dataria Apostolica), illetve a Kancellária (Cancellaria Apostolica). Az eredmények egy része kiadásra került, a félbemaradt kutatások továbbvitele az elmúlt másfél évtizedben újrainduló vatikáni kutatások feladata lett. Így például a Respublica Christiana országaiból különféle ügyekben a római Kúriába küldött, s a Kancellária és a Datária által intézett és regisztrált kérvények (supplicatio), illetve kiállított pápai levelek (litterae) terjedelmes regisztrumsorozatainak kiaknázása (Bossányi Árpád és Lukcsics Pál munkáját folytatva) ismét folyamatban van. E dikasztériumok a pápai teljhatalmat mindenekelőtt az egyházi javadalmak és tisztségek birtoklása-adományozása, illetve a vallásgyakorlattal kapcsolatos privilégiumok engedélyezése terén gyakorolták.
A 15. század előrehaladtával azonban egyre kevesebb magyar kérvényezővel találkozhatunk a kancelláriai szupplikációs kötetek lapjain. Ez elsősorban a Kúriai átrendeződésnek a következménye. A század második felére a kegyelemosztás központi orgánumává a Penitenciária (Sacra Poenitentiaria Apostolica) vált, amely a hozzá befutó kérések száma és típusai hatására egyre szélesebb hatáskörrel rendelkezett. A hivatalt X. Leó pápa egyik bullája olyan szervnek nevezte, "ahol az erkölcsök felügyeletéről és kiváltképpen a lelkek üdvösségéről döntenek". Elsősorban tehát lelki ügyekben (in foro conscientiae) gyakorolta a pápa de gratia hatalmát.
Ezzel magyarázható, hogy a levéltárát rendkívüli későn, csak 1983-ban nyitották meg a kutatás számára. Azt gondolták tévesen, hogy gyónási titok alá eső bizalmas ügyekről van szó. Ez azonban téves feltételezésnek bizonyult, mivel ezekről ? kivételes esetektől eltekintve ? nem készülhettek részletes feljegyzések, ilyen esetben csupán a gyónás elvégzésének vagy feloldozásnak a tényét rögzítették, igazolták. A szentségi gyónást kezelő pápai penitenciáriusok által írt ún. litterae ecclesie/clausae-k azonban nem kerültek regisztrálásra. A regisztrált kérelmek és a hivatal által kibocsátott levelek hivatalos dokumentumok voltak, amelyek hazai bírósági fórumokon, mindenekelőtt a püspöki, vikáriusi törvényszékek előtt kerültek felhasználásra.
A pápai rezervációk jogintézményének terjeszkedése jegyében tehát korszakunkra a hatóság a mai ember számára az ügyek zavaros egyvelegnek tűnő sokféleségét intézte. A házassági ügyek mellett a papszenteléssel kapcsolatos akadályok és szabálytalanságok tartoztak hozzá, ezen belül törvénytelen születés kánoni akadálya alóli felmentések. A harmadik csoportot a bűnbánat szentségének adminisztrációja alkotta, köztük például nagy számban a szabad gyóntatóválasztás engedélyezése és az indulgencia osztása. A negyedik, egyúttal legizgalmasabb csoportot az egyház és társadalom ellen elkövetett súlyosnak ítélt vétkek alkották, a gyilkosságtól a bigámián át a törökkel való tiltott kereskedésig.
Döntéseit a hivatal a kánonjogi előírások értelmében hozta. Működésében éppúgy összefonódott a bíró és a gyóntató szerepe, miként a szentségi gyónásban vagy a középkori inkvizícióban. Bizonyos szempontból az 1542-ben felállításra kerülő római Inkvizíció elődjének tekinthető tehát. Ezt az is jelzi, hogy a Penitenciária a trentói reform jegyében el is veszti majd korábbi jelentőségét, hatáskörét a forum internumra korlátozza V. Pius pápa 1569-ben. Eddig az évig, 1410-től kezdőden 165 regisztrum-kötet maradt fenn, ezek lapjain kell a magyarokat ? a glasgowi, mexikói, stb. ? ügyek között megkeresni.
A Magyarországhoz fűződő kapcsolat kezdete 1410, az utolsó hazai kérvényt pedig 1559-ben regisztrálták. Ebben a másfél évszázadban a Magyar Királyság 19 egyházmegyéjéből 2977 kérelemről készítettek másolatot a római dikasztérium írnokai. Közülük körülbelül minden harmadik kérelmező maga ment a Kúriába, amit óriási egyéni teljesítményként kell értékelnünk. Szintén fontos, de itt csak mellékesen jegyzem meg: a forrás összeurópai jellegéből adódan lehetőség van a nemzetközi összehasonlításra is, a hazai adottságok európai kontextusba állítására. Ettől most eltekintek, azt azonban jelzem: a római centrumhoz fűződő kapcsolat intenzitása német vidékeken mintegy kétszer olyan sűrű volt.
A magyar kérvények általános jellemzői közül kettőt emelnék ki. Egyfelől azt, hogy a hazai forrástípusokban lappangó vagy alulreprezentált alsó társadalmi rétegek képviselői jelennek meg benne nagy számban. Mégpedig az egyháziak mellett laikusok is (a kérelmezők egyharmadával), és a férfiak mellett nők is (10%). Laikusoknak 5 %-a volt nemes vagy mágnás, többiek parasztok, iparosok, kereskedők, akiket a társadalomtörténetírás összefoglalóan egyszerű embereknek nevez. Az egyháziak nagy része szintén az alsópapság közül került ki: plébánosok, oltárigazgatók, javadalom nélküli papok, klerikusok és diákok keresték fel nagy számban a lelki ügyek hivatalát. Mivel a társadalom nagy része egyszerű emberekből állt, nagy számbeli fölényük valójában nem meglepő. Én mégis döbbenettel szemlélem, hogy milyen magától értetődően hagytak nők és férfiak, parasztok, kézművesek és papok ha kellett mindent hátra, csomagoltak össze és indultak Rómába, ahol szállást és ügyvédet kerestek, és összességében nem csekély időt és összeget áldoztak azért, hogy kegyességi kiváltságokat szerezzenek, házasságuk, öröklésük vagy papi karrierjük esetleges akadályait elhárítsák, illetve pápai iratot szerezzenek be olyan súlyosabb vétségeik bocsánatáról, amelyet aztán sokszor hazai bírói fórumok előtt használtak.
A kúriai kérelmezésben persze a helyi egyházi hatóságoknak is szerepe volt, így a hívek és az egyházi hatóság együttműködésének vidékenként, egyházmegyénként különböző hatékonysága is tükröződhet a Penitenciáriához eljutott kérelmek mennyiségében. Ezen túlmenően ezt természetesen az egyházmegye nagysága, népsűrűsége, gazdagsága és a földrajzi távolság is befolyáslolta. A kérelmezők 70%-a az ország nyugati, északnyugati régióiból (Horvátország, Szlavónia, Dunántúl, Nyugat-Felvidék) érkezett, a maradék kisebbség pedig a jóval nagyobb területet kitevő keleti részekről. A pécsi egyházmegye Zágráb és Esztergom után, Egert megelőzve a harmadik helyen áll a kérelmek 13%-ával (377 db), ami nagyjából megfelel a püspökségek hierarchiájában a püspöki kinevezéskor az egyházmegyei jövedelmek arányában a pápának fizetendő illeték (servitium) alapján elfoglalt helyének.
Ami a pécsi egyházmegyéből érkezett ügyek típusait illeti, kérelmek mintegy fele (49%) súlyos vétkek ügyében íródott, ami az országos átlagot jelentősen meghaladja. Összevetésül talán érdekes, hogy az esztergomi főegyházmegyében és Erdélyben ? amelyekről tudjuk, hogy ezek a legtöbb zarándokot kibocsátó vidékek ? az ájtatossági kiváltságok aránya volt a legmagasabb. Így a gyóntatási kérelmek (28%), a papszentelési akadályok esetei (19%) és a házassági ügyek (4%) az országos átlagnál némileg alacsonyabb arányt képviselnek.
A súlyos vétkekkel Rómát megkeresők fele gyilkosságot követett el vagy volt ennek elkövetésében valamiképp részes. Az események részletekbe menő elbeszélései során a falusi, mezővárosi egyházközségek életébe, a laikus hívek és papjaik, plébánosaik mindennapjaiba és persze egyfelől a forrás jellegéből, másfelől szoros kapcsolatukból adódóan konfliktusaiba kapunk bepillantást. A Tolna megyei Nak falvának plébánosa, Gergely fia Kelemen életét egy falubeli könnyűvérű asszony nehezítette meg, aki sok férfit bűnbe vitt a plébános kitartó feddései ellenére. A plébános végül rájött, hogy az asszonyt kell eltávolítani (amint fogalmaz: amota causa removetur effectus), s híveit ? bizonyára elsősorban a feleségeket ? sikerült meggyőznie, hogy a földesúr előtt nyilvános és makacs házasságtörés miatt tegyenek panaszt e nőszemély ellen, és kérjék elkergetését a faluból, mivel sokakat bűnbe visz. Miután a plébános a nőt előállította, az úriszék szabályos vizsgálatot tartott, minek eredményeként a nemkívánatossá vált perszónát elkergették. A rend helyreállt. Az asszony azonban belehalt közben elszenvedett sebeibe. A kérelmező plébánost pedig egyrészt gyötörhette lelkiismerete, másrészt az áldozat családja, rokonsága valószínűleg őt is felelősségre vonta a történtekért.
A papgyilkosságok, klerikusok elleni testi erőszak elkövetői személyesen érkeztek abszolúcióért Rómába, mint például 1494-ben Szentkatalinfalva Henrik nevű plébánosának két gyilkosa, Baksza Kelemen és Serényi Lőrinc. Őket azért említem név szerint, hogy érzékeltessem: a kérelmekből rengeteg új, szórványos adat kerül elő. A személynevek és helynevek beazonosítása ? a kérelmek létrejöttének összetett folyamatából adódóan ? azonban rengeteg nehézséget rejt magában. Olyan konkrét adatok, mint például templomok patrocíniumai mellett azonban olyan társadalomtörténeti jelenségekre is számos adalékot nyerünk, mint például a korabeli társadalom földrajzi mobilitása, vagy az írásbeliség és szóbeliség szerepe a mindennapokban.
A számos lehetőség közül csupán két olyan témát emelnék végül ki, amelyekről szinte összefüggő kép bontakozik ki országosan, illetve a pécsi kérelmek között is nagy számban szerepelnek. Az egyik ilyen téma a kolostorok mindennapi élete, a szerzetesség helyzete a reformáció előtt. Az 1510?1520-as években a hazai kérelmezők között ugyanis megszaporodnak a szerzetesség ügyei (141-ből 89 velük kapcsolatos). Sokan távoznak a rendek soraiból engedély nélkül, vagy kérik fogadalmuk érvénytelenné nyilvánítását, papi vagy éppen világi pályát választva helyette. A nyugtalanság, a belső konfliktusok jeleinek vélhetjük ezentúl a rendek közötti és a rendekenn belüli megélénkült mozgásokat is: az egyik kolostorból másikba költözést, vagy a kolostoron kívüli, inkább megyéspüspöki felügyeletet választó szerzetesi élet választását.
Mindez tehát a pécsi egyházmegyére is érvényes (rövid időn belül kb. 20 ilyen ügy kerül a Penitenciária elé). Közöttük a domonkosrendiek kérései dominálnak. Így a pécsi és borói kolostort többen is elhagyják: van akik a kolostoron kívül szeretnének tovább élni szerzetesként, mások végleg otthagyják a szerzetesi életet arra hivatkozva, hogy kiskorúan vagy szüleik, illetve a kolostori elöljárók által kényszerítve tettek csupán fogadalmat. A Penitenciárián érzékelhető változás mibenlétének, mögöttes okainak felderítése a jövő egyik izgalmas feladata.
A másik téma, amelyikre szerteném felhívni a figyelmet, az iskolák világa. A mintegy 500 diájk és klerikus kérelméből ugyanis megelevenedik nemcsak a káptalani, hanem a falusi és városi iskolák belső élete. A diákság helyzetét tekintve tanulságos például Pásztor Urbán esete, aki a pécsi egyházmegyei Paks (Paco) mezővárosában a plébániai iskolába járt, mellette harangozóként keresett magának zsebpénzt. Bizonyára ebből fizette szállását, amelyet egy Katalin nevű nő házában vett ki magának. Szép számmal kerülnek elő adatok a diáktársadalom belső tagolódására, játékaikra, fegyvereikre (pl. az íjat biztonsági okokból egy nyílvesszővel viselhették csupán). A diákok tanáraikkal való konfliktusainak elbeszélése során az iskolamesterek elmondják, miként alkalmazták a "tanárok szokása szerint" "a kellő fegyelem érdekében", "javító szándékkal" a vesszővel való mérsékelt ütlegelést, amibe időnként mégis belehaltak a magyarázatként "beteges"-nek nevezett diákok. De nagyon tanulságosak a mobil diáktársadalomnak a helyi közösségekkel, világi és egyházi hatóságokkal vívott küzdelmeinek történetei is.
Végezetül egy ilyen esetet idézek részletesen, bemutatva ezzel a kérelmezők történetmondási technikáit is a szupplikációk kötött, formulás nyelvezetének hézagaiban.
István fia Gál Pogányról (Pocanj) 1475-ben a következő történettel állt elő Rómában: Egykor, amikor ő maga a Dombóvár melletti Ábrahám (Abran) falu iskoláját vezette, Kollár, a Boldogságos Szűz falujukbeli bencés apátságának apátja, akinek semmi joghatósága nem volt az iskola felett, nem tudni milyen, hacsak nem gonosz lélektől vezérelve az iskolába tört familiárisaival, és az ott tartózkodó diákokat durván megverte és megsebesítette. Ezt látván Gál az apátot, apáti méltóságára való tekintettel alázatosan megszólította kérdezvén, hogy mi végre veri az ő diákjait. Mire az apát még nagyobb haragra gerjedt, Gált hajánál megragadva ütni kezdte, miközben egyik familiárisa kardjával Gál nyakát igyekezett megvágni. Gál ekkor, mivel az apát és familiárisai kezéből és a halál elől másképp nem menekülhetett, az erőszakra erővel felelve és magát védve az apátot egy kis karddal, amelyet magával szokott hordani, a hasán megsebesítette. Az apát pedig még aznap belehalt sebeibe. Mivel azonban Gál az apát halálát nagyon sajnálta, miképp most is őszintén sajnálja, és szeretné a szentségi rendeket felvenni és azokban azután a Mindenható Atyaistent mindörökké szolgálni, [...] kéri ezért hogy deklaráltassék, hogy a fenti eset által nem esett az emberölés vétségébe [...] és ezért a klerikusok rendjébe léphet.
Az önvédelemre hivatkozás, a kánonjog erre vonatkozó cikkelyeinek kortársak általi ismeretét tükrözve, a gyilkosság alól felmentést kérőknek gyakori eszköze volt. Gál kérelme a szupplikációkba foglalt adatok kezelését tekintve óvatosságra int: Ábrahámon eddigi ismereteink szerint valójában ciszterci apátság működött. A tévedés (tudatos torzítás gyanúját itt okafogyottnak találva) azonban fontos mentalitástörténeti tanulsággal szolgál nekünk: a bencés és ciszterci szerzetesek számon tartása, megkülönzöztetése, számomra meglepő módon, nem volt magától értetődő a fiatal klerikusok számára.
Végezetül a fenti szöveg, Gál és az apát közötti egykori párbeszéd felidézésével, arra is példát szolgáltat, hogy a Penitenciária-kérelmek nemcsak képletesen, hanem igen konkrétan közvetítik felénk az egyszerű emberek hozzánk csak kivételes esetekben eljutó hangját.
