XIII. Ptolemaiosz
Az egyiptomi Ptolemaida-dinasztia sorrendben 13. uralkodója, XIII. Ptolemaiosz i.e. 51-ben, 11 vagy 12 évesen került hatalomra. Hamarosan azonban kénytelen volt azzal szembesülni, hogy nővére, Kleopátra beárnyékolja uralkodását. Apja halálakor mindössze tízesztendős volt, és nővérével, az akkor tizennyolc éves VII. Kleopátrával közösen uralkodott, akit egyiptomi szokás szerint feleségül vett.
A kiskorú királyt annak rendje és módja szerint befolyásuk alá vonták az udvar hírhedt kegyencei: Potheinosz, a kincstárnok, Theodotosz, a király nevelője és Akhillasz, a fővezér, akik elűzték Kleopátrát. VII. Kleopátra azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s miután Szíriába menekült, sereget gyűjtött maga köré és betört Egyiptomba, polgárháborút kirobbantva a felek között. Ptolemaiosz szövetséget kötött a Julius Caesarral éppen hadban álló Pompeiusszal, aki a pharszaloszi csatát követően partra szállt, de ? tanácsadói javaslatára ? Ptolemaiosz meggyilkoltatta, amivel a Caesar előtti hódolatát akarta bizonyítani.
A terv zátonyra futott, s mikor Caesar Egyiptomba érkezett, arra kényszerítette a gyermekkirályt, hogy béküljön ki nővérével. XIII. Ptolemaiosz egyiptomi seregét végül Róma ellen vezette, de Caesar legyőzte őt; a híres csatában az alexandriai könyvtár is porrá égett. A kiskorú uralkodó állítólag menekülés közben a Nílusba fulladt.
Suncse A kínai Csing-dinasztia harmadik császára, Fu-lin apja halála után, 1643-ban, ötéves korában került hatalomra. Amikor a császár, Abahai meghalt, egy mandzsu herceget, Dorgont választották meg utódjának, ő azonban ? állítólag a császár iránti hűségére hivatkozva ? elhárította a megtiszteltetést, és inkább vállalta, hogy a nála idősebb Dzsirgalang herceggel együtt gyámja lesz Abahai fiának.
A gyermek Fu-lin 1644. október 19-én vonult be Pekingbe. Tizenegy nappal később Suncse néven kiáltották ki császárnak. Dorgon leigázta Senhszi, Honan és Santung tartományt, Csiangszu, Csianghszi, Hopej, valamint Csö-csiang egy részét, később Szecsuant és Fucsient, valamint elfojtotta a mongol törzsek lázadását is. Drogon 1650-ben bekövetkezett halála után a 12 éves Suncse került a trónra. A trónviszálytól tartó, az uralkodásban fiatal kora miatt járatlan császár arra törekedett, hogy kiegyezzen a hatalmát fenyegető eunuchokkal, s nagy erőfeszítéseket tett a korrupció letörése érdekében, s folyamatosan uralma megszilárdításán dolgozott.
Suncsét nyílt és befogadó uralkodóként őrizte meg a kollektív emlékezet, mint aki élt-halt a tudományokért ? a gyermekcsászár különösen a csillagászatért rajongott ?, de híres volt a vallások iránti toleranciájáról is. 1652 körül Pekingben fogadta a nagy kísérettel érkező dalai lámát, s rendszeresen konzultált az osztrák jezsuita szerzetessel, Johann Adam Schall von Bell-lel. Bár ő maga soha nem tért át a katolikus vallásra, a császár Schallt az egyik legközelebbi tanácsadójának tartotta, s egyenesen 'keresztapaként' tekintett rá. Fu-lin 22 éves korában, himlőjárványban halt meg.
Elagabalus Marcus Aurelius Elagabalus római császár az Antiocheiában kivégzett Marcus Opellius Macrinust követte Róma élén. Amikor 218-ben hatalomra került, még csak 15 éves volt. A szíriai származású ifjú császár felemelkedése nem volt zökkenőmentes: anyja és nagyanyja polgárháborút robbantottak ki azzal, hogy kijelentették, a kiskorú trónkövetelő a nemrégiben meggyilkolt Caracalla természetes gyereke, így a császári cím jogos várományosa.
A császár még 217-ben vette fel az örökletes papi tisztséget El-Gabal napisten szolgálatában, s miután Rómába érkezett, az Örök Város főistenségének is őt tette meg. A fiatal császár ifjúkori lendülete és kicsapongásai az uralkodók fényűzéséhez és hóbortjaihoz az évszázadok alatt már hozzászokott, sokat látott római polgároknál is kiverte a biztosítékot. A helyi lakosok között a császár keleties vallási szertartásai félelmet keltettek, tüntetések és zavargások törtek ki, amelyek során megölték hadvezérét, az eunuch Gammyst. A római szenátorok szemét igencsak csíphette, hogy a városba érkezés után a szíriai kíséret sok tagja elfogadhatatlanul magas pozícióba került.
Elagabalus magánéletével is nagy port kavart: a császár szeretett női ruhákban flangálni, nem vetette meg a prostituáltak társaságát, s igen intim viszonyba került harci szekerének hajtójával. Egyes kortársak szerint Elagabalus rövid időn belül egymásután ötször kötött házasságot és vált el. Ugyan a Római Birodalomban nem volt ritka, ha valaki a saját neméhez vonzódott, a császár hivalkodó magatartása a sokat edződött római lélek számára is szokatlan volt.
Elagabalus újabb botrányt okozott azzal, amikor kiderült, hogy második felesége, Aquilia Severa az érinthetetlen Vesta-szüzek közül került ki. Viselkedését a pretoriánusok elégelték meg, akik 222-ben az életére törtek és meggyilkolták, helyébe pedig unokaöccsét, Severus Alexandert helyezték. Elagabalust Róma történelmének egyik legdekadensebb uralkodójának tartják, de ma már egyetértés körvonalazódik abban a tekintetben, hogy a császár kihívó magatartását politikai ellenfelei túlozták el, diszkreditálva ezzel az alig négy éven át uralkodó ifjú császárt.
Tutanhamon
Leginkább mesebeli, kilencven éve felfedezett sírjáról és kincséről ismert a legendás gyermekfáraó, Tutanhamon, aki i. e. 1335 és 1325 között állt Egyiptom élén, de mivel fiatalon ? kilenc- vagy tízéves korában ? került trónra, helyette más nagyhatalmú személyek ? például Ay és Horemheb ? irányították a birodalmat. Ugyan uralmának ideje nem tartozik a jelentősebb egyiptomi korszakok közé, maga a fáraó fiatal kora ellenére számos fontos társadalmi változást vitt végbe.
Egyik legfontosabb döntése az volt, hogy visszafordította apja, Ehnaton népszerűtlennek bizonyuló reformjait (Ehnaton fáraó Ámon hatalmat törte meg ? igaz, csupán ideiglenesen ? az új napisten, Aton kultuszának bevezetésével, akit Ámon-Ré helyére emelt), a királyi székhelyet Ahet-Atonból Memphiszbe helyeztette, Théba pedig újra az ország vallási fővárosa lett.
Tutanhamon máig ismeretlen körülmények között, 19 éves korában hunyt el. Korai halála rengeteg találgatásra adott okot, sokan a gyilkosság lehetőségét sem zárták ki. Az egyiptomi kutatók, akik DNS-teszteket végeztek, és komputeres tomográfiai vizsgálatnak (CT) is alávetették Tutanhamon múmiáját, elutasították a gyilkosság elméletét: arra a következtetésre jutottak, hogy az egyiptomi uralkodó maláriában hunyt el, miután elesett, és súlyosan megsérült. Német kutatók azonban, akik elsősorban a fáraó lábdeformitásait vizsgálták, úgy vélik, hogy az elváltozásokat a sarlósejtes vérszegénység okozhatta.
Sírját 1922-ben, Howard Carter brit régész találta meg. A Királyok Völgyében feltárt sírkamra Egyiptom történetének egyik legjobb állapotban fennmaradt temetkezési helye, amely segített az ókori egyiptomi királyi szokások megértésében.
Stuart Mária
I. Mária apja, V. Jakab halála után, 1542-ben lett Skócia királynője ? alig egy hét az után, hogy a Stuart-házi uralkodó elhunyt. A csecsemő azonnal a nagyhatalmi politika kereszttüzébe került: az angolok, akik már régen fennhatóságuk alá akarták vonni Skóciát, VIII. Henrik fiát, VI. Eduárdot akarták Stuart Mária férjévé tenni. A skótok azonban nem az angol iga alatt képzelték el életüket, ezért franciabarát politikába kezdtek, így került Mária hatéves korában a francia király, II. Henrik udvarába. Tizenhat éves korában jött el a várva várt pillanat, amikor a trónörökös, a későbbi II. Ferenc uralkodó felesége lett, létrehozva a Skócia és Franciaország közötti dinasztikus kapcsolatot. Ferenc 1559-ben lépett trónra, de korán elhunyt, Mária pedig visszatért a szigetországba.
Felnőttkorában kétszer is megházasodott, majd egy 1567-ben kitört lázadás miatt lemondásra kényszerítették fia, a kiskorú Jakab javára. Mária, aki katolikus vallása miatt folyamatos zaklatásoknak volt kitéve a protestáns skótok részéről, 1568-ban az oltalom reményében unokatestvéréhez, I. Erzsébet angol királynőhöz menekült. Aki azonban szigorú őrizet alatt tartotta 'számkivetett' rokonát; Mária ezen idő alatt több összeesküvést is szőtt Erzsébet ellen. Ezek közül egyet felfedtek, Máriát elítélték és 1587-ben háromszáz meghívott vendég előtt, fogva tartásának helyszínén, egy kastély termében lefejezték.
IV. Balduin IV. Balduin (vagy Leprás Balduin) 1174 és 1185 között volt Jeruzsálem királya. 13 éves korában került trónra, s 16 évesen már elmondhatta, hogy sikerült megvédenie szűkebb pátriáját a behódolástól. Ugyan leprásként nem számított hosszú életre, többször is visszaverte a keresztény királyságot ostromló Szaladin támadásait. Amikor 1177-ben a Szaladinnal kötött béke lejárt, a szultán ezt kihasználva a Földközi-tenger partvidékén átlépte az ország határát. Balduin egy ötszáz lovagot számláló sereg élén Aszkalon városához vonult, hogy feltartóztassa a muszlimokat, azonban beszorították őket a város falai közé, így Szaladin gond nélkül haladhatott tovább Jeruzsálem felé.
Balduinnak és apró seregének azonban sikerült kitörnie az erődből. A krónikák szerint a két hadsereg Montgisard mellett, mindössze huszonhét kilométerre Jeruzsálemtől csapott össze egymással. Addigra Balduinnak sikerült ezerfősre duzzasztania csapatát, de így is egy arányaiban hatalmas, 26 ezer fős szaracén hadsereggel nézett farkasszemet. A túlerő ellenére a keresztények szétverték Szaladin seregét, többségüket megölték, maga a szultán is csak alig tudott elmenekülni, a tinédzser Balduin pedig hősként érkezett vissza Jeruzsálembe. Sorsa azonban hamar utolérte, 1185-ben, hosszan tartó betegség után 23 éves korában elhunyt. Két évvel később Szaladdin Hattinnál döntő győzelmet aratott, amivel lényegében megdöntötte a Jeruzsálemi Királyságot.
