Összeírások, felmérések, statisztikák
A polgári közigazgatás bevezetésével átalakult a közigazgatás statisztikai adatgyűjtő rendszere is, az 1850 utáni centralizáció egy egységes adatgyűjtési módszert alkalmazott, s megszűntek, legalábbis a Bach-korszakban a megyei adatgyűjtések. Így a feudális korszak összeírásainak megyei adatbőségével ezután már nem számolhatunk. Ugyanakkor egyre több az országos felmérés, összeírás, főleg az 1850-et követő években. A kormányzat ugyanis a Gesamtreich teóriája alapján egy egységes képet akart tudni arról, hogy mi van a birodalomban, vagyis "mit kell igazgatni". Így mindenképpen szükségessé vált egy népszámlálás az Osztrák Birodalom valamennyi országában, ahol a legutolsó népszámlálást 1846-ban tartották.
Az 1850. évi népszámlálás az utolsó a "feudális-katonai jellegű népösszeírások" sorában, míg az 1857. évi már az első tagja a modern, elsősorban demográfiai szempontokat szem előtt tartó népszámlálásnak. Az adatfelvételnél a nemzetiségek felsorolásánál megtaláljuk a "Zigeuner"-ek adatait is, addig az 1857. évi népszámlálás nemzetiség szerinti megoszlást már nem tüntet fel. A Bach-korszak első népszámlálását a magyar népesség alulszámlálása miatt a magyar statisztikai szakirodalom szinte a kezdetektől jogos kritikával illeti.
A cigányságról a Magyar Koronaország 1850 után kialakított öt közigazgatási kerülete, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, a Katonai Határőrvidék, Erdély, valamint Horvát- és Szlavónország esetében az első - az előbbiek szerint - megközelítően pontos adatunk az 1850. évi népszámlálás alapján van. 15 nemzetiséget sorol fel a statisztika, amely kiegészül még egy egyéb kategóriával is, melybe - értelemszerűen - a 15 nevesített kategóriába nem sorolhatók kerültek kimutatásra. Tekintsünk el attól, hogy akár a zsidókat, akár a cigányokat miért a nemzetiségek között mutatták ki, fogadjuk el a források struktúráját és adatbázisát.
Az Osztrák Birodalom itt feltüntetett koronaországaiban 1850-ben összesen 140092 cigányt írtak össze, ez a népesség 10%-a volt. Az 1850 évi adatfelvétellel a jogi népesség nemzetiség szerinti összesítését, valamint a jelenlévő népesség nemzetiség szerinti összesítését kapjuk meg. Az 1857 évi adatok a honos népesség nemzetiség szerinti adatait közli, melyek - miután adatfelvétel nem volt - számításokon alapulnak...
A magyar helyzet azonban sajátos: a szabadságharc utáni évtizedben is ugyanaz a tendencia érvényesült a mindenkori kormányszervek részéről, mint a XIX. század első felében, hogy a cigányokkal kapcsolatos kérdések megmaradtak a rendészeti igazgatás s minden bizonnyal a jogszolgáltatás szintjén. A reformkori sajtónak köszönhetően azonban a társadalmi érdeklődés továbbra is megmaradt. A reformkori sajtóban, mindenekelőtt a tudományos irodalomban jelentős volt azok tábora, kik a cigánykérdést humánusan kívánták rendezni.
A XIX. század közepén már kezd kettéválni a cigányság további útja. Az egyik út a továbbra is a vándoréletet folytatóké, a másik út pedig a települések közelében vagy éppen a települések szélén már letelepedett cigányoké. A közigazgatás is így tartja ekkor számon őket, annak egy 1854-ben készült szombathelyi összeírás a bizonyítéka. A Vas Megyei Levéltár Bach-korszaki anyagában eddig mindössze ezt az egy összeírást sikerült fellelni.
Vas Megye cs. kir. Főnökének (Főbiztosának) iratanyaga a második világháborúban pótolhatatlan károkat szenvedett, a töredékes anyagban nem sikerült cigányokkal kapcsolatos iratokat fellelni, de még az 1850. évi népszámlálás anyagát sem. Így ez a mindössze két oldalas anyag egy adatfelvétel és az ebből készített, az alapfelvételt nem mindenben fedő kimutatás maradt fenn Szombathely Város Tanácsának irataiban.
Az összeírás elrendelésének okát nem ismerjük, dátuma 1854. március 12. A "Kimutatása Szombathelyi kerületben szombathelyi községben lakó Czigányoknak" fejlécű táblázat két cigány csoportot feltételezett, az egyik a "községi kapcsolatban élő Czigányok" csoportja, tehát akik már letelepedtek, s a község - ezúttal mezőváros - közigazgatási határán belül, feltehetőleg a település szélén, valamilyen - bármily szegényes ingatlannal - rendelkeztek, de nem putriban lakó cigányok voltak, s rendszeres kapcsolatban voltak a mezővárossal. Ez azt is jelentette, hogy valamilyen szinten bekapcsolódtak a település munkamegosztásába. Emellett feltételezték a "községi kapcsolatban kívüli élő Czigányok" [sic!] csoportját, ezzel a kifejezéssel a vándorcigányokat jelölte a korabeli közigazgatás. Nem kizárt, hogy több esetben a település környékén, a püspöki mezőváros erdejében, telkén táboroztak vándorcigányok, s erre utal a kimutatás ezen fejléce, de ilyenek ezen összeírás idején nem tartózkodtak Szombathely közigazgatási területén, vagy a közigazgatás nem vett róluk tudomást. Tehát az előbbi csoport kérdőpontjait megismételve üresen maradtak a községi kapcsolaton kívüli cigányok rubrikái.
A négyezres lélekszámot meghaladó Szombathelyen összesen négy családot és két egyedülállót talált az összeírás készítője. Az alapfelvétel egy oldala ennél többet is elárul a hat családról, ám nem következetesen teljes az adatfelvétel. Ez a kimutatás 1854. március 18-án került a város tanácsa elé. Utóéletéről nem találtunk forrást.
Az összeírásban háromszor fordul elő a Kányási név, egyszer a Hodosi, ám neki a felesége Kányási (Anna), tehát ugyanolyan eséllyel feltételezhető a névazonosság, mint a rokoni kapcsolat. Egy névtannal foglalkozó nyelvész bizonyára többet is ki tudna hozni ebből a kimutatásból, mi mindössze érdekességként jegyezzük meg, utalva a XIX. századi névadási szokásaikra, hogy két asszony neve Erzse, kettő pedig Anna, a családfők közül két János, valamint egy-egy József és Mihály, míg az egyedülálló néma napszámos neve György. A fiúgyermekeknél a Sándor és a Károly kétszer, az Antal, a János, és a Ferdinánd egyszer-egyszer szerepel. A lánygyermekeknél - ahogy az asszonyoknál - már az akkor használatos névformát találjuk: Liza, Anna, Rozi, Lina, Bábi, Teri, ahogy a koldulásból élő egyedülálló nő is Mári.
A minden bizonnyal romulgók foglalkozását tekintve négy családfőnél jelölték meg, hogy muzsikusok, kettőnél azt is, hogy kovácsok. Kányási Józsefnél úgy, hogy "néha kovács". Feltételezhetjük, hogy ezt az ipart akkor űzte, amikor a jelentős számú borkimérés és a szintén szép számú vendéglő nem foglalkoztatta muzsikusként a cigányokat. Ezt a két hagyományosan cigány mesterséget űzték, tehát fémműves mesterséget űző melegkovácsok voltak, patkoltak, szegeket készítettek, ugyanakkor elvállaltak ún. hidegkovács munkákat, tehát foltozó munkákat is. Hagyományos cigány fogalakozás még a lókereskedő, lókupec, de ezt a kereseti módot nem említi szegényes adatbázisunk a jelentős kereskedelmi központnak számító Szombathelyen.
A város tanácsához havonta benyújtásra került a szankciókkal együtt, pontosan vezetett kihágási jegyzőkönyv. Ebben a Szombathelyen 1854-ben összeírt cigányok egyszer sem fordulnak elő, tehát - eddigi ismereteink szerint - jogellenes cselekedetükről nem tudunk, az elenyésző számú cigány család tehát békésen élhette a muzsikus és kovács cigányok mindennapjait Vas megye székhelyén.
Feljegyzés a cigányok életéről
A cigányok életmódjára a Bach-korszakból kevés és szórványos adatot ismerünk. Talán a legtömörebben Ács Gedeon 1856-ban készült feljegyzése szolgáltathat számunkra adatokat. Ács itt korábbi megfigyeléseit vetette papírra, egy-két olyan motívummal, melyről ő is beismeri, hogy feltételezés. Például a gyereklopásról szóló mondatban korrektül "ha a hagyomány igaz" bevezetés szerepel, tehát nem veszi ténynek a hallott, esetleg olvasott történeteket, de mindenképpen megemlíti, miután az így él a köztudatban.
A cigányságról írott sorai azonban jó összefoglalása, jellemzése a korszakban kialakult képnek, annak a képnek, mely a XIX. század ötvenes éveiben élt a cigányokról. Ács Gedeon másfélszáz évvel ezelőtt papírra vetett szavaival, jellegzetesen XIX. századi stílusával szinte visszarepíti az olvasót a szabadságharc utáni évtized világába. Jóllehet följegyzését alföldi - mindenekelőtt kecskeméti, debreceni - ismeretei ihlették, ám nem lehet kétségünk afelől, hogy ha az itt közölt leírásnak ha nem is valamennyi, de jó néhány vonása igaz lehet a Dunántúlon élő cigányokra is. Most pedig adjuk át a szót a kortársnak:
"Nekem úgy tetszett-, mintha közttök két különböző fajt vennék észre. Egyiknek vastag fekete kondor haja, husos orra, pittyedt ajaka fekete, s a koponya alkotása négeres, másik olajbarna, fekete, de vékonyabb, s kevésbé kondor hajjal vékonyabb horgas orral, finomabb ajakkal, s ezek inkább hasonlítanak az indiánokhoz. Különös azonban, hogy - tudtommal legalább - nincs közöttük hagyomány indiai eredetről, de magokat szeretik Fáraó népének mondani. - Testök hajlékony, s könnyen mozgó és rugalmas. Rendesen restek ugyan, de ha veszély vagy egyéb rendkívüli ok ingerli őket, rendkívüli gyorsaságra is képesek. A megugratott cigányt lóháton is bajos utolérni, még síkon is; ott pedig, hol könnyebb menekülni, ritka ember mérkőzhetik gyors ügyességre a cigánnyal. Dacára rossz életmódjuknak, egészségök erős. Hideget, meleget inkább kiállnak, mint más fajok. Asszonyaik köztt míg igen ifjak sok feltűnően szép, de mikép gyorsan fejlenek s tizenkét éves, sőt néha ifjabb korukban is férjhez mehetők, úgy hamar is hervadnak s 24 éven fölül rendesen igen rútak. Mellök iszonyú nagyságú s lefittyenő. A férfiak köztt láttam roppant erejűket s hatalmas birkózókat és a gyermekek pár fillérért félmérföldnyire is képesek versenyt futni a kocsikkal. - Mi eledelt illet, a cigány nem igen válogat, s varjúként pusztítja a természetes halállal kimúlt állatok húsát is, és a tisztátalan állatok közt különbséget nem tesz, sőt alig van állat, melyet meg nem enne. A malacocska azonban tán legkedvesebb falatja s a sárkedvelő epicuri állatból rendesen láthatni néhány nagyreményű növendéket a sátraik körül. Hogy a baromfit sem vetik meg, mindenki észrevehette, ha lakhelyéhez közel vándor cigánybanda ütötte fel sátorát. Közttök s a hizott lúd köztt tagadhatatlan sympathia létezik [...] A magyar cigányok legnagyobb része a faluk végén lakik, igen szegényes házakban, kunyhókban, gyakrabban putrikban. [A magyar paraszt tréfásan szokta kérdezni: "Mi végre teremtette Isten a cigányt?" s a másik felel: a falu végére] - Az oláhok között lakó vándorol és sátrait magával hordja. Ha valamelly falu végén tábort ütnek, lovakat cserélni, kanalat, fateknőt, lakatokat árulni, vas edényeket kiigazítani szoktak. Nejeik pedig jóslanak a könnyen hívő népnek, míg a purdék hintóra lesnek az országút mellett, s ha úri fogatot vesznek észre, mérföldnyire kísérik azt, hányva a cigánykereket mindaddig, míg a közéjök dobott pénz felszedésére gombolyagba nem hempelyednek. A vidékről illyenkor minden vigyázat dacára is számtalan malac, liba, vetemény, sőt eb és macska is tűnik el, sőt hajdan, ha a hagyomány igaz, gyermekeket is loptak. - Kecskeméten - mint több más magyar városban is - a cigányok egy elkülönített városban laknak, mellynek neve Cigányváros; mell saját cigánybírót választ, ki azonban alatta van a város főbírájának [.]
[...] Foglalkozása a cigánynak nem sokféle. Lócsiszár, félig tolvaj, félig kupec. Eladó lovát mennyre-földre dicséri, s az "ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes". Azt futtatásra ajánlja s ollyankor annak fülébe tűzes taplót tesz, vagy egyéb fortélyt használ. A vándor csapatok erdőkben tanyáznak, fateknőket, s kanalakat faragva. Faluk végén kovács műhelyeket ütnek föl. A rendes lakos cigány nemcsak Vulcan fia, de egyszersmind Apollóé is, és ő a helység zenésze s közttök elég van, kit bátran lehet virtuosonak mondani. - A zsellér cigányt egykori földes uraink és a helységek elöljárósága leginkább levélhordásra használták, egyéb közmunkára nem szorítván őket, annyival inkább, mert nemcsak ők magok restek, de bohó tréfáikkal másokat is visszatartottak a dolgozástól. Cigány nem szeret földművessé lenni, s magyar példaszó: 'nem kedveli, mint cigány a szántást". Tudós cigányt sohasem láttam, de atyámmal együtt tanult theológiát egy nagyreményű cigány ifjú Debrecenbe s dicséretesen végezvén a legfelsőbb cursust is [...]
[...] A cigányt a magyar igen gyávának tartja, de alighanem csalódik. Igaz, hogy a magyar egész csapat cigányt megfuttathat gyakran, mert a bandát lelkiismerete sok aprósággal vádolja, s nem örömest kerülne bíróság elé. Azonban igaz az is, hogy a cigány miután több csínt tett, mint hogy szabadon járhatna becsületes kereset színe alatt, belőle igen bátor s vállalkozó zsivány válik. Ha katonává sorozzák be, a cigány, gyűlölvén a rabéletet, rendszerint megszökik s miután párszor elvesszőzték, kötélre jut [...]
[...] Úgy veszem észre több jelből, hogy Borrow, bár úgy beszél, mintha látta volna a Magyarországi cigányokat, azokról csak német írók után tud valamit. Hogy olly nyomorultak lennének, mint Borrow állítja, soha sem tapasztaltam, sőt Debrecenben, Kecskeméten s egyebütt, nemcsak tisztességesen, de uriasan öltözött cigányokat is ismertem. Debrecenben a cigány bál tanulókoromban a legelegánsabb volt, s Botka Károllyal, Martinoviccsal úgy bántak mindenütt, hogy hasonlóra példát Borrow Angliában és Spa-nyolországban nem tapasztalt soha. Ismertem földműves cigányt, kinek öltözete, háza, bútorai egészen ollyanok voltak, mint a magyarokéi s én magam láttam elég vándorló oláh cigányt finom magyar mentében, ökölnyi ezüst gombokkal. Hogy Borrow Magyarországot nem ismerte, mutatja világosan az, hogy általános rendőrségi felügyeletről mesél, a paraszt reszkető alázatosságáról stb. [...]"
Ács Gedeon írásában - ha ki nem mondottan is - de megjelenik a cigányságnak a XIX. századtól ismert kettéválási folyamata, ugyanaz, amit sikerült a szombathelyi összeírás esetében is dokumentálni, és ami a XX. században fog - az egyes régiók és a településszerkezet függvényében eltérő módon - kiteljesedni. Az egyik vonulatot itt is a továbbra is kóborló életet élő vándorcigányok képezik, akik saját belső törvényeik szerint élnek, hagyományos életmódjuk, szokásaik miatt szinte mindennapos összeütközésük a helyi lakossággal, melyeket a rendészeti igazgatás és a jogszolgáltatás szervezetei kezeltek - már ha tudtak. A másik vonulat a letelepedett, az egyes települések társadalmába sikeres, vagy sikertelen beilleszkedési kísérletet folytató cigányok története. Későbbi sikeres és sikertelen kísérleteikről jelen kötet is szolgál számos egyedi példával.
A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Felelős szerkesztő: Márfi Attila. Palatia Nyomda, Pécs. 2009. 311 o.
