Cristobal de Rojas y Spinola 1626-ban született Flandriában, előkelő spanyol nemesi család sarjaként. Apja korai halála és anyja kolostorba vonulása után már tíz éves korában Kölnbe került és az ottani "Ad Olivas" rendház növendékeként kezdte meg felkészülését az egyházi pályára. A rendház ebben az időben a rekatolizáció egyik fellegvára volt, 1650-től szeminárium is működött itt konvertita fiatalok részére, ahol Rojas is dolgozott. 1658-ban már a spanyolországi Valladolid városában tanított teológiát. 1660-tól Bécsben is megfordult, ahol rövid ideig Ferdinand Portia herceg, főudvarmester, később a titkos tanács elnökének gyóntatója lett. Ennek köszönhetően kapott a '60-as években több diplomáciai megbízatást a bécsi udvartól. Feladata ekkor inkább gazdasági, mint valláspolitikai természetű volt: a Birodalomban tett utazásai során a császári udvar siralmas anyagi helyzetén próbált változtatni, mindenekelőtt a török veszély hangsúlyozásával. Elképzelhető - Rojas első életrajzírói legalábbis ezen a véleményen vannak -, hogy már ezeken a tárgyalásokon előkerült a vallási egység kérdése, erre azonban - egyelőre - nincs egyértelmű bizonyíték. Legmerészebb gazdasági elképzelése egy német kelet-indiai társaság életre hívása volt, amely az angol és a holland gyarmatosítást ellensúlyozta volna. A császári udvaron kívül Brandenburg és Spanyolország vállalt volna oroszlánrészt e társaság megalapításában. Itt már tetten érhető a vállalkozás vallási színezete: Rojas elképzelései szerint a társaság vezetésében a katolikus kereskedők vettek volna részt, akik a kereskedelmi kapcsolaton túl egyfajta missziós munkát is végeztek volna. E merész terv végül nem valósult meg.
Hogy Lipót fontos szerepet szánt diplomatájának, azt a neki adományozott egyházi címek is bizonyítják. 1666-ban kníni, 1685-ben pedig bécsújhelyi püspöki címet kapott. (A kníni püspökség a mindenkori magyar király joghatósága alatt álló címzetes püspökségek közé tartozott, Bécsújhely püspökét pedig 1469-es alapítása óta a tartományúr volt jogosult kinevezni). Az uralkodó ezenkívül több ízben adott Rojasnak teljes körű felhatalmazást, hogy a birodalom rendjeivel megvitassa a vallási egység kérdését.
Bécs a reunióban nyilvánvalóan egyfajta megállapodást látott a császár és a rendek között, amely a Birodalomban érvényes jogrend alapján jöhet létre, a Szentszék azonban egész másként vélekedett ezekről a tárgyalásokról. Cybó bíboros államtitkár nagy érdeklődéssel követte nyomon Rojas utazásait és a bécsi, valamint a kölni nuncius segítségével hamar értesült a fejleményekről. A püspök az 1670-es években, a protestáns rendekkel folytatott tárgyalásait követően több ízben küldött jelentést Rómába, amelyekben gyakran jócskán eltúlozta az elért eredményeket. Azt állította, hogy több protestáns fejedelem bizonyos engedmények fejében hajlandó visszatérni a pápa hűségére, a Szentszék azonban ezt veszélyesnek találta.
Ahogy Buonvisi bécsi nuncius fogalmazott: sok protestáns fejedelem a reunió vagy konverzió segítségével szeretné elérni a birtokában lévő szekularizált egyházi javak biztosítását, sőt újabb birtokok megszerzését, tehát a vesztfáliai béke revíziójára törekszik. Ez különösen Károly Lajos pfalzi választóra igaz, aki Worms és Speyer püspökségére vetett szemet, Ernő Ágost hannoveri herceg pedig Osnabrück és Hildesheim birtokaira pályázott. A nuncius szerint ilyen engedményekkel ugyan létrejöhetne a vallási egység, a pápa azonban kénytelen lenne átengedni a még meglévő egyházi javakat a névleg katolikus, valójában azonban úgymond eretnek fejedelmeknek, a katolikus püspökök pedig a tartományurak udvari papjaivá süllyednének.
Ilyen áron Róma nem kívánt uniós tárgyalásokba bocsátkozni. Viszont nem is utasíthatta el nyilvánosan a vallási egység kérdését, hiszen egy a császár által támogatott tervről volt szó. Ezért engedélyezte a tárgyalások folytatását, Rojas viszont nem kapott pápai felhatalmazást, vagyis biztosítékot arra, hogy a Szentszék elfogadja az esetleges megállapodást. Ez nagyban megnehezítette munkáját. A '80-as évek tárgyalásai közül kiemelkedő jelentőségű az 1683-ban megrendezett ún. hannoveri teológus konvent. Rojas már 1676-ban, majd '79-ben is járt Hannoverben és folytatott tárgyalásokat a konvertita János Frigyes herceggel. Az ő udvarában ismerte meg Gerard Wolter Molanus loccumi evangélikus apátot, aki lelkes támogatója volt a vallási megbékélés-nek. 1683-ban már Ernő Ágost ült a trónon, akinek - mint már elhangzott - egészen evilági érdekei fűződtek a vallási unió megvalósításához. Míg korábban az IPO XII. cikkelyében szabályozott, az osnabrücki püspökség paritásos kormányzását kívánta megváltoztatni, Hannover uraként a választófejedelmi cím megszerzésén fáradozott. Így érthető, hogy nagy lelkesedéssel karolta fel az uralkodó által is támogatott reunió ügyét.
Rojas 1683. január 28-a és június 30-a között tartózkodott a hannoveri udvarban. Itt először György Vilmos cellei herceg szuperintendensével tárgyalt. A megbeszélés után, amelyről nem készült írásos feljegyzés, Rojas átnyújtotta a protestáns teológusnak "Regulae circa Christianorum omnium Ecclesiasticam Reunionem" című munkáját, amely 10 pontban (regulában) fogalmazza meg a keresztény felekezetek egységesítését. Az első pont kimondja, hogy a reunió nemcsak lehetséges, hanem szükséges és kedvező hatású a kereszténységre nézve. Ezért minden keresztény kötelessége, hogy sikerén munkálkodjon. A második pont kiköti, hogy az uniós tárgyalások során nem mondhat le egyik fél sem az isteni igazságról. A harmadik pont az apostoli egyház és a lyoni, valamint firenzei kompromisszumos zsinati határozatok példáját ajánlja a tárgyalásokon. A negyedik és ötödik pont az uniós tárgyalások gyakorlati menetét vázolja: fel kell fedezni a közös tanítást, a tévedéseket pedig ki kell küszöbölni. Az olyan vitás pontokat, mint az üdvözülés, az úrvacsora, a szentek közbenjárása, a miseáldozat kérdése, egyenként meg kell vizsgálni. A hatodik és hetedik pont az istentisztelet és az úrvacsora kölcsönös elismerését, valamint az egyházszervezet egységesítését szorgalmazza. A nyolcadik pont az eltérő rítusok és szokások megtűrését javasolja. A kilencedik közös zsinat összehívását sürgeti, végül a tizedik pont megerősíti a már szekularizált egyházi birtokokat.
A szuperintendens végül nem fogadta el ezt a tervezetet, Ernő Ágost pedig Molanust bízta meg azzal, hogy fogalmazza meg saját elképzelését a reunióval kapcsolatban. Ő ezt "Methodus Reducendae Unionis Ecclesiasticae inter Romanenses et Protestantes" című munkájában meg is tette. Eszerint a protestánsok készek az unióra, ha ez nem ellenkezik Isten törvényeivel és saját meggyőződésükkel. A megegyezés első feltétele, hogy mindkét fél fogalmazza meg világosan saját alapvető vallási tételeit. A pápának a protestánsokat, mint a katolikus egyház teljes jogú tagjait kell elismernie. A magán misét be kell szüntetni, engedélyezni kell a két szín alatti áldozást és a papok nősülését, el kell fogadni a protestáns üdvtant, valamint meg kell őrizni a tartományi egyházszervezetet. Ennek fejében a protestánsok hajlandóak elismerni a pápát, mint legfőbb pátriárkát és első püspököt, valamint eltűrik az egy szín alatti áldozást és a többi katolikus szokást. Mindazonáltal vissza kell vonni a tridenti exkommunikációt, és egyetemes zsinatot kell összehívni. Noha később a helmstedti teológus, Calixt is bekapcsolódott a tárgyalásokba - aki elismerte, hogy ilyen ajánlatot még nem tettek a protestánsoknak - végül nem sikerült megegyezésre jutni. Nem utolsó sorban azért, mert a protestáns teológusok hiányolták Rojas pápai felhatalmazását. Végül a konvent minden kézzel fogható eredmény nélkül oszlott fel.
A titoktartási kötelezettség ellenére mind a "Regulae" mind pedig a "Methodus" nyilvánosságra került és mindkét oldalon nagy felzúdulást okozott. Molanus Rojast vádolta inkorrekt eljárással, Visconti, a kölni nuncius viszont Ernő Ágost feleségét, Sophie hercegnőt gyanúsí-totta a konvent leleplezésével. A protestáns fejedelmek egységes frontot alkottak Erzsébet Dorottya Hessen-darmstadti grófnő vezetésével az unió ellen, Rómában pedig vizsgálat indult az ügy tisztázására. Utóbbi felmentette Rojast, mert nem a pápa nevében tárgyalt a vallási egységről. Az időközben bécsújhelyi püspökké kinevezett egyházfi ezután Magyarország felé fordult. Rojas már az 1680-as években tervezte, hogy kapcsolatba lép a magyarországi protestánsokkal. 1681-ben, az országgyűlésre összegyűlt rendeknek terjedelmes levélben vázolta a megegyezés szükségességét, de a megkezdődő visszafoglaló háború miatt végül is elhalasztotta útját. Egy évtizeddel később azonban már vállalkozott az utazásra.
A korszak ismert magyar egyházpolitikai eseményeiből most csak a legfontosabbakat emelném ki. Az ún. protestáns gyászévtizedet követően, majd 20 éves szünet után összehívott 1681-es soproni országgyűlés viharos tárgyalásait lezárva - a protestáns rendek ellenállása mellett - végül két vallásügyi cikkely született. A 25. tc., amely megerősítette az 1606-os bécsi béke vallási rendelkezéseit, azaz a rendek szabad vallásgyakorlatát, a katolikus egyház sérelme nélkül. Ezenkívül érvénytelenítette az üldözések során kicsikart reverzálisokat és engedélyezte az elüldözött protestáns lelkészek visszatérését. A 26. tc. pedig elrendelte a protestánsoktól elvett és katolikus rítus szerint még fel nem szentelt templomok visszaadását és megállapította azt a 24 ún. artikuláris helyet, ahol a protestáns felekezetek templomot és iskolát tarthattak fenn.
Mint ismeretes, az 1683. után megkezdődött visszafoglaló háború során azonban ezek a rendelkezések sem érvényesültek maradéktalanul, miután az Udvar a jus armorum szellemében maga kívánt rendelkezni a visszafoglalt területek sorsáról. Az 1687/88-as pozsonyi ország-gyűlést lezáró - a magyar jogrendbe ütköző módon - becikkelyezett törvények pedig kifejezetten uralkodói kegyként engedélyezték a protestánsok korlátozott vallásgyakorlatát. Ez a tény, valamint a katolikus délnémet lakosság betelepítése tovább rontotta a protestáns feleke-zetek helyzetét.
Lipót 1691-ben adta ki Explantatio Leopoldina nevezetű rendeletét, amely a vallási cikkelyek uralkodói értelmezését tartalmazta. Ez különbséget tett nyilvános és magán vallásgyakorlat között. Az előbbit csak az artikuláris helyeken engedélyezte, máshol a protestánsok csak a legszűkebb családi körben gyakorolhatták vallásukat. Ha keresztelés, esketés vagy temetés alkalmával egy artikuláris hely lelkészéhez fordultak, kötelesek voltak lakóhelyük katolikus plébánosának a stólapénzt megfizetni. Ezenkívül tizedfizetésre is kötelezték őket. Ebben, a vallási megbékélésre nem kifejezetten alkalmas időpontban kapta meg Cristobal de Rojas y Spinola a császári felhatalmazást, hogy tárgyalásokat folytasson a magyarországi pro-testáns felekezetek képviselőivel a reunióról. Az irat hangsúlyozza a katolikus, protestáns és ortodox egyházak megbékélésének szükségességét, amelyet a birodalom protestáns rendjei is szorgalmaznak. Erről a bécsújhelyi püspökkel már több tárgyalást folytattak. Úgy véli, hogyha nem is jöhet most létre a teljes egység, véget kell vetni a szükségtelen ellenségeskedésnek. Ezért kap Rojas teljes felhatalmazást és védelmet, az uralkodó pedig megparancsolja, hogy minden magyarországi és erdélyi érintett lépjen kapcsolatba a püspökkel és bárhol megfordul tárgyaljon vele. Mindenki köteles segíteni őt munkájában, aki pedig gátolná az ügyet, az a legkeményebb uralkodói büntetésre számíthat.
A püspök először a pozsonyi, soproni, ruszti és kőszegi evangélikus egyházközségekhez fordult és 1691. június 25-ére megbeszélésre hívta őket Kismartonba, Esterházy Pál nádor kastélyába, aki szintén támogatta az uniós tervet. Itt a pozsonyiak nem jelentek meg, mert az idő rövidsége miatt nem tudtak felkészülni a tárgyalásokra. A kismartoni tanácskozáson Rojas a birodalmi rendekkel és teológusokkal már megtárgyalt uniós tervet tárta a küldöttek elé. Elképzelhető, hogy éppen a hannoveri teológus konvent iratait. Azt kérte, fontolják meg a javaslatokat és egy későbbi időpontban határozzanak róluk. Ezt követően a modori, szentgyörgyi és bazini evangélikusokkal is felvette a kapcsolatot és újabb konferenciát tervezett Kismartonban. Ez végül nem jött létre a püspök hirtelen fellépő betegsége miatt. A tárgyalások elnapolásában a Dunántúlon ősszel kitört pestisjárvány is közrejátszhatott. A kismartoni konferencia előkészítése közben egyébként Rojas összetűzésbe került Dvornikovics Mihály váci püspökkel, Kollonich, akkori győri püspök vikáriusával, mert az ő engedélye nélkül szervezte a tárgyalásokat a győri egyházmegye területén. Figyelemre méltó, hogy Rojas azzal védekezett a vádak ellen, hogy nem egyházi, hanem politikai küldetést teljesít, amelyre az uralkodótól van felhatalmazása. A magyar kancellár közbelépésére végül megoldódott a bonyodalom.
A következő év január 12-én a püspök mellé rendelt két domonkos és két jezsuita teológus, valamint a magyar kancellár Bécsben vitatta meg a további lehetőségeket. Az egybegyűltek fontosnak tartották, hogy pontos tájékoztatást kapjanak a fejleményekről, és azt hogy minden esetleges megállapodás előtt megfogalmazhassák véleményüket a tervezett unióról. Azt is kiemelték, hogy a püspöknek Erdélybe is el kellene utaznia, mert azt ottani protestáns elöljá-rók megnyerhetők az unió ügyének.
Rojas tavasszal ismét Magyarországra látogatott. Ekkor már Széchenyi György esztergomi érsek is pártfogásába vette, aki valószínűleg Pozsonyban tárgyalt vele és segített előkészíteni a későbbi tárgyalásokat. A püspök először Veszprémbe utazott, ahol Losonczi János evangélikus püspökkel folytatott egyelőre közelebbről nem ismert megbeszélést. Májusban előbb a kassai, majd az eperjesi evangélikus egyházközséget látogatta meg. Itt május 7-i dátummal megállapodás született a reunió menetéről: "Vorschläge, wie die Evangelische und Catholische Kirch mächte und könnte verglichen werden" címmel. Eszerint Magyarország evangélikus városai a bécsújhelyi püspökkel a következő megállapodást kötötték: 12 katolikus és 12 evangélikus teológus részvételével szinódust kell összehívni, amelyen a Szentírás segítségével felül kell vizsgálni a két felekezet vallási tételeit. A jövőben a katolikus misét német nyelven kell olvasni, a 24 férfiúnak pedig meg kell kísérelnie, hogy a két istentiszteleti formát összhangba hozza. Az evangélikusokat ettől fogva reformált katolikusoknak, a katolikusokat pedig ókatolikusoknak kell nevezni. A pápa a reformált katolikusoknak templomot ad Rómában, akik elismerik őt az egyetemes Egyház első püspökének. Tanácsadói közé azonban reformált katolikusokat is kell választania. Az eucharisztiát/úrvacsorát két szín alatt kell kiszolgáltatni és kölcsönösen el kell ismerni, a fülbegyónást pedig meg kell szüntetni. A zarándoklatok megmaradhatnak, de azokon ismert egyházi énekeket kell énekelni és mise helyett ima-órát kell tartani. A tisztítótűz kérdésében újra át kell tanulmányozni a Bibliát. A papoknak és püspököknek engedélyezni kell a nősülést, míg a szerzeteseknek nem. A protestáns fejede-lemségekben püspököket kell választani, hogy elkerüljék az esetleges visszaéléseket. Végezetül minden vitás kérdésben a pápának, mint legfőbb bírónak kell döntenie a Szentírás segítségével. Ennek az utópisztikus iratnak a szövegéből is kiderül, hogy nem Eperjesen, hanem a Birodalomban született. Először 1660-ban bukkant fel "Mainzer Unionsplan" azaz mainzi uniós terv címmel, János Fülöp mainzi érsek környezetéből, aki szintén nagy pártolója volt az uniónak. Valószínűleg az érsek konvertita segédpüspöke, Peter Walenburch állította össze a frankfurti egyházközség számára. Rojas egyik mainzi tárgyalása során ismerhette meg ezt a tervezetet és így kerülhetett a magyarországi evangélikusok elé.
E német nyelvű unióterv latin változatát a püspök megküldte több magyarországi protestáns egyházközségnek, köztük reformátusoknak is. Az ismert visszajelzések nem túl pozitívak, Gönc, Debrecen, és a felső-magyarországi egyházak is lényegében elutasították a tervezetet. Egyesek még az irat eredetiségében is kételkedtek. A püspök ezután - ahogy Ember Pál írja - csalódottan és üres kézzel tért vissza Bécsbe, ahol részletes beszámolót készített az uralkodónak a történtekről. Ebben a magyarországi katolikus egyház siralmas állapotát vázolja, majd hangsúlyozza, hogy az erőszakos térítések inkább ártanak mintsem használnak a katolikus ügynek. Az országban tapasztalható nyugtalanságot pedig egyértelműen a protestánsok elnyomásával magyarázza. Állítása szerint összesen 20 protestáns egyházközséggel tárgyalt, akik, mivel nem rendelkeznek elégséges számú képzett teológussal, hajlandóak lennének egy, a birodalomban tartott uniós konferencia eredményét elfogadni.
1693-ban Rojas meg is kezdte ennek az uniós konferenciának az előkészítését. Levélben fordult a lengyel uralkodóhoz, a pfalzi választóhoz, az anhalti és hannoveri herceghez és kérte őket, hogy küldjenek teológusokat a tárgyalásra. Molanusszal külön is felvette a kapcsolatot, aki azonban - közelebbről nem ismert okból - ezúttal elzárkózott az uniós vitától. A megkeresett fejedelmek sem mutattak különösebb érdeklődést a terv iránt. Rojas pedig élete hátralévő két évét teljesen egyházmegyéjének szentelte és Molanus kivételével nem lépett kapcsolatba más, korábbi vitapartnerével.
Cristobal de Rojas y Spinola uniós tevékenységét nehéz röviden értékelni. Majd négy évtizedes munkája során számtalan tárgyalást folytatott a protestánsok képviselőivel, különösebb eredmény nélkül. Idealizmusától vagy politikai ambíciójától vezérelve sokszor eltúlozta a sikereket és egyesekkel el tudta hitetni, hogy a protestáns és a katolikus vallásfelekezetek között reális az unió. Rojas ügyes diplomata volt, amelyhez kétség kívül előkelő származása, jó nyelvtudása (spanyol anyanyelve mellett kiválóan beszélt németül, franciául, olaszul és ter-mészetesen latinul is) és egyénisége is hozzájárult. Egyik kortársa, a gothai udvari lelkész Tribbechow, így írt róla: "azt tartom róla, hogy nagy dolgokra termett. Humora francia, rábeszélő képessége olasz, haragja viszont spanyol. Az ivásban a németekre ütött, méghozzá azokra, akik azt mesterien űzik." Ehhez páratlan elszántság is társult, hiszen a legkilátástalanabb helyzetekben sem adta fel az unió tervét. Hogy munkája mégis eredménytelen maradt, az - meglátásom szerint - nem rajta, hanem a vallásfelekezetek közötti áthidalhatatlan hitbéli különbségeken és - különösen Magyarországon - a kedvezőtlen valláspolitikai környezeten múlott.
Véleményem szerint az is érdekes és fontos kérdés, hogy Lipót célja mi volt az uniós gondolat támogatásával. Kétségtelen, hogy az uralkodó végig Rojas mellett állt. Ezt a püspöknek írt felhatalmazásai és a protestáns fejedelmeknek küldött ajánló levelei egyaránt alátámasztják. Jelenlegi ismereteim alapján nem mernék messzemenő következtetéseket tenni, az viszont valószínűnek tűnik, hogyha nem is bízott az unió sikerében, de egyes területek rekatolizációjával - mert katolikus részről sokszor ezt értették egyházi unión, erre számos példát fel lehetne sorolni - vagy egyfajta köztes vallás létrehozásával próbálta a katolikus és ezzel az uralkodói befolyást növelni az akatolikus vidékeken. Ezt magyarországi egyházpoli-tikája is alátámasztani látszik, hiszen Rojas itteni tárgyalásaival párhuzamosan egy sokkal ismertebb és eredményesebb uniós munka folyt a keleti egyház egy részének Róma függése alá vonásáról (1646-os munkácsi, 1697-es gyulafehérvári unió).
Az egyházi reuniós tárgyalások Rojas halála után sem szakadtak meg. Egykori vitapartnerei, különösen Molanus és Leibniz, valamint a francia Bossuet püspök és Rojas utódja, Buchheim több kísérletet tett az egység létrehozására. Noha a katolikus és protestáns egyházak között ez eredménytelen maradt, a protestáns egyházak német földön történt egyesülési folyamatához nagyban hozzájárult.
