Nacionalista mítoszok a kommunista közbeszédben
Lucian Boia román nyelven először 1997-ben megjelent Történelem és mítosz a román köztudatban című könyvének alaptézise, hogy nem létezik sem "objektív" történeti tény, sem objektív történetírás, csak imaginárius konstrukció. "A történelem nem realitás, hanem reprezentáció." Boia definíciója szerint történész az, "aki a történelemről beszél (?) összefüggések és jelentéshordozó dolgok lankadatlan termelője. Egyfajta 'fikciót' teremt 'igazi, valóságos' anyagból."
Boia szerint eközben a valójában megtörtént objektív múlttal és a múlt rekonstruálásával, azaz a múltról folyó diskurzussal egyaránt találkozunk. A történész szerint sokszor még szakmabeliek is összekeverik a két fogalmat, ám a történelemnek e kétféle jelentése távolról sem azonos. "Az első fokozatosan elmosódik a történések folyamán, a másiknak pedig nincs rá módja, hogy 'feltámassza' azt a maga teljességében. Amit általában történelemnek mondunk, az nem más, mint történelemről szóló diskurzusunk, a múltról alkotott, elkerülhetetlenül hiányos, leegyszerűsített és torz kép, olyan múlt-kép, amelyet a jelen szüntelenül, újra és újra megalkot magának."
Boia gondolatmenetében mindezt a román történelemképre is kiterjeszti, így megtudhatjuk, hogy a kommunista történelemkép a kezdeti bizonytalankodás után lényegében a XIX. században kikristályosodott nemzeti mitológiát vette át; könyvében minden eddiginél érthetőbben mutatta be a nemzeti romantika és a nemzeti kommunizmus kapcsolatát. Ebben az értelemben 1989 sem jelentett valódi töréspontot, a nemzeti-kommunista kánon kontinuitása lényegében töretlen volt, hiszen mind a közoktatás, mind a politikai-kulturális közbeszéd érintetlenül hagyta azokat az alapító mítoszokat, melyeket még a forradalmi romantika teremtett meg.
Traianus oszlopának mása a bukaresti Történeti Múzeumban
A XIX. és XX. század román történelemkonstrukcióinak áttekintése során a történész ezért arra a jelenségre koncentrál, hogy miképp fonódik össze a politikai legitimáció igénye a történeti diskurzussal, illetve hogy miként emelkedik ki a politikai modernitásra jellemző, a kontinuitást hangsúlyozó eszmerendszer. Boia úgy véli: a mítoszokat ugyan nem tudjuk kikapcsolni életünkből, de mindenképpen szükség van valamiféle "domesztikációjukra", vagyis a mitológiai struktúrák működési mechanizmusának és aktualizálási folyamatának feltárására. Mindez természetesen nem jelenti a nemzeti szimbólumok feladását.
A mitológia működésének és szerepének feltárását két szempontból is fontosnak tartja. Egyrészt, mert véleménye szerint Romániában a mai napig él a történelem objektivitásának illúziója, másrészt pedig mivel szükségesnek érzi a román történetírás kritikai revízióját. Elemzése a XIX. század elejétől az 1996. évi választásokig terjed és a történeti diskurzus minden szintjének (politikai propaganda, historiográfia, tankönyvek, szépirodalom, képzőművészet, zene) áttekintő elemzésére épül.
Az eredetek és a kontinuitás mítosza
A nemzet eredetéről szóló mítosz kapcsán Boia a következőképp nyilatkozott: "minden közösség - a törzstől a modern nemzetig - eredetére való hivatkozással igazolja önmagát. Minden időben és mindenféle kultúrában nagymértékben értékesítették ezt, és szüntelenül, újra meg újra emlékezetbe vésték (?). Semmi sem lehet időszerűbb, ideologizáltabb valami, mint maga az eredet. Az alapításmítoszok magát a közösségi tudatot sűrítik." Románia esetében az alapító mítosz a "dákoromán szintézis" elmélete, melyet állandóan új alapításokkal aktualizáltak.
A románok eredete és identitása a dákoromán elmélet metamorfózisától és a hivatkozási alapként használt történelmi tényezőktől függően az idők folyamán a következőképpen változott: előbb kizárólag Itáliából származó rómaiak, majd a Római Birodalom egész területéről származó rómaiak, aztán dák-rómaiak, és elrómaiasodott dákok, végül pedig kizárólag dákok szerepeltek benne. A római eredet hangsúlyozása a XVII. századi Moldvában elsősorban a török hatalom alóli függetlenedést jelentette, a XVIII-XIX. századi Erdélyben az önálló nemzeti lét, a három rendi nemzettel (magyarok-székelyek-szászok) való egyenjogúság, majd az autonómia igényét, a két román fejedelemségben, majd az egyesült Romániában az ortodoxiára hivatkozó orosz külpolitikai nyomás elhárítását és Nyugat-Európa szövetségének keresését.
Decebal és Traianus mellszobra Nagyváradon
A második világháború előtti politikai helyzetben, a nacionalizmus fejlődésének logikájába illeszkedve fokozatosan az autochtonizmus/a dák purizmus (az ősrögösség és tiszta dák származás elmélete) nyert teret. Boia véleményét idézve: "a dákoromán elmélet kilengései mindenkor szorosan kapcsolódtak az adott kor politikai, ideológiai igényeihez." Szerinte minden olyan törekvés, amely a kezdeteket és a jelent a római származás megszakítatlan tudatának létével köti össze, illuzórikus. Ezt ugyanis egyetlen forrás sem igazolja, mindez csupán egy intellektuális kombináció eredménye, amelynek mindig is politikai és ideológiai célja volt. Arra a kérdésre, hogy a román népet alkotó különböző etnikai elemek milyen "súlyaránnyal" szerepelnek a román etnogenezisben Boia nem válaszol, hiszen, mint maga is mondja: már a kérdésfelvetés is mitológiai jellegű.
Az eredetmítoszhoz szorosan kapcsolódik a kontinuitás mítosza, amely az idők során a román történetírás és köztudat valódi rögeszméjévé vált. Lucian Boia szavait idézve a román nép kialakulási területe egy "historiográfiai paradoxon (?) ama bizonytalanság végletes megnyilvánulása, hogy földrajzilag hová helyezhető a román nép korai kezdete"
A kontinuitás problematikájának áttekintése előtt a történész két fontos kérdésre hívja fel figyelmünket. Egyrészt, az "ezeréves űr" problémájára, amely arra vonatkozik, hogy az észak-dunai térség majd' ezer esztendejével (i.sz. 271 és a XIII. század eleje közti időszak) kapcsolatban nagyon szegényes történeti forrásanyag áll a rendelkezésünkre, így ennek alapján nehezen állapítható meg, hogy a román etnikum és nyelv jelenléte folyamatos volt-e a térségben.
Másrészt arra, hogy a kontinuitással kapcsolatban felmerült kérdések, problémák megvitatása már régen kikerült az erre hivatott szakemberek (történészek, régészek, nyelvészek) kompetenciájából és áldozatául esett a különféle politikai és ideológiai vitáknak. A kontinuitáshoz tartozik emellett a román állam folyamatosságának mítosza is. A román nacionalizmus számára ugyanis nehéz volt elfogadni egy olyan Romániát, melynek nem volt területi szervezete. A román történetírás az idők folyamán épp ezért számos szakmai (és nem szakmai) kísérletet produkált, amely a román politikai kontinuitás bizonyítására szolgált.
Boia a kontinuitás problémájával kapcsolatban több vonatkozásban is kénytelen állást foglalni. Véleménye szerint tudomásul kell venni, hogy a román történészek és nyelvészek tekintélyes hányada kompromisszumos megoldást keresve a román nép és nyelv kialakulási területeként a Balkán félszigetet is tekintetbe vette. Sőt, olyan is akadt közöttük (mint például a dél-dunai romanizmus elvét valló híres román nyelvészprofesszor, Alexandru Philippide) aki e folyamat színhelyét kizárólag a Balkánra helyezte.
A régészeti leletek, főképp a sokat hivatkozott "Dridu-kultúra" emellett csak az emberi élet folytonosságát bizonyítják és nem az etnikai-nyelvi kontinuitást. A hatalmas régészeti erőfeszítések nem szolgáltattak érveket sem a kontinuitás tézise mellett, sem ellene - Boia ezért felhívja a figyelmet arra, hogy a kontinuitással kapcsolatos elméletek mind csak hipotézisek, és nem feltételezhető, hogy valaha is megismerhetjük a teljes és tökéletes igazságot.
A Dunától északra és/vagy délre?
Az idők folyamán a román nyelv és etnikum eredetéről a román és a nemzetközi tudományos életben) három elmélet kristályosodott ki. Az első a dákoromán kontinuitás hipotézise, mely szerint a románok őshonosak mai hazájuk területén. A második elmélet a bevándorlási hipotézis, melynek értelmében a románság az Al-Dunától délre született és csak később telepedett le mai hazájában. A harmadik a kettő közötti kompromisszum kísérlete. Az igazi kérdés azonban abban rejlik, hogy a mai román nyelv egyik alkotóelemeként definiált "balkáni latinság" mely területen vészelte át az ókor végét és a középkor kezdetét körülbelül az 1200-as évekig.
A dákoromán kontinuitás elméletének magjában az szerepel, hogy Romániában egy latin eredetű nyelvet beszélnek. Egyesek szerint ez annak köszönhető, hogy a Dacia területén fennmaradt erős római tömb, a katonák és telepesek tömeges beáramlása az Impérium területéről maga után vonta az őslakosság teljes nyelvi asszimilációját. A Gottfried Schramm német történész, a dákoromán kontinuitás elméletének egyik ismert bírálója által "keleti romanizmusként" definiált etnikum egy része valamikor a középkorban délre vándorolt, és belőlük alakult ki a Dunától délre fekvő térségben egy "függelék néprész", az aromunok (aromân) vagy macedorománok.
Decebal szobra Déván
Schramm a román nép etnogeneziséről írt híres monográfiájában (Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához) felteszi a kérdést: Délkelet-Európa más részein, melyek sokkal hosszabb ideig álltak római uralom alatt, jóval kevésbé volt előrehaladott a nyelvi asszimiláció. Hogy lehet ez? Miért Dacia provincia lenne a kivétel? A történész szerint nehezen hihető az is, hogy Dacia esetében a nyelvcsere még a hegyek akadályát is leküzdötte volna, ez ugyanis a Balkán-félsziget más részein a latin nyelv egyeduralkodóvá válását egészen a római uralom összeomlásáig megakadályozta.
Az eltérő fejlődésnek egyetlen oka lehetne: a dákok teljes kipusztulása, illetve kivándorlása, akiket a Birodalom más részeiből bevándorolt telepesekkel pótoltak volna. Ám ezt a feltételezést leginkább a dákoromán kontinuitás képviselői utasították vissza. A kontinuitás hívei számára természetes, hogy a dákok és a rómaiak a harcok végeztével békésen összeolvadtak. A dákoromán kontinuitás elméletét vallók között találjuk az erdélyi iskola képviselőit, Bogdan Petriceicu Hasdeut, Alexandru D. Xenopolt, Vasile Pârvant, Nicolae Iorgát, Constantin C. Giurescut. Ők azonban még nem tagadták nyíltan a dél-dunai romanizmus létét. A dáciai kontinuitás hívei még ma is azt vallják, hogy Dacia romanizált lakossága az áttelepülés helyett a hegyek közé menekült és ott vészelte át a népvándorlás évszázadait, majd valamikor a IX-X. században egyesült a Balkán-félszigetről tömegesen beáramló vlachokkal.
A bevándorlási (immigrációs) hipotézis értelmében a román nyelv elsősorban a Dunától és a Szávától délre élő latinok nyelvére vezethető vissza. Pontosabban egy olyan intenzíven romanizált sávban, amely akkor keletkezett, amikor a régi Római Birodalom örökébe lépő Keletrómai (Bizánci) Birodalom európai részének északkeleti határa i.sz. 600 körül összeomlott a szláv invázió súlya alatt. Ilyen romanizált nyelvszigetek voltak például a volt Jugoszlávia déli részén, a mai Bulgária területén, Albániában, illetve Görögország északi részén.
A dél-dunai romanizmus teoretikusai között leginkább nyelvészeket találunk. A neves román nyelvész, Alexandru Philippide A románok eredete című munkájában arról ír, hogy az aurelianusi kivonulás (i.sz. 271 körül) után az észak-dunai romanizmus csaknem teljesen kiveszett. Románia jelenlegi területét a VII. és a XIII. század között újratelepítették a Dunától délre fekvő térségből beköltöző romanizált népességgel. A nyelvészet területén nemzetközi viszonylatban a legnagyobb tekintélyre Ovid Densuşianu tett szert franciául írt monográfiájával. A román nyelv története című munkájában, amely elsőként 1902-ben Párizsban jelent meg, és nagyrészt elutasította Robert Roesler elméletét, tegyük hozzá, nem sokkal később már Philippide következtetéseit is.
Densuşianu már az észak-dunai romanizmus bizonyos fokú túlélésével számolt, főként Románia délnyugati részén, de ekkor még ő is lényegesebbnek tekintette a balkáni, vagyis a dél-dunai romanizmust, melynek eredetét Illíriába helyezte. Densuşianu monográfiája, melyet 1929-ben Bukarestben újra kiadtak, nagy sikert aratott a nyugat-európai latin országokban, és nagyrészt ennek a munkának tulajdonítható, hogy az újlatin nyelvet beszélő országok történészei, nyelvészei, régészei a mai napig megfellebbezhetetlen ténynek tekintik a dákoromán kontinuitást.
Iorgu Iordan, Philippide-tanítványa még a kommunizmus időszakában is kitartott a dél-dunai romanizmus elsődlegességét hirdető nézetei mellett. Érdemes megjegyeznünk, hogy 1977-ben Romániában minden rövidítés, szövegtorzítás nélkül - bár "magyarázó jegyzetekkel" ellátva - megjelenhetett a neves olasz romanista, Carlo Tagliavini Az újlatin nyelvek eredete című monográfiája, melyben a szerző a következő megállapításra jut: "A Dunától északra lévő romanizált népesség bizonyos maradványainak tagadása nélkül, a külföldi nyelvtudósok többsége elismeri, hogy a román nyelv kialakulásának színhelyét megközelítőleg a Dunától északra és délre fekvő délkeleti szomszédos területekre kell helyezni."
Az előző két hipotézis közötti kompromisszum kísérlete az admigráció elmélete. Az elmélet hívei szerint a kiürített Daciában, és a Balkán-félsziget középső részén fennmaradt romanizált gócokon kívül még létezett egy harmadik is, a dalmát partvidéken és -szigetvilágban. E három romanizált góc között szoros és folyamatos kapcsolat állt fenn, oly módon, hogy a déli romanizált etnikai csoport folyamatos hozzávándorlással biztosította a Dacia területén fennmaradt romanizált góc megmaradását Az elmélet teoretikusai között találjuk többek közt Dimitrie Onciult és Petre P. Panaitescut.
Így mindezek alapján kijelenthetjük: noha a történészszakma szintjén megváltozott a történelemről szóló közbeszéd, a tömegkultúra a mai napig változatlanul a romantikus mítoszokat közvetíti. Trencsényi Balázs történész véleménye szerint Boia műveivel kapcsolatban az alapvető félreértés abban rejlik, hogy sokak számára "nem a történeti kutatás kiinduló-, hanem inkább végpontját jelentik. Ama román olvasóknak, akik az iskolában elsajátított megkövesedett 'üdvtörténeti'-nemzeti narratíváról gyanították, hogy hazugságokra épül, de nem tudtak vele semmit sem szembeszegezni, Boia munkái a 'nagy leleplezés' felszabadító élményét jelentették."
Ennek ellenére vitatható az az értelmezés, amely Boia írásaiban annak beismerését látja, hogy a román történelemkép alapvetően hazugságokra épül, s ezzel szemben valamely más nemzeti narratíva igazságát kínálja fel. Hiba lenne magát Boiát okolni a könyveit szinte újraíró, "túlinterpretáló olvasatokért", hiszen ő maga minden egyes alkalommal hangsúlyozza, hogy nem áll szándékában új történelemképet alkotni. Boia figyelmeztet arra, hogy könyvét nagy tévedés lenne megoldásnak tekinteni, hiszen ő is "csak" kérdésfeltevésnek szánja.
Felhasznált irodalom
Lucian Boia: Istorie şi mit în conştiinţa romănească. Humanitas, Bucureşti 2006
Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1999. Fordította V. András János
Lucian Boia: Jocul cu trecutul: istoria între adevăr şi ficţiune. Humanitas, Bucureşti, 1998
Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Fordította Schütz István. Csokonai Kiadó, Debrecen 1997
Neagu Djuvara: O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri. Humanitas, Bucureşti 2002
Schütz István: Fehér foltok a Balkánon. Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Balassi Kiadó, Budapest, 2002
Tamás Lajos: Rómaiak, románok, oláhok Dácia Trajánában. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1935
Trencsényi Balázs: Csontvázak a szekrényben. BUKSZ, 2002/2. 136-144
