Az összes németalföldi egyetem minden magyar diákját érintő összefoglaló munka még nem született, bár az erdélyi diákok XVIII. századi németalföldi peregrinációjával Henk van de Graaf- Kolozsváron tanult holland református lelkész- foglalkozott. A Református teológusok készítettek tanulmányokat az egyes holland egyetemeken és akadémiákon megforduló magyar diákok tanulmányairól, itt említhetjük Segesváry Lajos doktori értekezését 1935-ből, mely az utrechti egyetem magyar hallgatóit veszi számba, Ferenc Postma habilitációs értekezését, ami a franekeri egyetemen tanult magyar diákok tanulmányairól készült átfogó értekezés.
A leideni egyetem látogatásának története iránt kisebb volt az érdeklődés az egyháztörténészek és teológusok körében. A mindezidáig legteljesebb leideni diáknévsort Friedrich Teutsch közölte az Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde XVI. kötetében. A leideni egyetem magyar diákjainak névsorát közölte még Birtha József a Debreceni Protestáns Lapban, illetve Antal Géza a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban. A két utóbbi forrásközlés azonban nem teljes, mert a neveken kívül csak elvétve tesz említést a diákok származási helyéről, életkoráról, egyetemi szakjáról. A névsorokon kívül magyar diákok leideni életéről, a leideni rektor előtti pereiről a Leidenben - is - tanult Miklós Ödön írt két tanulmányt.
A leideni peregrináció történetének kutatása tehát - a pontos névsorok és részletes forrásfeldolgozások hiánya miatt - a mai napig időszerű. Az előadás e peregrináció egy kis szeletével: a debreceni diákok tanulmányaival kíván foglalkozni a XVII.-XVIII. században.Magyarországon 1635-ig a nagyszombati egyetem megnyitásáig nem volt szilárd alappal rendelkező egyetem, a nagyszombati is katolikus volt, ezért kényszerültek a protestáns diákok külföldi egyetemek látogatására. A magyar protestáns peregrináció fő irányát 1618-ig a harminc éves háború kitöréséig a német egyetemek jelentették: a wittenbergi egyetem, ahonnan azonban 1592 - ben egy fejedelmi rendelet kitiltotta a kálvinista diákokat -, a kálvinista heidelbergi egyetem, majd a harminc éves háború kitörését követően néhány évig a szintén kálvinista odera - frankfurti egyetem.
A magyar szakirodalom a Hollandiába irányuló magyar peregrináció legfőbb okaként a harminc éves háborút említi. Ritkán esik azonban szó arról, hogy Hollandiában a reformáció kálvini irányzata terjedt el, ugyanaz a reformációs irány, amely nálunk is a legnagyobb számban talált követőkre. A vallási azonosságot a két terület között azért is kell külön kiemelni, mert a Hollandiába látogató magyar peregrinusok jórészt teológusok voltak, akik az Egyesült Tartományok egyetemeinek pezsgő teológiai életébe maguk is szervesen kapcsolódtak be.
Németalföld északi tartományai sokáig nem rendelkeztek saját egyetemmel, kísérletek voltak arra - pl. Utrecht esetében, amely püspöki székhely volt a középkorban -, hogy egyetemet állítsanak fel. Az első északi tartomány, mely egyetemet kapott Holland volt: Leiden városának a nyolcvan éves háborúban tanúsított hűségéért és kitartásáért jutalmul Orániai Vilmos herceg ígéretet tett egy egyetem felállítására. Erre már csak azért is szükség volt, mert a háború következtében az északi tartományok diákjai nem, vagy csak nehezen tudták elérni - az egyébként is katolikus - leuveni egyetemet. A város vezetőségével történt gyors egyeztetések után - a polgármester és a magisztrátus tagjai ugyanis kiváló üzleti vállalkozásnak gondolták az egyetemet - 1575. február 8-án megnyitotta kapuit a leideni egyetem a fehér apácák egykori kolostorában.
Felvetődhet a kérdés, hogy miért éppen egyik vagy másik holland egyetemet választották a külföldi peregrinációban résztvevő magyar és erdélyi diákok. A külföldi egyetemlátogatás célja mindig az volt, hogy egy-egy diák a peregrinációra szánt évek során minél több egyetemet keressen fel, ezáltal nyerjen minél szélesebb körű tudományos ismereteket, valamint személyes kapcsolatokat alakíthasson ki a nyugat-európai református testvéregyházak teológusaival. Vonzerőt jelenthetett, ha egy egyetem sok híres professzort tudott meghívni: ez volt a leideni egyetem alapvető vonzereje, de Leiden városa drága volt általában a magyar diákoknak - látni fogjuk, hogy kevesebb támogatást is biztosított a magyaroknak, ezért a sokkal olcsóbb Franeker, és a XVIII. századtól több ösztöndíjat biztosító Utrecht nagyobb népszerűségnek örvendett a magyarok körében, mint Leiden.
Ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy kik is voltak a debreceni kollégium diákjai közül leideni diákok, meg kell vizsgálni a leideni és a magyarországi matrikulákat. A Debrecenben felsőbb osztályba lépett, vagyis subscribáltak listáját őrzi nyomtatásban Thury Etele Iskolatörténeti adattára, illetve a Református Kollégium Levéltárában Bakóczy János hajdúböszörményi református lelkész kéziratos gyűjtése. Ezek a diáknévsorok csak elvétve adnak felvilágosítást arról, hogy egy - egy debreceni diák tanult-e a leideni egyetemen, de az itt előforduló neveket összevetve a leideni matrikulával megállapítható a legtöbb Leidenben tanult debreceni diák kiléte.
A leideni lista, az úgynevezett album studiosorum, mely latinul íródott, felvilágosítást ad a diákok származási helyéről, megadja a beiratkozás dátumát, az életkort, illetve, hogy mit tanultak a diákok, valamint különbséget tesz a magyar 'Hungarus' és az erdélyi 'Transsylvanus' diákok között. A lista azonban csak azokról a diákokról ad felvilágosítást, akik beiratkozott hallgatói voltak az egyetemnek, nem szól viszont azokról, akik - korabeli kifejezéssel élve - csak "hospitáltak" az egyetemen, vagyis hosszabb-rövidebb időt töltöttek el, anélkül, hogy beiratkoztak volna. Őróluk vagy egyáltalán semmit nem tudunk, vagy ha disputációjuk, Leidenből írt levelük, vagy egy másik diák disputációjára írt üdvözlő versük maradt fenn, akkor megmondhatjuk, hogy mikor fordultak meg az egyetemen.
A beiratkozási listán feltűntették azt is, hogy a diák melyik karra iratkozott be. A legnépszerűbb a teológiai kar volt, majd az orvosi, bölcsészeti és - főleg a XVIII. századtól kezdve - a jogi kar vonzotta a hallgatókat. Ez nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy az első egyetemek alapításától kezdve a teológia tanulmányozása volt az egyetemi tanulmányok csúcsa, másrészt pedig protestáns teológiai fakultás csak 1821-ben jön létre a bécsi egyetemen.
Az egyetemen nem tartották számon a kiiratkozott diákokat, ezért nehéz megmondani, hogy a diákok mennyi ideig tartózkodtak Leidenben. A holland nyelvű, diákélettel foglalkozó szakirodalom úgy tartja, hogy a magyarok legalább néhány hónapot és legfeljebb 2-3 évet töltöttek el Leidenben.
Az egyetemre 1616. június 14. és 1793. október 22. között beiratkozott hallgatók számát tehát csak hozzávetőlegesen lehet megbecsülni: 661 diákról állíthatjuk bizonyosan, hogy a leideni egyetem diákja volt. E 661 diákból 178 (27%) biztosan volt diák Debrecenben, az első debreceni 1624. június 28-án, az utolsó diák 1788. április 14-én iratkozott be. 1700-ig iratkozott be a debreceniek 87 %-a, a maradék 13% eloszlik 1701 és 1788 között. Ismerve az összes beiratkozást, a XVIII. században matrikuláltak száma egyébként is csökkenő tendenciát mutat, ezen belül mégis feltűnő a magyarországi, ezen belül is a debreceni peregrinusok számának csökkenése. A csökkenés okainak gazdasági és politikai vonatkozásaira még kitérünk.
A származási hellyel kapcsolatban a matrikula csak azt tünteti fel, hogy egy diák Hungarus vagy Transsylvanus, születési helyüket csak a további kutatással sikerült megállapítani. A 178-ból 99 diák születési helyéről nincsen információnk. Azon diákok, akiknek a születési helyét ismerjük a legtöbben debreceni származásúak: összesen 18, a többi diák többsége Biharból, vagy a szomszédos vármegyékből, esetleg valamelyik távolabbi partikula székhelyéről származott, az összes Leidenben tanult debreceni diák 7%-a nevezte magát Transsylvanusnak, az ezek közül ismert születési helyűek valóban Erdélyben születtek.
A debreceni diákok külföldi egyetemeken való tanulását a XVII.- XVIII. században a magyarországi református egyház-ezen belül is a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Kollégium professzori kara -, a XVIII. századtól kezdve a Helytartótanács - is - szabályozta. Az egyházi szabályozások érintették a hitelvek, rektori tevékenységek és pénzügyek; a helytartótanácsi határozatok az akadémiajárás engedélyezésének kérdését.
A magyar református egyház igyekezett magát távol tartani a nyugat európai egyházakban jelentkező - a nálunk elfogadott ortodoxiától eltérő - újító mozgalmaktól. Az egyház hitvallásának alapját a "helvetica confessio"(1566) és a heidelbergi cathecismus"(1563) jelentette. Minden ettől eltérő állásfoglalást üldözött, a külföldi akadémiákról hazatérőket "megvizsgálta", akiket bűnösnek találtak, exkommunikálták.
A leideni akadémián jártak különösen az armininanismus vádjával találhatták szemben magukat. A leideni egyetemen tanító teológus professzorok Arminius és Gomarus teológiai vitájában a dordrechti zsinat hozott döntést 1618-19-ben: Gomarus álláspontját fogadva el Arminiust és híveit eretneknek nyilvánították, követőiket üldözték. A magyar református egyház képviselői ugyan nem jelentek meg a dordrechti zsinaton, határozatát magukra nézve azonban kötelezőnek tartották, így az arminianismus bűnébe esett teológusokat megbüntették. Azért, hogy elejét vegyék e tan további terjedésének a nyírbátori közzsinat 1631. szeptember 7-én kelt végzésében kikötik, hogy "csak olyanok ajánltatnak a patrónusoknak (akik) (...), a helvét hitvallással ellenkező mindenféle szektáktól, véleményektől pl. arminianismustól óvakod(nak)".
E határozatnak kevés foganatja lehetett, mivel az 1638. szeptember 23-án Debrecenben a tiszáninneni és túli esperesek félköz zsinatát "azon újítások megelőzése végett (tartották), a melyeket a némely Ángliában és Hollandiában összeesküdt - conspiratio - magyar alumnusok akarnak az egyházba behozni."
A következő végzést hozta a zsinat: "Ezentúl a tiszáninneni és tuli akadémikusok semmiféle egyházi hivatalba sem bocsáttatnak mindaddig, míg visszajövetelök után hitökről, tudományokról, keresztyéni magukviseletéről bizonyságot nem tesznek s esküvéssel s nevök aláírásával nem kötelezik magokat, a követendő feltételek megtartására." Az aláírás szövege a következőket tartalmazza: "Én N.N. lelkiösmeretem bizonysága szerint az egyház ezen fentebbi határozatának szabad akarattal s minden csalárdság nélkül aláirok s magamat annak megtartására kötelezem; ugy segéljen engem a hármas egy Isten."
A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára a zsinati végzéseken kívül őrzi azoknak a neveit, akik aláírták e határozatokat: 1632 és 1659 között összesen 64-en, ebből 37-en lettek leideni diákok. Az egyház tehát nem véletlenül éppen azokkal íratta alá ezt a reversálist, akik a németalföldi akadémiákat- közülük is a leidenit- kívánták felkeresni.
Az arminianismus kérdésével még egy félközzsinat foglalkozik Tokajban 1646. február 14-én, mely azt a határozatot hozza, hogy "Az académiákban fölmenendő iffiaknak, a pomotiora való pénzt addig kezekhez nem kell adni, valameddig meg nem esküszik azon, hogy az helvetica confessioban és az heydelbergai cathecesisiben befoglaltatott tudománnyal ellenkező tudományt nem tanúl; nevezet szerént socinianismust, armenianismust, anabaptismust, puritanismust. Az Magyarországban lévő eccláknak vernalis praxisa ellen, semi ujitast ha nem teszen."
A zsinatok határozatai mellett a kollégium professzorainak iratai között találhatók adatok a külföldi akadémiákat látogató diákokra vonatkozóan. 1750. január 21-én kelt határozat szerint a "külföldi akadémiákra menendő ifjak itthoni iskolájuk professzoraitól bizonyítványt vigyenek". 1750. október 7-én "az alumnusok kézadással kötelezik magukat, hogy két évet kint töltenek; ha egyik- másikójukat ez időn belül visszaszólítja valamely tisztes hivatal, azt a professzoroknak hírül adják."
A protestánsok akadémiajárásának kérdése a XVIII. század elejéig az egyház fennhatósága alá tartozott. Az 1722/23. évi országgyűlés állította fel a Helytartótanácsot, ez a szerv intézte - többek között - a vallásügyi kérdéseket is. III. Károly 1725-ben útlevélhez kötötte a külföldi egyetemek látogatását, amely útlevelet a Helytartótanács adott ki a kancellár engedélye alapján. Mária Terézia 1748-ban az útlevelek kiadását megszorította: útlevelet csak nemesek kaphattak, ha igazolni tudták, hogy az útra szükséges pénz a birtokukban van, majd hogy e pénzösszeg összeszedését megnehezítse 1752-ben az országgyűlés megtiltotta, hogy a költséget faluról-falura járással (szuplikáció és legáció) szedjék össze. 1759-ben a hétéves háború idején a kimenetelt a dinasztiával barátságos országokra korlátozták - kimaradt tehát Poroszország, majd 1761-ben a nagyszombati katolikus egyetemen a jogi kart megnyitották a protestánsok számára is, így a külföldi tanulást csak a teológusoknak engedélyezték. Hogy a külföldre vándorlást végképp feleslegessé tegye, Mária Terézia az ország nem katolikus lakói számára Erdélyben egyetemet akart létrehozni. A protestánsok ezt viszont mint szabadságuk korlátozását fogták fel, és tiltakoztak ellen, minek következtében a királynő úgy határozott, hogy a külföldi egyetemek látogatását tiltó rendeletét fenntartja, és csak tetszése szerint esetről-estere ad az alól felmentést.
Ezen útlevélkérelem nehézségeiről pontos képet adnak a pozsonyi ágens Nagy István levelei, melyeket a tiszántúli superintendenshez írt 1763. július 10. és 1764. január 7. között. A július 10. levél arról tájékoztat, hogy a debreceni kollégiumot nem "conscribálták", a diákjait nem engedik külföldre. A július 26. keltezésű levélben az ágens megígéri, hogy mivel "az académiákra olyan személyek mennek ki, akik nem érdemesek arra", ezért a superintendens "parancsolatjához fogja magát tartani" - vagyis csak az arra érdemesek kérelmét továbbítja. Az 1764. január 7. levélből megtudjuk, hogy az útlevélre várakozó ifjak már régóta Pozsonyban vannak, mert "Bécsben azt mondják, hogy még eő Felsége nem informaltatik a protestans Oskolák státusáról a Passusok (útlevelek) eránt való Instantiára addig semmit nem kíván felelni. Ha tudnák szegények hogy Passust nem nyernek hejában itt nagy költséggel nem várakoznának." Az útlevélkérelem nehézségeit jól tükrözik a leideni beiratkozások: az 1760-as évek első felében egyetlen debreceni diákot sem találunk az egyetemen, csak erdélyieket. (Ők is csak öten voltak 1760-64 között, jelenlétük okaira a peregrináció pénzügyi hátterének ismertetésénél térünk ki.)
Valamivel könnyebb lesz a helyzetük a protestánsoknak Mária Terézia halálától kezdve, mivel II. József felszabadította ugyan a külföldi egyetemek látogatását, az 1791. évi XXVI. tc. 5. § szabaddá tette a külföldre menetelt, de a francia forradalomra való hivatkozással a kormány végül az összes egyetem látogatását betiltotta.Az akadémiajárás költséges vállalkozás volt a koraújkorban - is. Különösen nehézzé a pénzügyi háttér megteremtése tette. A peregrinusoknak egyrészt az útiköltséget, másrészt a kinti tanulmányokat, szállást, élelmet, ruhát kellett fedezniük. A szükséges pénzügyi fedezetet egyrészt itthon teremtették meg, másrészt a külföldi akadémiai stipendiumok biztosították a magyar és erdélyi hallgatók külföldi tanulmányait.
Az összes holland akadémiák közül a leideni akadémia volt a leggazdagabban dotált, mégis itt kapták a legkevesebb anyagi támogatást a magyar diákok. A tartományi rendek leideni kollégiumába (Staten College) 1703-tól egy, 1715-től kettő eredetileg gyulafehérvári, később gyulafehérvári - nagyenyedi és 1734-től két kolozsvári, összesen tehát négy diák kaphatott szállást, élelmet, ruhát. Debrecenből először 1738. január 20-án kelt levélben érkezett kérés, hogy debreceni diákokat is vegyenek fel erre az erdélyieknek biztosított alumniára, a kérést elutasították, majd amikor Debrecen 1744. augusztus 22-én megismételte kérését, a rendek sem akkor, sem később nem hoztak határozatot a kérelem ügyében. A beiratkozási listákat megvizsgálva kiderült, hogy 1715 és 1788 között - tehát abban az időben, amikor debreceniek még egyáltalán megfordultak Leidenben - mindössze 17 debreceni diák iratkozott be a leideni egyetemre. A többi egyesült tartományokbeli egyetemen - bár alapvetően csökkenő tendenciát mutat a magyar diákok jelenléte - a leidenivel szemben mégis emelkedett a debreceni diákok beiratkozási száma, és ennek oka az útlevélkérelem nehézségei mellett egyértelműen a leideni anyagi támogatás hiányában kereshető.
A debrecenieknek külföldi tanulmányaik anyagi feltételét otthonról kellett tehát biztosítaniuk. Az egyik legfontosabb forrás a debreceni kollégium külföldi akadémiákra menő diákjai számára létrehozott kassza, a Bursa Nigra, mely Apafi Mihály fejedelem sóalapjából származott. A sóalapból részesülők a nagyobb segélyek felét hazatérve kötelesek voltak visszafizetni a coetus (a diákok közösségének) pénztárába. A nyilvántartásukban találkozunk később a leideni egyetemre beiratkozó diákokkal - összesen negyven későbbi leideni peregrinus részesült támogatásban.
A másik jövedelemforrást Debrecen városa és polgárai jelentették. A városi tanács 1628. és 1700. között 4 diáknak adott pénzbeli támogatást. Az adományozó polgárok közül az egyik legérdekesebb Bornemissza István debreceni polgár testamentuma, aki 1670. április 15-én Kozma János diákra hagyta balaszentmiklósi és balaszentimrei praediumait (ma Hegyközszentmiklós és Hegyközszentimre), azzal a feltétellel, hogy ha " felső Academiakba tanulni fel akar menni s alkalmatos leszen." Kozma Jánost 1679. április 25. dátummal a leideni diákok között találjuk az album studiosorumban.
Az iskola és a város támogatása mellett a szükséges pénzösszeg összegyűjtéséhez a diákok saját rektoriális kereseteiket használták fel. Kollégiumi tanulmányaikat befejezve az iskola valamelyik partikulájában vállaltak rektori állást, ahol 1-2 évet töltöttek el, s amelynek készpénzjövedelmét összegyűjtve vállalkoztak a külföldi tanulmányokra. A Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárában nagyon kevés a XVII. és XVIII. század első feléből származó díjlevél. Egy 1673-as csécsei ekklézsiai díjlevélből kiderül, hogy a rektor éves készpénzfizetése minden tanuló után egy rénes forint - pontosan nem tudjuk, hogy hány gyerek járt iskolába, de kb. 20-25 gyerekkel számolhatunk, így 20-25 rénes forintot kereshetett évente. A XVIII. században a tiszasasi "oskola mesternek" 22 rénes forint; Tiszaszentimrén a század végén 36 vonás forint (30 rénes forint) volt a készpénz saláriuma. Egy szoba bérlete 30 és 60 gulden között volt Leidenben, ez átszámítva 24-48 rénes forintot jelentett, vagyis egy rektor éves készpénzfizetésébe kerülhetett csak a szállás, ehhez jött még az étkezés, ruházkodás esetleg mosatás. Nem csoda tehát, hogy ilyen költségek mellett az 1680. február 25. fekete-ardói félközzsinat azt a végzést hozta, hogy "akinek pénze, patrónusa nincs, Akadémiákra ne menjen, ne is publikáljon."
A hosszadalmas, sokszor éveken keresztül tartó előkészületek után végül kb.1500 km megtétele után juthattak el a peregrinusok a leideni akadémiára. A leideni peregrináció hatását önmagában nehéz vizsgálni, hiszen ennek a - ahogyan Rácz István nevezte - kulturális migrációnak éppen az volt a célja, hogy a diákok minél több iskolát látogassanak meg. Az eredményét inkább abban a szemléletváltozásban és tudásban láthatjuk, amit hazahoztak, és ami ha lassan is fejtette ki hatását, hosszútávon mind az egyház, mind az egyház társadalmának jobbító változtatását szolgálta.
