Kétségtelen, hogy a magyarságot ért veszteség semmiképpen sem állt arányban a magyar politika mozgásterében józanul meghatározható felelősséggel, hiszen például önálló magyar külpolitika vagy hadsereg sem volt. Miután azonban Trianonról és okairól abban a kétségbeesett helyzetben nem lehetett nyugodtan tárgyilagosan érvelni - hiszen ez még ma sem könnyű, annak elismerése helyett, hogy rossz helyre tett kis báb voltunk a nagyhatalmak sakktábláján, a közvéleménynek megfelelő magyarázatokat kellett találni.
Az összeomlás utáni első kétségbeesésben, más vesztes államokhoz hasonlóan, a közhangulat hajlott a pacifisták és szocialisták sematikus ítéletének elfogadására, miszerint a háborúk ellentétesek a népek érdekeivel és véget kell nekik vetni valamiféle nemzetközi megegyezéssel. Miután azonban ez nem sikerült, a nacionalista gyűlölködés a háború után még hevesebb volt, mint előtte és ahol a szocialisták kerültek hatalomra, nem tudták megakadályozni az új háborúkat, sőt maguk is kezdtek ilyeneket, az 1920-as évek ellenforradalmi, nacionalista hangulatában új magyarázatokra volt szükség.
A magyar közvélemény még mindig józanabb volt a németnél például, amely nem tudván elviselni a katonai vereség tényét, az ismert tőrdöfés-elméletbe menekült. Nálunk ha el is hangzott a propaganda-frázisok szintjén ilyesmi, nem számított elfogadható magyarázatnak. Egyes katonai szakírók, mint Werth Henrik a Hadtörténelmi Közlemények legújabb számában ismertetett háború utáni elemzéseiben, megpróbálkoztak azzal, hogy a politikusokat tegyék felelőssé, mert nem tudták diplomáciai úton elérni Anglia semlegességét. Bármilyen komolytalan volt ez a vád a nem létező magyar diplomáciával szemben, védekezésre késztette a politikusokat, akik nem dobhatták vissza a labdát a katonáknak, hiszen mielőbb új hadsereget akartak velük szerveztetni. Az elfogadható magyarázat nehézségeit itt csak röviden vázolnám néhány vezető, felelős politikus példáján.A legkülönösebb Tisza esete, miután ő nem védekezhetett (és talán méltatlannak is tartotta volna ezt magához), a fő felelős személyét azonban mégsem lehetett megkerülni. A számos Tisza-apológiát több okból sem tekinthetjük igazán őszintének. Tisza pártja megbukott a háborúval, annyira, hogy a Horthy-rendszer vezető politikusai kevés kivétellel nem Tisza hívei közül kerültek ki. A mérsékelt 48-as vagy a néppárti ellenzékhez tartoztak vagy olyan munkapártiak voltak, akiknek eszmeisége (pl. Teleki Pálé) közelebb állt az egykori ellenzékéhez. Tehát megtehették volna Tiszát bűnbaknak, ő azonban mártírrá magasztosult és ízléstelen lett volna azt hangoztatni, hogy övé a fő felelősség. Az apologetikus irodalom (és még mai epigonjai is) tehát a következő módszert választotta: hallgatott Tisza személyes felelősségéről, amelyet ma leginkább IV. Károly különbéke-politikájának elutasításában, a német Durchhalten vállalásában látnék és belekapaszkodtak abba a ténybe, hogy Tisza két hétig kételyeit hangoztatta Szerbia megtámadását illetően.
Tiszának ezt az álláspontját vagy inkább az elhatározás halogatását nem az magyarázza, hogy háború-ellenes lett volna, hanem mint lelkiismeretes kormányfő érezte a felelősség súlyát, ő volt döntési helyzetben, tudta, ha ő beadja a derekát, nincs megállás. Ebben azonban az erőviszonyok mérlegelése vezette - ha elvben ellenzi a háborút, lemond a miniszterelnökségről és bevonul ezredéhez.
Tisza döntését a háború mellett két fő tényező motiválta: az egyik a német császár, aki nemcsak teljes támogatást ígért, de kifejezetten követelte a gyors cselekvést, másrészt annak a tudata, hogy a történelmi Magyarország léte forog kockán. 48 és 67 óta mindenki tudta, hogy a nemzetiségek egy része kifelé gravitál és külső segítségre vár, de erről 1918 előtt nem illett beszélni, Trianon után viszont ennek elismerése megkérdőjelezte volna a revíziós politikát.
A vezető politikusok, ha Tiszához hasonlóan kételyekkel is, elfogadták és támogatták 1914-ben a háborút, később azonban egy részük hajlott volna a kompromisszumos békére. Tisza és kormánya azonban ezt mereven elutasította, Tisza mártírhalála után pedig felháborodást kelthetett volna, ha Wekerle vagy Andrássy és más legitimisták rá hárítják a felelősséget. Helyesen állapítja meg Romsics Gergely nemrég megjelent tanulmányában, hogy az utókor narratívjában Tisza és Károlyi alakja jelképes, "metaforikus jelentésre tett szert", "összeürítették mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel a szerzők az egyes rendszereket felruházni kívánták, és a róluk adott jellemzések számos esetben erkölcsrajzba 'fordultak át', azaz egy klasszikus mintákat idéző morális invektívába. Az eljárásból következően Tisza és Károlyi képe életnagyságnál nagyobbra nőtt..."
Hozzátenném: Károlyi és Tisza hívei előadásában az összeomlást megelőző évtized mintegy kettejük párviadalaként jelenik meg, noha Károlyi Tiszához hasonló súlyú kihívóvá csak 1917-1918-ban vált. Tisza igazi ellenfele vagy másfél évtizeden át ifjabb Andrássy Gyula volt. Andrássy apja méltó utódának képzelte magát és ambícióit ez határozta meg; noha annak éppen ellentéte volt, sokkal nagyobb műveltséggel és ismeretekkel, de sokkal kevesebb politikusi tehetséggel és határozottsággal, döntési képességgel. Ezért ha emlékiratait olvassuk, többet nézünk ki belőle, mint amennyit tettekkel tudott bizonyítani. Hosszan idézi háború előtti és alatti megnyilatkozásait annak bizonyítására, hogy ő mi mindent előre látott és milyen más lett volna, ha ő tudja befolyásolni a Monarchia utólag élesen bírált diplomáciáját és nem Tisza. Arra nem ad felvilágosítást, hogy miért nem lépett fel nyíltan e hibák ellen? Ennek egyik oka feltétlen németbarátsága, csodálata Vilmos császár iránt, amit nem is tagad.
Jellemző módon adja elő parlamenti beszédét a korlátlan tengeralattjáró háború támogatásáról. "Én a parlamentben a kormány elhatározását tudomásul vettem, de beszédemben azt mondtam (1917. február 26.), hogy a tenger alatti háború használata 'csak akkor volt helyes, ha oly hatályos, hogy esetleg új ellenségek beavatkozása kevesebb hátrányt okoz, mint amennyi haszonnal jár a fegyver. Hogy vajon így lesz-e, azt mi (az ellenzék) nem tudjuk, azért mi nem vállalunk felelősséget, azért a hadvezetőség felelős'. Utólagos, teljesen meddő kételyek hangoztatása által nem akartam a nemzet nyugalmát és önbizalmát aláásni, défaitizmust terjeszteni, mint ahogy Károlyi tette." De "egészen más kérdés, hogy mint felelős tényező az elhatározáshoz előzetesen hozzájárultam volna-e. Mindenesetre csak abban az esetben tettem volna ezt, ha a katonák meggyőztek volna számításaink helyességéről. Német nyomás miatt semmi esetre sem, mint ahogy azt Czernin tette, aki a végzetes következményeket megjósolta, és mégis felelősséget vállalt értök...Inkább el kellett volna Németországtól válni, mintsem oly eszközökhöz nyúlni, melyek káros voltáról meg voltunk győződve."
Abban igaza van Andrássynak, hogy Czernin többször is jobb meggyőződése ellenére, gyávaságból engedett Berlinnek. Ám attól tartok, ha Andrássy ül a hőn áhított ballhausplatzi karosszékben, ugyanúgy engedett volna, igaz, nem megalkuvásból, hanem meggyőződésből. Hogy nem tartott defetista beszédeket, mint Károlyi, az igaz, de a családi villásreggeliken megbeszélte kedvenc vejével fellépéseit és tárgyalásait, mintegy a veszedelembe küldött előőrsként használva őt, hogy esetleg vele kapartassa ki magának a gesztenyét. Sőt kölcsönadta neki svájci és más informátorait az ellenség irányában való tapogatódzáshoz, amit maga nem tett volna. Igaz, résztvett Károlyival együtt azokban a kísérletekben 1915-ben, melyek célja Olaszország semlegességének megőrzése volt, itt azonban a német diplomáciával egyetértésben, sőt párhuzamosan járt el, igaz, sikertelenül - mint szinte mindig, ha a tettek mezejére lépett. A nyilvánosság előtt azonban visszautasította például 1915. december 7-én Károlyi béke-kezdeményezését. Ezért el is nyerte jutalmát: Tisza ettől kezdve vele, Apponyival és Rakovszky Istvánnal rendszeresen megbeszélte a háború fő problémáit, Andrássy nem volt tehát az az információk hiányában véleményt nyilvánítani nem tudó ellenzéki politikus, amilyennek memoárjában beállítja magát.Andrássyval ellentétben Apponyi Albert valóban békebarát és Nyugat-barát, főleg Amerika-barát. 1895-től rendszeresen képviselte a magyar törvényhozást az Interparlamentáris Unióban. Emlékirataiban különösen hosszan foglalkozik amerikai útjaival, jó viszonyával Theodore Roosevelt és Taft elnökökkel. Károlyi nem kis mértékben Apponyi hatására tett szert pacifista nézeteire és az angolszász demokráciák értékelésére. 1914-es körútja az USA-ban lényegében Apponyi 1912-es körútjának folytatása volt.
Emlékirataiban Apponyi hosszan foglalkozik amerikai útjaival és kapcsolataival, sajnálkozik azon, hogy Wilson személyében a háború alatt egy szélsőséges demokrata lett az USA elnöke. A háború kitörése után, 1914. szeptemberében hosszú memorandumot intézett Th. Roosevelthez, melyben igyekezett arról meggyőzni őt, hogy a háború egyedüli felelőse Oroszország és igazolni a Monarchia hadüzenetét. Roosevelt egy elég udvariatlan hangú válasszal utasította vissza érvelését és ezzel barátságuk véget is ért. Apponyi sajnálkozik e felett és az olvasó számára meglepő módon nem is próbálja magyarázni az ellentmondást pacifista, nyugatbarát múltja és a hadüzenet melletti kiállása, hírhedt "végre!" kiáltása között. Emlékiratai ezért nem elvont diplomáciai spekulációkkal vannak teli, mint Andrássy könyve, nem ellenségei szidalmazásával, mint Károlyié, hanem kedves anekdoták sorozatával.
Károlyi ezt azzal magyarázza, hogy Apponyi világszemlélete egyszerű és átlátszó volt, ellentmondásoktól mentes és egyértelmű prioritásokkal. Pacifista, 48-as és az angol parlamentarizmus híve, amíg ezek az eszmék nem zavarták királyhűségét és ragaszkodását a Monarchia külpolitikájának alapjához, a német szövetséghez. Nem ide tartozik, csak Apponyi megértésének kulcsaként említem: Ferenc József és katonai tanácsadói, még a magyar Fejérváry Géza is folytonosan gyanakodtak rá 48-as szónoklatai miatt. Hogy csodálkoztak volna, ha megérik, hogy pálfordulások és esküszegések idején Apponyi milyen szilárdan ragaszkodik majd Habsburg-hűségéhez, akkor is, mikor ennek már praktikus értelme nem volt ; mert ő nem a praktikum, hanem az eszmék világában élt.
Még egy közelebbi, háborús példa. Apponyi és méltatói egy szóval sem említik, hogy közvetlenül mielőtt az USA hadiállapotba került a Monarchiával, a demokrata kormányzat tett egy utolsó kísérletet: Lansing külügyi államtitkár 1917 októberében Hágába küldte F.E. Anderson "special agent"-et, hogy ott találkozzon Magyarország információi szerint legjelentősebb Amerika-barát politikusával. Apponyi nem akart vele találkozni és nem ment Hágába, majd Svájcba sem, ahol Anderson várta, míg utóbbi már tényleg az utolsó percben, saját felelősségére Budapestre jött az Apponyi által biztosított salvus conductus-sal. Apponyi elutasította a különbéke gondolatát is, utasítást kért a királytól és a külügyminisztertől, majd azt a képtelenséget javasolta Andersonnak, hogy háború idején üljenek össze az ellenséges hatalmak legfőbb vezetői. Apponyi még kevesebb oka volt beszámolni titkos tárgyalásáról, mint Andrássynak: nem történt semmi lényeges és a háborús elbeszélésekben az ellenséggel való cimborálás cselekménye Károlyira volt kiosztva.Károlyi egyéniségének megfelelő, sajátos módon reagált az őt ért vádakra: a konkrét rágalmakat, mint hazaárulás, a király és politikus-társai megtévesztése, március 21. előtti kommunista kapcsolatok vagy az, hogy azért kezdte a földosztást saját földjén, mert az már a hitelezőké volt, visszautasította ugyan, de a politikai vádakra, mint entente-barátság és szélső baloldaliság szinte ráduplázott, emlékirataiban 1913-1914-es nyugati útjai és tárgyalásai jelentőségét erősen eltúlozta, ugyanúgy, mint ifjúkori szocialista szimpátiáit és 1914-es pacifizmusát. Ennek okait egyrészt arisztokratikus egyéniségében kereshetjük, amely baloldali meggyőződéssel párosulva különös tételekben jelentkezik, nem utolsó sorban őt megtagadó rokonai és barátai szándékos pukkasztásában, másrészt, mert a háború után már tényleg olyan baloldali volt, amilyen korábban nem volt és aktuális nézeteit szívesen vetítette vissza a múltba. Ráadásul az, ahogy őt demonizálták és olyan emberfeletti képességekkel ruházták fel, mintha rajta múlt volna 1918-ban a határok megvédése vagy az antant politikájának befolyásolása, tetszhetett neki, miután nagyra tartotta Tiszát, az anti-Tisza szerep is.
Védekezését memoárjában, melynek már címe is elég szerénytelen ("Egy egész világ ellen", "Harcom a békéért") olyan hatásosan adta elő, hogy megtévesztette híveit és ellenségeit, sőt sokáig egyes történet-kutatókat, például engem is. Kicsit meg is sértődött az emigrációban legjobb barátjára, Jászi Oszkárra, mert a saját memoárjában Károlyi büszkén vállalt állítólagos marxizmusát, nacionalizmus-ellenességét, békeharcát, sőt politikai komolyságát azok valódi értékére szállította le.
Memoárjában külön fejezet foglalkozik másfél órás audienciájával Poincaré francia köztársasági elnöknél 1914. február 2-án. Ez siker volt, amennyiben a Francia Köztársaság elnöke először fogadott magyar ellenzéki politikust, de a francia irodalomból nem tűnik ki, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna neki. 1914-es amerikai látogatásaival Apponyi korábbi útját folytatta. Hosszan ecseteli hazatérése romantikus történetét. Elítéli Apponyi pálfordulását, de azt elfelejti megemlíteni, hogy 1914. novemberében ő olvasta fel a képviselőházban a 48-as pártnak a háborút támogató nyilatkozatát. Inkább arról ír, hogy mit gondolt és mit mondott baráti körben, önbírálatot gyakorolva azért, hogy 1916 nyaráig szolidáris maradt Apponyiékkal. Ettől kezdve valóban nyíltan fellépett a háború ellen, de emlékirataiból is kiderül, hogy egyetlen "titkos" akciójáról Svájcban 1917 őszén, előtte és utána is beszámolt a királynak és a külügyminiszternek, tehát jóváhagyásukat kérte. Tehette, hiszen a király messzebbre ment még 1917-ben, mint ő.
Károlyi elismeri, hogy a parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzék sem volt képes tettekre a háború ellen 1918 októberéig, hangsúlyozva, hogy ez nem rajta múlott; ami igaz, de az 1919 utáni Károlyi nem érte volna be ennyivel.A szociáldemokrata pártvezetőség több tagja is megírta emlékiratait a háborúról és a forradalmakról. Mondanivalójuk még ellentmondásosabb volt, mint Károlyié, mert a párt és lapja óvott ugyan Szarajevó után a háborútól, ám a hadüzenet elküldésekor készségesen felvette a cenzúra szájkosarát és 1917-ig, az orosz forradalomig, tartózkodott az állásfoglalástól, akkor is csak békevágyát fejezte ki, tettek nélkül, sőt a munkásság spontán háborúellenes sztrájkjait sem merte vállalni. Az összeomlás után viszont egyértelműen háborúellenes, pacifista álláspontra helyezkedett s erre a fordulatra magyarázatot kellett volna adni. A vezetőség egyetlen tagja, Kunfi Zsigmond, aki kezdettől fellépett, internacionalista alapon a háború ellen, nem írta meg memoárjait, mintegy igazolva a régi mondást, hogy akinek nincs letagadni valója, az nem ír emlékiratokat. A problémát legegyszerűbben Böhm Vilmos oldotta meg:
"Végre megtörtént!" - ezzel a fölkiáltással üdvözölte a magyar parlamentben Apponyi, Andrássy és a többi nagybirtokos a hadüzenetet. A munkásságnak egyetlen képviselője sem ült a parlamentben s így egyetlen hang sem emelkedhetett az országgyűlésen belül a háború és a háborúcsinálók ellen." A hadüzenet után a pártot elnémították, "De csak néhány hétig tartott a kényszerű némaság. A "Népszava" mind erősebb és erősebb hangon írt a háború ellen...Az 1917. évi orosz forradalom még nagyobb lendületet adott..." és így tovább. Tehát a párt háború utáni álláspontját visszamenőleg kiterjesztette 1914-ig, nem törődve azzal, hogy mindenki másképp emlékezett.
A párt külügyi titkára, Buchinger Manó, aki a legtöbb személyes felelősséget is érezhette, nem kerüli meg a kérdést, a magyar SZD pártot azzal védi, hogy még Fritz Adler szerint is jobb volt, mint osztrák elvtársai. Bár igyekszik kiemelni azt, amit később is vállalni lehetett, azért leírta: "a háború nagy katasztrófája szigorú önkritikát és önvizsgálatot, valamint a jövőbe mutató gondolatokat is váltott ki az egyes országok munkáspártjaiból. Becsületes megnyugtatást kerestek, vajon nem történtek-e mulasztások vagy hibák a mi saját táborunkban, s mit kellene vagy lehetne tenni, hogy az esetleges hibákat vagy mulasztásokat a jövőben ki lehessen küszöbölni."
Garami Ernő elég későn ugyan, két évvel a háború kitörése után, világosan és őszintén kifejtette a pártvezetés és a maga véleményét. E szerint a párt tiltakozott a háború ellen, egészen Oroszország hadbalépéséig. "Az orosz beavatkozás pillanatában nálunk is megtörtént az, ami ugyanakkor megtörtént Ausztriában és Németországban és ami megtörtént a német hadüzenet pillanatában Franciaországban: az invázió fenyegető rémének elhárítását a párt mindenáron való és legelső rangú feladatának ismerte el, ezt nyíltan ki is mondotta, és attól a pillanattól fogva mindentől tartózkodott, ami ennek útjába nehézségeket gördíthetett volna...a veszedelemnek ez a pillanata egy csapásra háttérbe szorította azt a politikai kérdést: kié a diplomáciai felelősség, mely ország kormánya bűnösebb a háborúban? Közeledő ellenséges haderők megállítására nincs más mód, mint a fegyveres..."
És kimondta azt is, amit nem illett a háborús sajtóban: hogy mi az orosz győzelem tétje. "Az ország sértetlen megtartása" a munkásságnak is érdeke, és "kétségtelen: ha a központi hatalmak most győznek, akkor ez lesz a legutolsó alkalom, amelyet a történelem a Habsburg monarchiának nyújt, hogy egykori birodalmának rudimentumszerűen megmaradt részeit a demokrácia erőinek segítségével ismét fejlődő, erősödő államszervezetté tegye." Érdekes lett volna, ha Garami megragadja az alkalmat, hogy az MSZDP 1914-es álláspontjának ezt az őszinte kifejtését szembesítse a párt háború utáni véleményével 1922-ben megjelent forradalmi memoárjaiban. E helyett a könyvet a háború végével kezdi, felidézve Kunfival együtt Andrássy palotájában tett látogatását 1918. október végén, mikor felajánlották Andrássynak: "amennyiben hajlandó mint külügyminiszter keresztülvinni a rögtönös fegyverszünetet, ha hajlandó azonnal béketárgyalásokra való felhívást intézni az ántánthoz és hajlandó ezt a két lépést megtenni akkor is, ha Német országgal emiatt szakítani kellene, akkor az alakulóban levő Nemzeti Tanács őt mint külügyminisztert nemcsak elfogadni, hanem erőteljesen támogatni is hajlandó. Andrássy erre olyan választ adott, amilyent vártunk tőle. Kijelentette, hogy az azonnal való fegyverszünetet katasztrófának tartaná és kijelentette, hogy nem hajlandó Németország nélkül egyetlen lépést sem tenni. -Becstelen dolog volna ebben a pillanatban cserben hagyni szövetségesünket. Én ilyen becstelen dologra nem vállalkozom. Ha ezt kell csinálni, csinálja meg más, én nem."
