Az azonban bizonyos, hogy erdészként, az erdőgazdálkodás tudoraként nem emlegették őt - legnagyobb fájdalmunkra - pedig tevékenysége ezernyi szállal kötődött az erdőhöz, a fához. Éppen bányászati és kohászati tevékenysége révén, elméleti és gyakorlati munkájában, az új műszaki megoldásokban. Amint azt műveinek illusztrációiban is láthatjuk, különösen ez utóbbiakban nélkülözhetetlen volt a fa. A 16. század legkiválóbb bányászati és kohászati szakirodalmában az Agricola által írt De re metallica c. műben számos magyar bánya és kohó művelete bemutatásra került. E bányák és kohók műveléséhez fára volt szükség. Ezért szeretném most néhány gondolattal felidézni annak a kornak magyarországi erdészetét, ha lehet így nevezni erdőgazdálkodását, amelyben élt, s külön ismertetni egy jelentős erdészettörténeti dokumentumot, az úgynevezett Miksa-féle erdőrendtartást, amely megszületése alapján éppen 430 éves. Agricola korában még alig beszélhetünk a mai fogalmaink szerinti erdőgazdálkodásról. Az erdő, a fa a mindennapi élet tartozéka volt. Az oklevelekben, történeti dokumentumokban a tűzifa és épületfa nyeréséről, a fakitermelésről, az erdők védelméről, a vadászatról és halászatról csak elvétve olvashatunk. Az erdők haszonvételében, a fák kivágásában rendszertelenség uralkodott. A fa irtása nagymértékben folyt, fogytak az erdők. A lomberdőkben a sarjról való felújulásra, a fenyőerdőkben a természetes maghullásra és kikelésre hagyatkoztak. A bányák közelében volt a fafelhasználás a legnagyobb. Itt nemcsak a tűzifát, az épületfát, az erődítményekhez, hidakhoz szükséges méretes faanyagot termelték le, hanem a bányák és olvasztóművek fával és faszénnel való ellátásához szükséges fát, valamint a bányalétesítményekhez szükséges nyersanyagot is. Ezeken túlmenően kielégítették a legeltetés igényét is. Az erdőgazdálkodásra a bányászat volt a meghatározó. A bányászat, kohászat, pénzverés, a sófőzés az államháztartás jelentős bevételét szolgáltatta, a fában, mint nélkülözhetetlen segédanyagban nem lehetett hiány. Az erdők védelméről, megmaradásáról, fenntartásáról csak olyan intézkedések, utasítások jelenhettek meg, amelyek más termelési ágazatok érdekét szolgálták. Így volt ez az első, az erdők védelmét alaposabban szolgáló rendelkezésnél is, amelyet Zsigmond király adott ki 1426-ban. E szerint a zólyomi főispánnak, Ilosvai Györgynek előírta a király, hogy a zólyomi ólombányák fával való ellátása érdekében a királyi erdőkből haladéktalanul szolgáltasson fát a bányászoknak. Azonban fakitermelésre minden esztendőben más és más részt kellett folytatólagosan kijelölni. A területet teljesen le kellett termelni, s csak a fa elfogytával lehetett új terület kitermelését megkezdeni. A letarolt területet nem volt szabad felszántani, hogy ott újra erdő nőhessen. Így lehetővé tették a rendszeres fahasználatot és biztosították, hogy az erdőterület más célra ne legyen felhasználható. A felújult erdő a bányászat fával való ellátását szolgálta továbbra is. A 15. század közepétől az uralkodók nagy gondot fordítottak a bányászathoz szükséges fa biztosítására. A bányákhoz és bányavárosokhoz nagy erdőterületek tartoztak. Igyekeztek ezeket a területeket növelni, vásároltak erdőket is. A magyarországi erdőgazdálkodás központjai az alsómagyarországi bányavárosok voltak: Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Bélabánya, Újbánya, Bakabánya és Libetbánya, valamint Breznóbánya. Ezek a bányavárosok 1424 óta csaknem megszakítás nélkül a magyar királyné tulajdonában voltak. A bányák számára erdőségeket hasítottak ki a királyi erdőbirtokokból, de faigényüket más birtokos erdejéből is kielégíthették. Idegen birtokon utakat tarthattak fenn a bányák és ezeken átszállíthatták az ércet, a fát. Az olvasztókohók elterjedésével az erdők igénybevétele még inkább nőtt. Az első kohókat Besztercebánya környékén Thurzó János állíttatta fel annak a szabadalomlevélnek alapján, amelyet 1496-ban II. Ulászlótól kapott. 1526 után II. Lajos özvegye, Mária királyné elcserélte a bányavárosokat a bányákkal együtt I. Ferdinánddal. Kivételt képeztek a Thurzó-Fugger "vállalattól" 1526-ban lefoglalt besztercebányai rézbányák, amelyeket 1546-ig a Fuggerek béreltek, de a bérleti idő lejárta után a rézbányákat is Ferdinánd saját kezelésébe vette. A bányavárosok 1502-1522. között a Thurzóknál voltak bérletben, s csak ezután kerültek vissza Mária királyné tulajdonába. Tulajdonképpen I. Ferdinánd a bánya- és erdőgazdálkodás nagy szervezője volt. A Garam felső folyásának vidékéről részletes erdőleírást készíttetett és számos belső utasításával hatékonyan szabályoztatta a rendszeres erdőgazdálkodást. Mindez a Besztercebányán megépített ezüstkohó és rézolvasztó fával, illetve faszénnel való ellátásának érdekében történt. E rendelkezések elkészíttetésekor felhasználták az osztrák és német bányavidékeken szerzett tapasztalatokat. 1546-ban tűzifaúsztató rendszer kiépítését kezdték meg, Wolfgang Hohenwarter stájerországi erdőmester vezetésével. A vízi szállítórendszer, annak működése és működtetése egyedülálló volt Magyarországon. Miután a Fuggerek bányabérleti ideje lejárt, Ferdinánd visszaszerezte azokat és a montánumot az alsóausztriai kamara fennhatósága alá helyezte. Az erdőkre királyi biztosok felügyeltek. A bányaerdőkben rablógazdálkodás folyt. Már 1535-ben felhívta Georg Mertz, a Fuggerek főbányafelügyelője I. Ferdinánd figyelmét az erdők rohamos fogyására. 1555-ben már hangoztatják, szükség volna valamiféle erdőrendtartás bevezetésére. 1558-ban a király parancsban tiltotta meg a bányaerdőkben a legeltetést. A bányaerdők ügyeinek intézésére külön tisztviselőt még nem állítottak, 1561-ben történt erre először kísérlet, az ügyeket a bányamesterek intézték. A helyzet egyre súlyosbodott, s a király biztosokat küldött a helyszínre a rézbányák állapotának megvizsgálására. Ezek jelentették 1563 novemberében a királynak, hogy hiányzik az erdők leírása, nincs rendtartás, s hogy "az állandó erdőrendtartás behozatala és a rezervált erdők összeírása továbbra már el nem odázható". 1564. március 20-án a király e jelentést tevő királyi biztosokra bízta a besztercebányai rézbányákhoz tartozó erdők kezelésére vonatkozó szolgálati utasítás kidolgozását. Mintául és alapul az 1561. évi hallstadti erdőrendtartás szolgált. A rendelet szövegezése 1564. március 23-án készült el, amelyet a király jóváhagyott, de az alsóausztriai kamara kezéhez csak 1565. február elején jutott. Mivel a rendtartás csak németül íródott, 1565. február 9-én megküldték a bécsi udvari kamarához annak latinra fordítására. Zsámbokit, a híres jogtudóst akarta az udvari kamara megbízni a munkálatokkal, aki azonban nem vállalta a feladatot, arra való hivatkozással, hogy "az erdészeti műkifejezésekben" nem jártas. Javasolta a munka elvégzésére barátját, Rubigalli Pált. Őt május 4-én bízták meg, s a feladatát augusztus közepe előtt el is végezte. Miután Zsámboki lektorálta a szöveget, augusztus 22-én megküldték a rendtartást az alsóausztriai kamarának azzal a céllal, hogy nyomtattassák ki. Így jött létre az 1565. évi Miksa féle erdőrendtartás. Amint azt az 1906. évi Bund Károly által szerkesztett Erdészeti Lapokból tudjuk, a rendtartás 1906-ban még megvolt két hiteles másolatban latin nyelven a besztercebányai erdőigazgatóság levéltárában. Egy példányban pedig Zimmermann Mihály bécsi nyomdász 1564. évi kiadásában németül. A Magyar Erdészeti Oklevéltárban Tagányi Károly ismerteti a német és latin szöveget is. Zivuska Jenő ismerteti A besztercebányai m.kir. erdőigazgatóság okiratainak tartalomjegyzéke c. művében és az Erdészeti Lapok 1906. évfolyamában a 671-704. oldalain magyar nyelven is olvashatjuk a rendtartást. Ez a rendtartás az erdészeti törvényalkotás mérföldköve. Teljes képet ad az erdészeti kultúra akkori állásáról. Tagányi szerint ebben a műben jut érvényre először az előrelátás, hogy össze kell hozni a fafogyasztás mértékét, nagyságát a különböző erdőrészek minőségével. Ettől kezdve kell az erdészeknek előirányzatot készíteni a fafogyasztásról, annak minőségéről, a szükséges felszerelésekről. A magyar erdőgazdálkodás történetében jelentős állomás, valamint az erdészeti kultúra fejlődésében is, annak ellenére, hogy a rendtartás "csak" a besztercebányai rézmű erdeire vonatkozik. Az Erdészeti és Faipari Egyetem Központi Könyvtára Selmeci Műemlékkönyvtári állományának is egyik legféltettebb kincse ez a rendtartás. Az Ungrische Perg undt Waldt Ordnung c. könyvben található meg, az 1571. évi Miksa féle bányarendtartással együtt. A kolligátum harmadik része egy kézírásos jegyzék, amely a bányarendtartásokat, a pénzverészettel és nemesfém forgalommal foglalkozó rendelkezéseket gyűjtötte össze 1405-től 1578-ig. 1649-ben kötötték egybe a rendeleteket, díszes külsőt adva a műnek. Akkor kerülhetett a könyvtárba, amikor 1770-ben a tételes bányajog oktatását az összes magyar és osztrák bányarendtartás beszerzésével segítették elő. Az erdőrendtartás, a Constitutio Maximiliana címlapjának fordítása így hangzik: "II. Miksa római császárnak, Magyarország és Csehország királyának rendtartása, mely szerint a magyar királyi bányavárosok a birtokukban és joghatóságukban lévő erdőket, ligeteket és legelőket kitermelni, kezelni és gyarapítani tartoznak. 1565." A rendtartás első része a bizottság által bejárt erdők felsorolását és leírását tartalmazza, tehát azokét, amelyeket a besztercebányai rézmű részére tartalékoltak. Értékes adalékokat közöl a fakitermelést irányító famesterek tevékenységéről, a kitermelt famennyiségről, a fafajösszetételről, az erdőbeni különféle faipari tevékenységről, a fűrészmalmokról, a faárú szállításáról. Maga a rendtartás 30 pontból és egy záró határozatból áll. E pontok jelentős része a munkaszervezésre irányuló kamarai utasítás. Az erdőkben folyó fakitermelést és faszénégetést átszervezték, három nagy körzetet alakítva ki. Itt további részletezéssel felosztották a terepet a famesterek és favágók között. Nyomatékosan ügyeltek arra, hogy a kamarát ne lehessen becsapni hamis szerződésekkel. Részletesen foglalkoztak a faúsztatás megszervezésével és az úsztatás technikai megoldásával. Általában a kamarai bányászat minden előnyt élvezett; hisz ezért is készítették a rendtartást. Előírta a rendelet például, ha a bányapolgároknak a kamarai bányaművek közelében olyan erdőket adományoztak volna, amelyekre a kamarai bányászatnak szüksége lehet, akkor ezek igénybe vehetők, a bányapolgároknak pedig más helyen kell adni olyan erdőket, amelyeket használni tudnak s amelyek nincsenek a bányakamara hátrányára. Az erdőgazdálkodási kultúrára, az erdészetpolitikai gyakorlati kérdésekre vonatkozó rendelkezéseket ismertetném részletesebben. Az erdőművelési előírások az addig kialakult évszázados erdőművelési ismereteket foglalták össze. Külön kiemelték, hogy az erdők fenntartása céljából a vágásokban megfelelő számú magszóró fát kell hagyni olyan helyeken, ahol a szél nem dönti ki őket, de magjukat mégis széthordhatja. A felnövekvő fiatalosokat védeni kellett, mégpedig minden károkozóval szemben. Új vágásokban és fiatalosokban nem szabad kaszálni és legeltetni, a kecskéket és juhokat tilos az erdőbe behajtani. A rendtartás részletesen foglalkozik az erdők tervszerű, vágások szerint végrehajtott kitermelésével. A bányászathoz szükséges famennyiség kijelölése a bányamester, a bányabíró és az erdész közös feladata. Csak a megegyezés szerinti famennyiséget volt szabad kitermelni, mégpedig úgy, hogy a kivágott fa mennyisége becsléssel is ellenőrizhető legyen a vágásterületen. Az erdészeknek utasítaniok kell a favágókat, hogy a törzseket a földhöz közel vágják, magas tuskó ne maradjon. A levágott fát teljes egészében, csúcsával együtt kell felhasználni, tehát a gallyfát is hasznosítani kell, illetőleg a hulladékot rakásban kell összehordani. A vágásterületet mindig ki kell takarítani. A kivágott és fel nem dolgozott fa után, amennyiben az erdőben marad, a vágásokban elkorhad, büntetést kell fizetni. A takarékosságra több helyen is felhívja a rendtartás a figyelmet. Az erdészeknek előirányzatot, költségvetést kell készíteniük a fafogyasztásról, a faigényről, az elkövetkezendő munkák költségigényéről, a szükséges felszerelésekről. A feleslegessé vált úsztató csatornákat tűzifának kell feldolgozni. Tulajdonképpen az igényfelmérés és az összehangolt fakitermelés és felhasználás gazdaságos készletgazdálkodást teremtett meg. A rendtartás intézkedéseket is tartalmazott az erdészek ellenőrzési teendőire a legkülönfélébb erdőhasználati műveleteknél, de ügyelniök kellett arra is, hogy a famunkások rendszeresen megkapják a bérüket, s hogy ne kapjanak túl sok alkalommal béremelést. Ezt az erdőrendtartást 1571-ben követte az a bányarendtartás, amely rendkívül sok erdőgazdálkodásra vonatkozó intézkedést tartalmazott, s amely intézkedések valamennyi bányavároshoz tartozó erdőt érintettek. Ebben találjuk meg az első erdész eskü szövegét is, amelyben az erdőtiszteket kötelezik arra, hogy hűségesen betartsák és végrehajtsák a rendtartás előírásait, hogy őrködjenek az erdők fölött, pazarló használatukat megakadályozzák, az engedetleneket megbüntessék vagy feljelentsék. Az erdészek tevékenysége e bányarendtartásban is egyértelműen a bányákat és kohókat szolgálta. A bányászat létrehozta az állami erdészet szervezetét. A Miksa-féle erdőrendtartás és bányarendtartás évszázadokra szabályozta az erdészeti, de mindenekelőtt a bányavárosok erdészeti tevékenységét. Alapirányzatai gyakorlatilag az 1770-ben megjelent Mária Terézia-féle erdőrendtartásig érvényben voltak. Felhasznált irodalom Hiller István: Erdészettörténet. Sopron, 1985. EFE Jegyzetsoksz. 141 p. Az erdőgazdálkodás története Magyarországon. Szerk. Kolossváry Szabolcsné. Bp. 1975. Akad. K. 525 p. Magyar Eszter: A feudalizmus kori erdőgazdálkodás az alsómagyarországi bányavárosokban (1255-1747). Bp. 1983. Akad.K. 227 p. Vivat Academia. Közread. OMBKE, OEE. Bp. 1985. 350 p. Zivuska Jenő: Constitutio Maximiliana seu norma silvas camerales propagandi et colendi. = Erdészeti Lapok, 1906. 671-704.p.
