Válság és megalománia
Az 1989. decemberi (és későbbi) történések mindmáig a romániai közbeszéd egyik kiemelt témáját képezik, és szinte folyamatosan foglalkoztatják a médiát. Nemcsak az évfordulók ? különösen a mostani, huszadik ? közeledtével, hanem gyakorlatilag állandóan jelennek meg cikkek, visszaemlékezések, könyvek, józan és fantasztikus magyarázatok vagy szenzációs leleplezések a forradalomról és következményeiről. Már az események alatt is rengeteg dolgot sűrű homály borított, a kérdőjelek pedig azóta is csak sokasodnak, hiába a számos vizsgálat, bírósági eljárás és tényfeltáró írás.
Az egymásnak gyakran ellentmondó megállapításoknak köszönhetően az összkép meglehetősen zavaros. Az értékelést azonban nem csak a fordulat körülményei nehezítik, hanem ? újfent a régió többi országához hasonlóan ? a múlt eltérő megítélése is. Nicolae Ceauşescu és rendszere ugyanis egyformán viszonyítási pontnak számít, akármelyik oldalról is nézzük. A conducător ("vezér", "vezető") egyesek számára a terror és a nyomor jelképe, mások számára viszont a szociális biztonságé és a viszonylagos stabilitásé.
A romániai államszocializmus mást és mást jelentett a vidéki lakosság és az egykori polgári rétegek számára is, és bár az elnyomástól mindenki szenvedett, a kisebbségek is másként élték meg, mint a többségi nemzet tagjai. A kisebbségeket kettős elnyomás sújtotta, hiszen intézményrendszerük fokozatos leépítése végül már közösségi létüket fenyegette. Ezért nem meglepő, hogy míg például a magyarok nem bánkódnak túlzottan Ceauşescu után, sok román nacionalista ma is a (román) nemzetépítés és a román önállóság bajnokát látja benne.
1989 végére a diktátor és legszűkebb környezete körül kezdett elfogyni a levegő. A nyolcvanas évekre Románia külpolitikai tekintetben szinte teljesen elszigetelődött, holott korábban, a szovjet blokk 'renitens országának' vezetőjeként Nicolae Ceauşescu Nyugaton viszonylag népszerű volt. Ám idővel sokasodni kezdtek a rendszerét illető nemzetközi kritikák, a Szovjetunióban végbemenő reformok következtében pedig Románia elveszítette privilegizált státusát és végül a Nyugat támogatását is. Amikor Közép- és Kelet-Európában repedezni kezdett az államszocialista berendezkedés, a román vezető anakronisztikusnak ható neosztálinista rezsimje nem számíthatott a reformer Gorbacsovra, és szövetségesei ? a konzervatív csehszlovák és keletnémet politikusok ? bukásával végképp magára maradt. Sőt, 1989 novemberében a változások déli szomszédját is elérték.
Romániában azonban látszólag még a keleti tömb általános összeomlása közepette is nyugalom volt, pedig az elhibázott gazdaságpolitika (pl. az import- és energiaigényes nehézipar erőltetett fejlesztésének folytatása stb.) következtében az ország gazdasági helyzete katasztrofálissá vált. A nyolcvanas évekre egyre nagyobb szükség lett volna a strukturális reformokra, ám azok elmaradtak, sőt, Ceauşescu tovább erőltette elképzeléseit. Sajátos "válságkezelésbe" is kezdett: a korábban felvett hitelek visszafizetését tűzte ki célul, amit részben a belső fogyasztás visszafogásával kívánt megvalósítani. Bár az adósságok kifizetése 1989-re gyakorlatilag sikerült is ? ekkor a törvényhozás meg is tiltotta az újabb hitelfelvételt ? az ezért fizetett ár hatalmasnak bizonyult. Az export masszív növelése és a behozatal korlátozása következtében Románia lakosságának életszínvonala drámai módon romlott, míg végül már a háborús állapotokat idézte.
Az ellátási problémák miatt a korszak egyik tipikus jelenségei voltak az üres üzletek, amelyek előtt ? ha érkezett valami áru ? villámgyorsan végeláthatatlan sorok képződtek; virágzott a feketepiac és a korrupció. Állandó volt az üzemanyaghiány, de akadozott az áram- és vízszolgáltatás is, a kemény telek ellenére gyakran alig volt fűtés a rosszul szigetelt tömbházakban ? miközben az évtizedeken át zajló, erőltetett urbanizáció eredményeképpen hatalmas lakótelepek jöttek létre a városokban. Mindeközben Ceauşescu nem állította le grandiózus vállalkozásait sem.
A Duna-Fekete-tenger csatorna építése, Bukarest belvárosának lerombolása és az új városközpont felépítése ? közepén a monumentális Köztársaság Házával (a mai román parlament épületével) ? pedig csak növelte a lakosság elégedetlenségét, csakúgy, mint a társadalom szocialista homogenizációját felgyorsítani hivatott, Magyarországon falurombolásként ismert "szisztematizálás". Mindehhez egy visszatetsző és már akkor is groteszknek ható személyi kultusz társult ? Ceauşescut többek közt "Vezérként", "a Kárpátok Géniuszaként", "Félistenként" vagy "Polivalens Géniuszként" énekelték meg, de a kultusz feleségére, Elenára is kiterjedt, aki politikai funkciói mellett komoly tudományos karrierre tett szert mint vegyész.
A válságot súlyosbította, hogy a diktátor nem tűrt bírálatot, és ragaszkodott elképzeléseihez. Igaz, kritikából nem is volt túl sok, mivel ? egyes elszórt jelenségektől eltekintve ? az országban nem működött számottevő ellenzéki mozgalom. A hatalom, különösen a besúgói hálózata révén mindenütt jelen lévő politikai rendőrség, a Securitate segítségével szoros ellenőrzés alatt tartotta a lakosságot. A magányos ellenzékieket (például Doina Cornea irodalmárt, Mircea Dinescu költőt vagy Paul Goma írót) és kezdeményezéseiket (például az erdélyi magyar értelmiségiek ? többek közt Ara-Kovács Attila vagy Szőcs Géza ? által szerkesztett Ellenpontok nevű szamizdatkiadványt) elszigetelték és felszámolták.
A nyolcvanas évek második felében ugyan sor került kisebb-nagyobb megmozdulásokra, például Kolozsvárt és Iaşiban, de még a legnagyobbat, a zavargásokba és a helyi pártszékház feldúlásába torkolló 1987-es brassói munkássztrájkot is sikerült elfojtani. Ugyanakkor volt magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán egy nyílt levelet intéztek Ceauşescuhoz ("a hatok levele"), amelyben többek közt az állampolgári szabadságjogok helyreállítását és az életszínvonal javítását kérték. A levél visszhang nélkül maradt, a hatalom pedig fellépett a tiltakozók ellen, igaz, már korántsem azzal a brutalitással, mint az ötvenes években. Végül 1989 novemberében, a Román Kommunista Párt XIV. kongresszusa után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a külvilágban zajló események ellenére Ceauşescu nem szándékozik változtatni politikáján.
Temesvártól a bukaresti fordulatig
Bár 1989. december 14-ére a kelet-romániai Iaşi-ban egy Ceauşescu elleni tüntetést terveztek, ám az végül meghiúsult, és a feszültség végül Temesváron tört ki, Tőkés László református lelkész erőszakos kiköltöztetése kapcsán. A hatalom december 15-én akarta eltávolítani a bánsági városból Tőkést, ám kora reggel már hívők gyülekeztek a lelkész lakása előtt. A hatóságok eleinte békés úton akarták kezelni a helyzetet, a csoportosulás azonban egyre nőtt, és a tiltakozás következő napon sem fejeződött be.
December 16-án már rendszer- és Ceauşescu-ellenes felszólalásokra és kisebb zavargásokra is sor került. Bár Tőkés Lászlót a következő nap elszállították, Temesvár központjában egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, amely betört a megyei pártbizottság épületébe is. Mivel a helyi vezetők elveszítették az események fölötti ellenőrzést, magas rangú katonatisztek érkeztek Temesvárra, és a város utcáit ellepték a katonai és belügyi alakulatok. Ám miután a vízágyúk már nem voltak elegendőek, a rendvédelmi egységek tűzparancsot kaptak. Az első összecsapásoknak több mint 60 civil áldozata volt, a sebesültek száma 200 körül mozgott, számos tiltakozót letartóztattak.
December 18-án Temesváron gyakorlatilag szükségállapot uralkodott. A hatalom látszólag ismét a város ura volt, így Ceauşescu egy komoly üzlet lebonyolítása reményében Iránba utazott, feleségére, Elenára (aki egyúttal első miniszterelnök-helyettes és a Politikai Végrehajtó Bizottság tagja is volt) és a csúcsvezetésre bízva a válság kezelését. A párt megpróbálta mozgósítani a munkásokat a rendszer védelmében, ám a gyárakban épp a Ceauşescu-rezsim ellen kezdtek el mozgolódni. A nyugtalanságot növelték a biztonsági erők brutális beavatkozásairól ? a halálos áldozatokról, a titokban elszállított és elégetett holttestekről, a megvertek tömegeiről ? terjengő hírek. Az elégedetlenség a következő napokban egyre több gyárra terjedt át, spontán sztrájkokba kezdtek, miközben folytatódtak az elszórt utcai incidensek is.
December 20-án a munkások általános sztrájkot hirdettek, és az utcára vonultak. A hadsereg azonban ekkor már nem avatkozott be, sőt, kivonták a városközpontból. A tiltakozók behatoltak az Opera épületébe, szónoklatokat intéztek az Opera téren gyülekező tömegekhez, majd tárgyalásokba bocsátkoztak a miniszterelnökkel és más politikusokkal. A nap folyamán megalakították a Román Demokrata Frontot is. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, és az időközben hazatért Ceauşescu televíziós és rádióbeszéde sem vitt közelebb a megoldáshoz ? a conducător ugyanis megnyilatkozásában a "huligánokat" és a "külső erőket" okolta a zavargásokért.
Ceauşescu mindvégig úgy vélte, hogy egy Románia ellen irányuló, kiterjedt összeesküvés folyik, amely során a Szovjetunió és a Varsói Szerződés más tagállamai szövetkeztek a nyugati erőkkel, hogy őt ? és a romániai szocializmust ? megbuktassák. Testvére, Ilie Ceauşescu tábornok, honvédelmi miniszter-helyettes is hasonló szellemben, egy Magyarországról irányított irredenta diverzióról beszélt az erdélyi helyőrségekben. Ebből a szempontból tehát Nicolae Ceauşescu és klikkje számára logikusnak tűnhetett a "nép" további mozgósítása saját támogatásuk érdekében, ám ez valójában a helyzet teljes félreértelmezéséről árulkodott.
A fővárosban Ceauşescu december 21-re nagyszabású gyűlést hívott össze a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának székháza előtti Palota térre (a mai Forradalom térre). A televízió és rádió által élőben közvetített gyűlésnek azt kellett volna demonstrálnia, hogy a munkásság továbbra is kiáll személye és rendszere mellett. Ceauşescu beszéde alatt azonban ? máig tisztázatlan módon ? nyugtalanság támad a téren, és bár a conducător később folytatta szónoklatát, az nem érte el a kívánt hatást.
A kilátásba helyezett kisebb kedvezmények (a nyugdíjak és fizetések megemelése stb.), illetve a nemzeti egységre való felszólítás Románia integritása, szuverenitása és a szocializmus megvédéséért nem tudták fellelkesíteni a kivezényelt tömegeket. Noha a gyűlést feloszlatták, a városközpont más helyein újabb csoportosulások keletkeztek, amelyek hamarosan Ceauşescu-elleni tüntetésekké változtak. A kivezényelt rendvédelmi egységek este beavatkoztak, és 49 halott tüntető, közel 500 sebesült és több száz letartóztatás árán hajnalra sikerült is pacifikálni a belvárost. Másnap, december 22-én azonban ismét gyülekezni kezdtek a tiltakozók, főleg fiatalok, akikhez egyre több munkás is csatlakozott.
Vidékről is egyre több tüntetést jelentettek, a hatóságok elrendelték a szükségállapot bevezetését az egész országban. A zűrzavart azonban növelte a honvédelmi miniszter állítólagos öngyilkossága, ami után Victor Atanasie Stănculescu tábornokot bízták meg a tárca vezetésével. A Bukarestben lévő csapatokat először a KB székháza körül vonták össze, majd visszarendelték a laktanyákba. Ez később számos találgatásra adott okot, hiszen egyszerre lehetett értelmezni Ceauşescu melletti és elleni intézkedésként is. A tüntetőkkel egyre gyakrabban 'fraternizáló' katonák lojalitása ugyanis megkérdőjeleződött, azaz visszavonásuk logikus lépésnek tűnhetett, de eltávolításuk a feltételezett összeesküvők érdekében is állhatott, hiszen a csúcsvezetés ezzel gyakorlatilag védtelenné vált. A hadsereg ezt követően már a forradalom oldalán jelent meg ismét az utcákon.
22-én, nem sokkal dél előtt Ceauşescu még egyszer megpróbált szólni a Palota téren gyülekező emberekhez. Ám ezúttal már alig jutott szóhoz, a tömeg lehurrogta, majd betört az épületbe. A conducătort és feleségét sietve a tetőre vezették, ahonnan néhány perccel dél után helikopterrel távoztak. Miután elhagyták a fővárost, a helikoptert autóra cserélték, a kalandos menekülés végül este egy târgoviştei laktanyában ért véget.
Fantomháború
Ekkorra már szinte az egész ország felbolydult. Temesvárról először a környező városokra, majd megyékre terjedtek át a megmozdulások. December 21-én tüntetésekre került sor ? többek közt ? Nagyváradon, Aradon, Kolozsvárt, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen és Brassóban is. A tiltakozó felvonulások nem egy esetben összecsapásokká fajultak a rendvédelmi erőkkel, például Kolozsvárt vagy Nagyszebenben, de a marosvásárhelyi sortűz is több halálos áldozatot követelt. Miután a hadsereg átállt a forradalom oldalára, sok helyen feldúlták a milícia és a Securitate székhelyeit, valamint a helyi pártközpontokat, és ha maguktól nem menekültek el, akkor elkergették a kompromittálódott vezetőket. Jó néhány esetben a feldühödött tömeg szabályosan meglincselte a rendszer gyűlölt képviselőit, és leszámolásokra is volt példa.
Bukarestben, a Ceauşescu-házaspár elmenekülése után az volt a legfőbb kérdés, hogy ki tölti be a hatalmi űrt. Peter Siani-Davies, a romániai forradalomról szóló könyvében több komolyabb vagy kevésbé komoly alternatívát említ meg: az egyik Dăscălescu miniszterelnök új kormány megalakítására tett kísérlete volt, ám bejelentését a tömeg kifütyülte, a politikus pedig nemsokára lemondott. De előkerült számos ambiciózus forradalmár és önjelölt népvezér is ? a Központi Bizottság elfoglalt székházának "minden emeletén és sarkában" vagy 14 kormány alakult meg, az egyiket állítólag ? többek közt ? egy taxisofőr, egy katona, egy filmes statiszta, egy szociológus és egy szobrász alkotta. Az események átmeneti központjává azonban a Televízió székháza vált. Ide bejutott egy művészekből álló társaság, akiket katonatisztek, majd volt pártfunkcionáriusok követtek. A TV-készülékek közvetítésével szinte az egész lakosságot meg tudták szólítani, és jó érzékkel saját legitimációjuk eszközeként használták fel a Szabad Román Televízióra átkeresztelt intézményt.
Az elkövetkező időszak jó pár befolyásos figurája már itt is megjelent: pl. Ion Iliescu, Silviu Brucan, Petre Roman, Gelu Voican Voiculescu stb. Iliescu, az egykor magas beosztású funkcionárius, aki Ceauşescu bírálata miatt lett kegyvesztett, most a hatalmat ideiglenesen átvevő Nemzeti Megmentési Front nevében lépett fel. A diktátort tette felelőssé a Romániát sújtó válságért, de a kommunizmust és a pártot megvédte. Még aznap éjjel létrejött az ideiglenes kormányzó szerv, a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa, és kibocsátottak egy 11 pontos programot.
A program többek közt Románia demokratizálását, a gazdaság, az oktatás stb. átszervezését, az új külpolitikai irányvonalat, az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását tartalmazta. A Tanácsban 39 személy kapott helyet: neves ellenzékiek (pl. Doina Cornea, Tőkés László, Mircea Dinescu) mellett több katonatiszt (pl. Stănculescu és Ştefan Guşă), volt pártfunkcionáriusok (pl. Iliescu, Brucan, Alexandru Bârlădeanu), a forradalmi felfordulásban felbukkant személyek (pl. Petre Roman) vagy például a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, Domokos Géza. A valódi hatalom ugyanakkor Iliescu szűkebb környezetének kezében összpontosult.
Az új vezetés legfontosabb első intézkedései közé tartozott a Ceauşescu-házaspár elítélése és kivégzése. December 24-én döntés született, hogy azonnal bíróság elé állítják a târgoviştei laktanyában őrizet alatt lévő bukott vezetőket. Másnap egy rögtönzött bírósági tárgyaláson népirtással és egyéb államellenes bűnökkel vádolták meg a házaspárt. A leginkább "süketek párbeszédéhez" hasonlító eljárás során Ceauşescu mindvégig tagadta a bíróság legitimitását, árulás és külföldi összeesküvés áldozatának tekintve magát.
A nem egész egyórás tárgyalás után mindkettőjüket halálra ítélték, az ítéletet pedig azonnal végrehajtották ? a két embert az udvaron agyonlőtték. Jellemző, hogy bár az eseményeket nem sokkal később bemutatták a televízióban, a kivégzést és a tetemek sorsát találgatások és bizarr történetek övezik, amelyek közül nem hiányzik az sem, hogy a diktátor helyett valójában egy hasonmását lőtték agyon. Bár a sietős eljárást később az ellenforradalmár- és terroristaveszéllyel magyarázták, az egész ügy meglehetősen gyanúsan hatott, árnyékot vetve az új hatalomra.
Bár az új vezetés viszonylag gyorsan összeállt, ezután több napig tartó kaotikus időszak következett, amelynek háttere még ma is ismeretlen. Még 22-én estefelé egyre több helyen került sor lövöldözésekre, amelyek az éjszaka leszálltával elszaporodtak. A híradásokban megjelentek a forradalmat veszélyeztető 'terroristák", akik ellen ismét az utcákra küldték a hadsereget. A váratlan helyekről a civilekre, katonákra és közintézményekre tüzet nyitó ismeretleneket a forradalom ellenségeinek, terroristának nevezték, de a támadók kilétére ? és főleg céljaikra ? valójában mindmáig nem derült fény. Ruxandra Cesereanu a forradalom leírásait elemző könyvében tíz különféle válaszlehetőséget sorol fel a terroristák kapcsán: például a Securitate Ceauşescuhoz hű csoportjai, a conducător főleg árvaházakból toborzott különleges alakulatai, arab zsoldosok, külföldi (pl. szovjet vagy magyar) ügynökök, katonák vagy egyenesen olyan "fantomok", akiknek a "léte" a mesterségesen előidézett kollektív pszichózissal is megmagyarázható.
Egyes elméletek szerint az állítólagos terroristák elleni zavaros harc nem volt más, mint szemfényvesztés, és az egymás ellen irányított katonai, belügyi és különleges egységek lövöldözése csak az új vezetők hatalmának megalapozását szolgálta? Az általános zűrzavart növelte, hogy sok forradalmár is fegyverhez jutott, a különféle alakulatok ? ideértve a honvédelmi minisztérium alá rendelt Securitate egységeit is ? pedig gyakran keveredtek "baráti tűzbe" egymással, nem egyszer az ellentmondásos parancsok miatt (a kaotikus helyzetet plasztikusan ragadja meg Radu Muntean filmrendező Magyarországon is bemutatott Jelszó: A papír kékre vált című filmje).
A rejtélyes ellenforradalmárokról szóló híresztelések mellett egyéb pletykák is szárnyra kaptak, amelyek hozzájárultak a pánikhangulathoz: a főváros alatt húzódó labirintusrendszerről, a terroristák által megmérgezett ivóvízről stb.? A lövöldözések napokon át tartottak, intenzitásuk a Ceauşescu-házaspár december 25-i kivégzése után csökkent, végül fokozatosan abbamaradtak. Bár a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok többször is bizonygatta, hogy csapatai a forradalom oldalán állnak, a gyanú főképp a rettegett szervezetre irányult. Vladot hamarosan le is váltották és letartóztatták. Ezekben a napokban több száz feltételezett terroristát vettek őrizetbe, ám az első időszak perei után a vizsgálatok lelassultak, és főleg a tüntetések elleni sortüzek ügyében születtek ítéletek, terroristaként egy embert sem ítéltek el ? írja idézett könyvében Siani-Davies.
A december 22. utáni zűrzavarra ma sincs megnyugtató magyarázat. Tény, hogy a Ceauşescu elmenekülését követő "fantomháborúban" több ember halt meg, vagy sebesült meg, mint előtte. Siani-Davies kimutatja, hogy a hivatalos adatok szerinti összesen 1104 halottból és 3352 sebesültből 942 halott és 2251 sebesült a december 22. és január 10. közötti időszakra esik, azaz már a tulajdonképpeni hatalomváltást követő napokra. A legtöbb áldozat Bukarestben volt, de sokan haltak meg Nagyszebenben, Brassóban, Brăilában, Constanţában, Temesváron, Kolozsvárt, Craiovában stb. Az áldozatok főleg civilek voltak, de nagy számban voltak köztük katonák és a belügyi egységek tagjai is.
Forradalom és/vagy államcsíny? A számtalan megválaszolatlan kérdés miatt nem csoda, ha az 1989. decemberi fordulatról egy sor különféle elmélet született. Ruxandra Cesereanu említett munkájában a magyarázatokat három nagyobb csoportba sorolja. Az elsőt a "tiszta", a nép által végrehajtott forradalomra vonatkozó értelmezések alkotják, a másodikat az összeesküvés-elméletek (amelyeken belül vannak kívülről irányított, nemzetközi összeesküvések és belülről szervezett puccsok is), míg a harmadikat a forradalom és az államcsíny ötvözetei adják. Mindegyik verziót számos bizonyítékkal és érvvel lehet alátámasztani.
A temesvári forradalom résztvevői értelemszerűen nem igazán lelkesednek azért, ha valóban bátor és önfeláldozó tetteiket egy közönséges puccs forgatókönyvébe illesztik, bár vannak, akik elképzelhetőnek tartják, hogy forradalmukra utóbb egy államcsíny is 'rátelepedett'. Szintén a "tiszta forradalom" mellett áll ki több olyan politikus is ? például Ion Iliescu vagy Petre Roman ?, akik számára ez a verzió biztosította hatalmuk legitimációját. Az összeesküvés-elméletek hívei elsősorban a különféle titkos, Ceauşescu vagy Románia elleni szervezkedésekben látják a fordulat hátterét, nagy jelentőséget tulajdonítva George Bush és Mihail Gorbacsov 1989. december eleji máltai találkozójának, ahol több magyarázat szerint megállapodtak Ceauşescu eltávolításában.
Egyes verziókban fontos szerepet kap a magyar kártya is ? azaz Magyarország állítólagos revizionista tervei és a romániai magyarok Erdély elszakítására irányuló törekvései. Vannak olyan elméletek is (pl. a különleges terroristaellenes egységek parancsnokának írásai), amelyekben az okkult és idegen erők által előkészített polgárháborút Ştefan Guşă és Iulian Vlad tábornokok akadályozták meg, megmentve ekképp Romániát egy külföldi inváziótól. Ezek az interpretációk a kivégzett conducător magyarázataira emlékeztetnek ? nem véletlenül, hiszen főleg volt hívei osztják őket. A belső összeesküvés hirdetői gyakran azokra a Ceauşescu-ellenes szervezkedésekre hivatkoznak, amelyekben a hadsereg és a Securitate katonatisztjei vettek részt az 1980-as években, de végül meghiúsultak.
A "vegyes" forradalom és államcsíny változatai a fent említett elméletek különböző arányú elegyeiből állnak. Egy közelmúltban megjelent, összefoglaló jellegű munka úgy jellemzi a fejleményeket, hogy a "forradalom" (sic!) a temesvári népi lázadással kezdődött, majd Bukarestben újszerű államcsínyként folytatódott. E szerint az értelmezés szerint a forradalomban Ceauşescut régebbi, a Kommunista Párton belüli és kívüli ellenfelei buktatták meg a hadsereg és a titkosszolgálatok segítségével, az érdekelt hatalmak ? főleg a Szovjetunió és Magyarország ? támogatásával. Az államcsíny újszerűségét az adja, hogy a hatalom átvétele a népfelkelés eszközeivel történt meg. Mivel továbbra is sok adat és körülmény ismeretlen, az összefüggések közötti űrt az egyes elméletek szerzői gyakran spekulációkkal és találgatásokkal töltik ki. Így az egyik sem tekinthetős tökéletesen meggyőzőnek. A kétkedést az is indokolttá teszi, hogy az interpretációk hátterében nem egy esetben politikai motivációk vagy személyes érdekek állnak.
A fordulat következtében tulajdonképpen a Román Kommunista Párt második vonala került hatalomra, ami hosszú évekre kijelölte a romániai rendszerváltás útját. Noha 1989. december utolsó és 1990. január első napjaiban újjáalakultak a történelmi pártok és számos új politikai formáció keletkezett, beleértve a nemzeti kisebbségek képviseletét ellátó szervezeteket is (pl. az RMDSZ-t), a régi-új elitek minden eszközzel megpróbálták ellenőrizni és irányítás alatt tartani a politikai és gazdasági folyamatokat. Ehhez pedig a korábbról ismert eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza: a valódi rendszerváltást követelő és a forradalom 'elrablását' hangoztató ellenfeleik ellen szükség esetén mozgósították a munkásokat vagy a bányászokat (lásd az 1990-es "bányászjárásokat"), bátran éltek a nacionalista, gyakran magyarellenes retorikával, de alkalomadtán a régi kizsákmányolók visszatértével is riogattak. Az Iliescu nevével fémjelzett "eredeti demokrácia" így a rendszerváltó Közép- és Kelet-Európa egy sajátos színfoltjává vált, ahol jócskán elhúzódott az államszocialista berendezkedés lebontása.
Terra Recognita Alapítvány
Felhasznált irodalom:
Peter Siani-Davies: Revoluţia română din Decembrie 1989. Humanitas, Bucureşti, 2006. (The Romanian Revolution of December 1989. Cornell University, 2005.); A magyar vonatkozásokkal kapcsolatban lásd pl. Király Károly és Domokos Géza visszaemlékezéseit; az előzményekkel kapcsolatban lásd pl.: Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Státus, Csíkszereda, 1999.; a későbbi fejleményekkel kapcsolatban lásd pl.: Tom Gallagher: Theft of a Nation. Romania Since Communism. C. Hurst & Co., 2004.
A közelmúltban magyarul megjelent cikkekből lásd pl.: Irházi János: A rendszerváltás Romániában. Egyenlítő 2009/7-8., és Irházi János: Ceauşescu végnapjai. Egyenlítő 2009/12.
Ruxandra Cesereanu: Decembrie ?89. Deconstrucţia unei revoluţii. Polirom, Iaşi, 2004.;
Istoria ilustrată a României. Coord.: Ioan-Aurel Pop, Ioan Bolovan. Bucureşti-Chişinău-Cluj, Litera Internaţional, 2009.;
Vogel Sándor: Rendszerváltás fegyveres összecsapással. Románia, 1989-1992. História 2001/9-10.
