Edward király, angol király vívott is London házigazdaként a negyedik újkori nyári olimpia alkalmával mutatkozott be több mint egy évszázaddal ezelőtt, és máig jó példaként emlegetik arra, hogyan lehet a sportversenyek legnagyobbikát saját értékén kezelni, nem pedig holmi vásári eseményként, mint ahogyan történt az a megelőző kettő, az 1900-as párizsi és az 1904-es St. Louis-i olimpia esetében. Ezeket ugyanis egyformán az akkori világkiállítások keretében, azok szolgálatába állítva, afféle kiegészítőként rendezték meg, másodlagos szerepre kárhoztatva a sport kimagasló ünnepét.
A brit fővárosban helyére került az olimpia is. Pedig eredendően nem is London lett volna a házigazda, hanem Róma. A NOB az örök városra bízta az 1908-as rendező szerepét, csakhogy az élet, vagy ha úgy tetszik, a természet közbeszólt: a gazdasági nehézségeken tán még túlléptek volna az itáliaiak, a Vezúv 1906 áprilisában bekövetkezett kitörése azonban végképp elvette a kedvüket az olimpiától. A vulkán hatalmas pusztításokat végzett Nápolyban és környékén, a játékok lebonyolítására szánt pénzeket az újjáépítésre irányították át, Róma helyébe pedig London lépett.
A 68 ezer embert befogadó és a sportágak zömének, egészen pontosan 13 versenyszámainak otthont adó White City Stadiumban - amelyet rekordgyorsasággal húztak fel a király által adományozott területen - személyesen VII. Edward, a sportot kedvelő, a vívást maga is magas szinten művelő uralkodó nyitotta meg.
Új rekordként 22 ország versenyzői - először a történelemben - nemzeti lobogójukkal együtt vonultak fel az ünnepségen. Az egyik első sportdiplomáciai botrány(ocska) is megszületett a ceremónián: egyedüliként a masírozók közül az Egyesült Államok csapatának zászlóvivője nem döntötte előre tisztelete jeléül a csillagsávos zászlót a brit uralkodói páholy elé érve. A modortalanság mögött állítólag az a sértettség állt, amelyet a tengerentúliak körében váltott ki a szervezők trehánysága, amikor a stadiont feldíszítve az amerikai lobogót elfelejtették kifüggeszteni. A svédekével is hasonló történt, ők a nyitóünnepségről való távolmaradással tüntettek a britek mulasztása ellen
A győztest átvonszolták a célvonalon Az intermezzo sem zavarhatta meg azonban az áprilistól októberig széthúzott játékokat, amelyeken akadtak ugyan zökkenők, előfordultak például szabályértelmezési gondok főleg a házigazdák és az amerikaiak között, az egykori beszámolók és az utókor értékelése szerint is azonban alapvetően rendben lezajlott a IV. nyári olimpia.
Annak történéseit összefoglalva a krónikások leginkább azt tartották fontosnak kiemelni, hogy a maratonfutás győztesét utóbb kizárták, de ezt is a szabályok értelmében tették. A NOB honlapján fellelt történet szerint a 42 195 méter teljesítése közben többször is a földre rogyó olasz Dorando Pietri a stadionba beérkezve gyakorlatilag végképp elkészült az erejével, irányt is tévesztett, majd alig néhány méter megtétele után összeesett. Valahogy megint felkecmergett, és futott, azaz vánszorgott tovább, ám a cél előtt pár lépéssel újból a földre zuhant. Szinte önkívületi állapotban volt, amikor a segítségére siettek a nézők, pontosabban két önkéntes "megmentő" a célba cipelte a taljánt, akit azonban utóbb - éppen a tiltott külső segítség igénybe vétele miatt - a versenybíróság diszkvalifikált. Mint erkölcsi győztes azonban másnap a királyi ház külön ajándékaként egy ezüstkupát kapott vigaszdíj gyanánt.
Szokatlan véget ért a 400 méteres férfi síkfutás döntője is, merthogy azt meg kellett ismételni. A fináléban eredendően négyen - egy angol és három amerikai - versenyeztek, ám mivel a tengerentúliak a hazai atlétát akadályozták, a végeredményt megsemmisítették, és új döntőt írtak ki. A "repetából" azonban az amerikaiak már nem kértek, a megismételt döntőben nem indultak el, így az egyedül "versengő" angol győzött.
Az Egyesült Államok már akkor is roppant erős atlétikája azonban nem maradt sikerek nélkül, már csak a duplázó Ray Ewry miatt sem, aki két aranyat tett hozzá korábbi gyűjteményéhez, és Londonban nyolcszoros olimpiai bajnokká lépett elő.
Két tucat sportág, az atlétikától a vívásig A 104 évvel ezelőtti rendezvény programjában a már akkor is hovatovább alapsportnak tekintett atlétikán és víváson kívül akadtak jócskán érdekességek: olyan különleges számok mellett, mint amilyen a lovaspóló, a rögbi, a lacrosse, a rakett, a jeu de paume vagy éppen az atlétika egyik számának minősített kötélhúzás volt, motorcsónakversenyeket is rendeztek, méghozzá a Temzén. Londonban debütált a gyeplabda és a labdarúgás, de a műkorcsolya is
Ez utóbbi volt az igazi "kakukktojás", hiszen téli sportágat szuszakoltak be a nyári olimpia kínálatába, de megfért ez is az újkori olimpiák a sport és béke jelszavával Pierre de Coubertin francia báró kezdeményezésére útjának indult sorozata negyedik állomásának műsorában.
Részvételi csúcsot jelentő módon 22 országból, közte az olimpiai újonc Finnországból és Törökországból összesen (amint abban többszöri egyeztetés után megállapodtak a kutatók) 2035 - 1999 férfi és 37 női - versenyző próbált szerencsét az 1904-es 18 helyett 1908-ban már 24 sportágban, együttesen pedig 110 versenyszámban.
A házigazdák őszinte örömére az első londoni olimpián avatták a brit teniszező, Gwendoline Eastlake-Smith személyében az első női aranyérmest a játékok históriájában. Elégedettségre adhatott okot a vendéglátók körében az is, hogy ők lettek a legeredményesebbek 145 medált tartva otthont, 56 arany, 51 ezüst és 38 bronz eloszlásban. Mögöttük végzett az Egyesült Államok (23, 12, 12) és Svédország (8, 6, 11).
Az indulók sorában ott volt Bohémia (Csehország) és Fokföld (a mai Dél-afrikai Köztársaság), továbbá egy "vadonatúj" képződmény is: Ausztrálázsia. Földrajzilag és politikailag sem nagyon értékelhető az elnevezés, "olimpiailag" viszont igen: a londoni országalakzat úgy született meg, hogy Ausztrália és Új-Zéland közös csapattal indult.
Magyarország: 6. hely az éremtáblán, három arannyal Mi, magyarok akárcsak a megelőző hármon, a londoni olimpián is jelen voltunk: 63 honfitársunk nyolc sportágban kilenc érmet - három aranyat, négy ezüstöt és két bronzot - nyert, ezzel pedig a hatodik helyen végzett a nemzetek éremversenyében. Bár katonatisztek nem indulhattak a brit fővárosban, "helyetteseik" is végigverték a világot, ahogy azt követően is, évtizedeken át tették a pengeforgatás magyar művészei.
Az 1908-as eseményen az egyéni karddöntő hat résztvevője közül öt (!) magyar volt - Fuchs Jenő nyert Zulawszky Béla előtt. Első lett a kardcsapat is, amelyet a szólóelsősége után duplázó Fuchs mellett Földes Dezső, Gerde Oszkár, Tóth Péter és Werkner Lajos alkotott. Remekelt nehézsúlyú birkózónk, Weisz Richárd, aki a kötöttfogás óriásainak csúcskategóriájában az aranyéremért az orosz Alekszandr Petrovot verte - mivel még nem létezett az időkorlátra vonatkozó szabály - végkimerülésig tartó, csaknem hetvenperces (!) csatában.
Arany nézett ki a négy esztendővel korábban, St. Louisban két olimpiai elsőséget is kiérdemelt magyar úszózseninek, Halmay Zoltánnak is, de miként neki 100 m gyorson, ugyanúgy a 4x200 méteres férfi gyorsváltónknak (tagjai: Munk József, Zachár Imre, Las-Torres Béla, Halmay) is meg kellett elégednie Londonban a második hellyel. Mint ahogyan a világszínvonalú magyar atlétikának is szerényebb lett az összmérlege a reméltnél. A legjobban a 188 centiméterig jutott - az országos rekordot négy centivel megjavító - magasugró, Somodi István szerepelt, aki második, az olimpiai váltófutó - Simon Pál, Wiesner-Mezei Frigyes, Nagy József, Bodor Ödön (az előfutamban Wiesner-Mezei helyett indult Rácz Vilmos) összeállításban - pedig a harmadik lett. A másik magyar bronzérem az evezősök egyes versenyében rajthoz állt Levitzky Károly nevéhez kötődik.
