Az Egyesült Államok első szövetségi szinten szabályozott szerzői jogi passzusa 1790-ben lépett törvényerőre, amely egyelőre csak a könyvekre, térképekre és táblázatokra terjedt ki. A kongresszus 1802-ben a nyomtatványokat, majd harminc évvel később a zenét is hozzácsapta a törvény hatályához. 1839-es feltalálása óta a fotográfia azonban sokáig az önálló művészeti ág státusának megteremtéséért küzdött, ezért a szerzői jogok kérdése értelemszerűen nem volt a legsürgősebb napirendi pontok között. A problémát a québeci Napoleon Saronynak az ír költő és író Oscar Wilde-ról készített botrányos portréja hozta a felszínre, amelyre pontot csak több éves huzavona után tudott tenni a legfelsőbb bíróság.
Sarony egyik legnagyobb érdeme volt, hogy letaszította trónjáról az eladdig egyeduralkodó dagerrotípiát, amelynek helyébe az 1860-as évek elejétől kezdve a negatív-pozitív eljárások léptek. A fotográfiák így már nemcsak az elit galériákban voltak láthatók, hanem a sokszorosításnak köszönhetően az olcsó és kisebb formátumú képek a családi albumok elengedhetetlen kellékeivé váltak.
Ezzel egy időben a vizitkártyák népszerű szereplői, a közélet akkori celebritásainak számító államférfiak helyébe a színészek kezdtek lépni, a róluk készült felvételek kommercializálódásában pedig oroszlánrészt vállalt a kanadai művész. Sarony kvázi rendezővé vált, stúdióját ugyanis egészen egzotikus kellékekkel (kristálygömbökkel, fegyverekkel, vagy éppen múmiákkal) látta el, képeit viszont méltányos áron, alig öt dollárért árulta ? ha hozzávesszük, hogy a kor ünnepelt sztárja, Lillie Langtry például potom ötezer dollárt kért egy felkérésért.
Oscar Wilde amerikai körútjának ötlete egy londoni színigazgató, bizonyos Richard D?Oyly Carte fejéből pattant ki, aki Gilbert és Sullivan legújabb operettjét, a Türelem című előadást szerette volna népszerűsíteni az akkor 27 éves írófejedelem segítségével. A társadalmi megbízatás mellett Wilde előadásokat is tartott, 1882. január-október között 130 amerikai és kanadai nagyvárosban lépett fel, ahol általános műveltségéről tanúskodva ugyanúgy beszélt esztétikáról és filozófiáról, mint angol reneszánszról.
Wilde még az amerikai utazás legelején látogatott el Sarony stúdiójába, ahol több mint húsz portré készült róla ? mindegyik vizitkártya-használatra, amely akkoriban Amerika celebjei számára megkerülhetetlen penzum volt. Wilde ekkor még nem is sejthette, hogy az egyik róla készült kép mekkora lavinát indít el.
Hamarosan a Burrow-Giles Lithographic Company ugyanis jogtalanul kezdett kereskedni a Sarony-litográfiákkal, mígnem a fotográfus egészen az amerikai legfelsőbb bíróságig vitte az ügyet. A cég úgy próbált érvelni, hogy a fotográfiák nem 'írások', vagy olyan szellemi termékek, amelyek egy 'szerzőtől', hanem sokkal inkább magától a természettől származnak, ezért nem tartoznak a szerzői jogok által védett matériák közé. A cég továbbá kijelentette, hogy a fotográfia csupán 'egy papíron történt, tárgynak vagy embernek az egzakt tulajdonságait ábrázoló reprodukció'.
A legfelsőbb bíróság 1884-ben a fotográfus számára kedvező ítéletet hozott, amikor úgy határozott, hogy a felvétel szerzője Sarony volt, mivel a fotográfia elkészítéséhez a saját elképzeléseinek megfelelően maga rendezte meg a környezetet. Az LB így megkerülte azt a metafizikai kérdést, hogy vajon egy 'hétköznapi fotográfia' a természet reprodukciójának számít-e.
Sarony később 610 dolláros kártérítésben részesült, de a legnagyobb győzelem az volt a számára, hogy a szerzői jogok ettől fogva a fotográfiákra is kiterjedtek, amely az első lépcsőfokot jelentette a festészet árnyékától csak nagy nehezen szabaduló művészet önálló ággá válásához. A fotográfus ennek örömére magáról a legfelsőbb bíróságról is készített felvételeket, amelyhez apropót az LB százéves fennállása jelentette.
