Hasonló jelenségre közeli példát találunk a múlt századvégi történetírás és a közvélemény viszonyában. A szaktudomány zárt olimpusi köreiből nem igen igyekezett kilépni, nehezen áttekinthető részleteredményei nagyrészt elvesztek az értelmiségi közvélemény számára, mely a múltat s a szakemberek adatait is egynapi politikai irány szemüvegén át nézte. Következése volt ennek történetünk ferde szemlélete s ezzel együtt az, hogy égetően fontos kérdések vizsgálata háttérbe szorult, másrészt pedig, hogy a magyar múlt történeti értékeinek egész sora feledésbe került. Kevés problémánk van, melynek megtekintésekor ez a folyamat oly szembeszökően kitűnnék, mint a Görgey-kérdés érintésekor. A közvélemény évtizedek során át felkavaró vitákban egy nagy történeti értékünk sikkadt el: a magyar szabadságharc első tábornokának gránitból metszett egyénisége és vezéri geniejének alkotása, az utolsó zászlóhajtásig alatta küzdő, fegyelmezett honvédsereg. Generációk fáradoztak azon, hogy ezt az értéket eltagadják, vagy abban a tévhitben, hogy az alkotás az alkotó romboló szándéka nyomán születik, a honvédeknek kijáró hazafias kegyeletből legalább is egyet, a legnagyobb honvédet kizárjanak. A valóságban az ember és a hadsereg a magyar történet nagy pozitívumai közé tartozik, s egész rágalom-hegyeket kell elhordanunk, hogy őket igazi jelentőségükben szemlélhessük. A háború után történetírásunk, melynek munkája a modern európai módszerekkel gazdagodott, a magyar múlt képét részletkutatások nyomán újjáalakítva, azaz a valósághoz közelebb térve igyekezett bemutatni. Ennek a középkori magyar birodalomtól a világháborúig terjedő, új képnek egyik részlete a szabadságharc lefolyását adja. Ennek a részletnek a revíziója csak azután mehetett végbe, hogy az addig nagy részben elzárt levéltári anyag megnyílt a kutatók előtt, de m éginkább azzal a feltétellel, hogy politikai érdek többé a történeti vizsgálatot nem zavarja. Kérdésünknél maradva: a történetírás saját módszerei és hivatása szerint előadja a múltat, s nem befolyásoltatja magát egy elmúlt irányzat rágalmaitól. De külön vizsgálat tárgyát képezheti maga a kérdés, hogy a szabadságharc bukása után mint nőtt ki az ellentétes vélemények sora, s hogy 1848-49 történetében miként fedezhetők fel a vitának gyökerei, mely nemzedékeken át élve valóságos közéleti tényezővé fejlődött. Ha közelítünk az egykorú eseményekhez, csak az akadályozó rétegek során való átlábolással juthatunk hozzájuk, s aki ezek sokszor hamisfényű világában ki nem ismeri magát, könnyen eltér a helyes iránytól. A Görgey-kérdés maga is történeti produktummá vált, melynek megvilágítása nélkül nehéz a valósághoz közelálló meggyőződéshez jutni. Szükségessé vált ennek a sokak által homályosnak panaszolt gócnak a kifejtése. Külön kellett választani e politikai irányokkal, generációs kérdéssel bonyolódott, szinte felfogásbeli ütközővé vált kérdésből a különböző alkotó szálakat, összegyűjteni irodalmi jelenségeit. Ha mindezt számbavesszük s leszámolunk a későbbi fejleményekkel, akkor láthatunk csak, mint félrehúzott függöny mögül, a magyar szabadságharc színes és mozgalmas életébe. Ha ezt a kutató-utat megtesszük, keresztmetszetét nyerjük az egész kérdésnek, benne a közvéleménynek s a főbb irányoknak tükröződését is. Hiszen az elfogulatlan történetkutató számára már nem az volt az eldöntetlen kérdés, hogy "áruló-e Görgey?", mert erre nézve csak egységes képbe kellett állítania a részleteredményeket és adatokat, hanem az, hogy miként élt és bontakozott ki maga a Görgey-probléma, miért kellett "problémává" lennie és mi akadályozta meg elfogulatlan megközelítését. Már Péterfy Jenő megírta a nyolcvanas évek közepén, hogy Görgey és Kossuth megítélése valami Ormuzd-Arimán mitológiai hajlamnak esett áldozatául. A viták két ember, egy politikus és egy katona működésére és ellentétére vezették vissza azt a bonyolult történeti folyamatot, mely a 48-as időket valóban nemzeti sorsfordulattá tette. Két, emberi mértéken szinte túlemelt küzdőfél állott egymással szemben. Az egyik, mint egyedül fénylő hérosz, a szabadság és hazafiság eszméinek kifejezője, a másik mesésen ijesztő álarcban, mint földrekerült Mefisztó, a tagadás és rontás démona. De, mint valami naiv epikus csatajelenetnél, nemcsak a két ellenfél küzdött egymással, hanem híveik sora, politikai táborok, magasabb hatalmak. Ez a szembeállítás, nem kell hangsúlyoznunk, ebben a formában teljesen történetietlen volt s elhanyagolta 48 lényeges kérdéseinek sorát, így a nemzetiségi kérdést is. Ezen nem segített, hogy a közvélemény nagy többségével szemben a másik fél Görgey egyedülvaló igazát hirdette és Kossuthra olvasta rá a tévedések jegyzékét. A szembeállítás történeti alapja az a ma már tisztán rekonstruálható ellentét volt, mely a szabadságharc két legnagyobb egyénisége közt fokozatosan kiélesedett, s melyet egyik vagy másik fél szempontjából megítélni, egynek "rovására írni" éppúgy nem lehet, mint belőle vezetni le a legkülönbözőbb 48-as eseményeket. Annál inkább szükségünk van pontos ismeretére, fejlődési fázisainak rajzára, hiszen ennek alapján sokkal közelebbi módon érthetjük meg a szereplők annyit vitatott és félremagyarázott tetteit. Ilyen gondos vizsgálat nyomán bontakozhat ki szemünk előtt a szabadságharc nagy katonájának, hősi hírű, romantikus "büszke lovagjának" igazi alakja. Az ellentét kiinduló okait keresve pedig sokan rámutattak már a küzdőfelek ellentétes lelki alkatára, mások, főként régebben, e személyes vonatkozások mellett inkább két ellentétes politikai irány összeütközését látták szembekerülésükben. Eszerint a 48-as gondolkozású (Batthyány útját folytató) Görgey elítélte Kossuth 49-es, függetlenségi irányát. Főként Steier Lajos mutatott rá (akinek az új levéltári anyag nagy része közzétételét is köszönjük), hogy Görgey, ha tiszteletben tartotta is a tisztikar legitim érzéseit, korántsem tartozott a dinasztikus politika hívei közé. De nem is szabad viszont forradalmárnak neveznünk, mely hibába ismét sokan esnek. A kérdés kifejtése túlmenne e beszámoló keretein. A megoldáshoz azonban azon az úton jutunk, ha meggondoljuk, hogy ezt az éleslátású, fényes illúziókat iróniával lehűtő, mindig a nemzeti védelem gyakorlati megoldásán fáradozó, politikai téren tétovázó, apolitikus katonát Kossuthnak nem sikerült a maga iránya számára megnyernie. Nem tudta magával vinni saját útjára, melyen ő, mint politikai vezér, az európai szabadság eszméje iránti lelkesedéssel haladt és alkotta szárnyaló terveit, mint a magyar liberális missziótudat legnagyobb képviselője. Görgey nem volt politikus lélek, a katonai helytállással törődött. Évtizedek múltán, 1875-ben változatlan meggyőződéssel írta, hogy a sereg mentette meg a világ előtt "a nemzet becsületét, áldozatkészségét, vitézségét, katonai jelleme nagyságát". A küzdelem bukása után vizsgálatunk két ágban folytatódik. Az egyik nyomon kíséri Kossuthot, amint a menekvők vezéreként indul reménytelennek tetsző törökföldi exiliumába. Itt alkotta meg, a nagy versengés emlékének közvetlen hatása alatt, a szabadságharcról alkotott múltszemléletét, melyben ellenfelét árulónak nevezte. A múltszemléletet nyomon követte a jövő nagy terve: a trónfosztás gondolatát folytató emigrációs politika. Ennek legfőbb célkitűzése volt az új felkelés, az új forradalom, melynek most már győzelemmel és Ausztria leverésével kell végződnie. A menekvők minden elkeseredése a "bűnbakká" lett Görgey ellen fordult, de politikájuk is az ő elítélését kívánta, hiszen új felkelést csak azzal a megokolással lehetett előkészíteni, hogy a magyarság megbirkózott volna elleneivel, ha áruló el nem veszejti. Hogy ez a magyarázat milyen formákban jelentkezett, az már sokban az emigráció lélektanából érthető meg. Ez a "forradalmi pszichológia" kezdte Kossuth és Görgey ellentétében a jó és gonosz szellem küzdelmét ábrázolni, évtizedes hatást gyakorolva ezzel a későbbi írókra. Mindezt a képet pedig kiegészíti a magyar küzdelemnek és az emigránsok európai publicisztikai szerepének külföldi visszhangja a németek forradalmi szolidaritásától az angolok Kossuth-tiszteletéig. A magyar kérdés e külföldi tükörképében ott szerepel Görgey is, először szabadsághős, nemsokára a szabadság ügyének "bukott angyala", kire az egész világ romantikus borzalommal tekintett. A másik ágon haladva: a kossuthi múltszemlélet hazai ellentétét Kemény Zsigmond alkotta meg, követelve a tévedések és realitások számlálását és a tényekkel való szembenézést. S amit ő politikai vonatkozásban tett, irodalmi téren elvégezte ugyanezt, a nemzeti illúziók nagy felszámolását, Arany János, a Nagyidai Cigányok költője. Ez a felfogás nem ismert árulót, következtetéseiben nem is találkozott az emigrációs politika célkitűzéseivel. Inkább áldozatnak látta Görgeyt, aki tizennyolc esztendőt töltött száműzetése helyén, Klagenfurtban, erős lélekkel viselve a rázúduló átkokat. A kiegyezés után a Görgey-kérdés ismét nem jutott nyugvópontra. Az európai magyar ügy helyett most a magyar belpolitika függvénye lett. A függetlenségiek és a kiegyezés hívei vitáztak fölötte, az előbbiek ragaszkodva az árulási vádhoz, a hatvanhetesek pedig Görgeyben fedezve fel politikai elveik első képviselőjét. Kritikai törekvésekkel, politikai aktualitásoktól függetlenebb látással Gyulai Pál Budapesti Szemléjének lapjain találkozunk s a Gyulai vezetése alatt álló, Arany János hagyományait folytató írói kör munkásságában. Arany László és Gyulai költői műveikben nemzeti tulajdonságokra vezették vissza a vádat s annak népszerű uralmát, melyet cikkek és nyilatkozatok során figyelhetünk meg. Az megállapításaik talán éppen a volt 48-asok, az "öreg honvédek" nemzedékére illenek a legjobban, melynek nagy tömege elfogadta a népszerű vádat, de vezetőinek egy csoportja állástfoglalt Görgey mellett. Mindezeken kívül nyomon kell kísérnünk Görgey egyéni útját, mely a 48-as tábornokoknak a világháború idején bekövetkezett haláláig, majdnem végigéri a tettei körüli viták történetét. A század elején már lelkes hívei voltak, mint Kozma Andor, aki igazságára váró ősz pátriárkának nevezte őt. Ma, a történetírók eredményei alapján, szokás azt írni, hogy "épeszű magyar ember nem tartja többé árulónak Görgeyt". Holott a kérdést ilyen optimistán nem igen lehet eldönteni, ignorálni azt, hogy van még sok, bár kétségtelenül helytelen felfogással bíró ember, vagy azokat röviden a gondolkozásra képtelenek közé sorolni. Az kétségtelen, hogy Görgeyt többé árulónak tartani sem joggal, sem valószínűséggel nem lehet, erről mindenki meggyőződhet, ha az új történeti irodalmat áttanulmányozza. De ez még nem zárja ki azt, hogy a régi, sablonos felfogás maradványokban ne élne még sokhelyt mai nap is, némi általánosítással mondhatnánk, egy idősebb, hagyományos szemléleti módjához ragaszkodó nemzedék gondolkozásában és annak hatásában. Divatos fogalmat használva tehát a Görgey-kérdés mai közvélemény-helyzetét egy bizonyos mértékig generációs kérdéssel kapcsolhatnánk össze, hol a nemzedékek ellentéte egyszersmind azt a különbséget is kifejezi, mely a magyar történet újjáalkotott képe és a régebbi, kopott sablonokkal készült ábrázolás közt megfigyelhető. Visszatérve a rankei gondolathoz: éppen a nemzeti történetírásnak kell rajta lennie, hogy ez a "nemzedék-probléma", a művelt magyar közvélemény érdekében, folytatódás nélkül, végleg eldőljön. Ennek óhajtására, úgy érzem, joga van a történésznek, amikor néhány szóval beszámol egy kisebb méretű, de kétségkívül jelentős történeti kérdésünket érintő kutatásáról. [*] Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés és története. Budapest, 1936. Egyetemi Nyomda. A fiatal szerző kérésünkre ad itt könyvéről önismertetést.
