Etnikai sokszínűség
Az afgánokat nyugaton már jóval a tálibok hatalomra kerülése (1996) előtt is szélsőséges vallási fanatikusoknak tartották. Mindez elsősorban arra vezethető vissza, hogy az afganisztáni törzsek és népcsoportok az évszázadok folyamán mindig sikerrel álltak ellen a különböző hódítási kísérleteknek, mégpedig részint a természetföldrajzi adottságok, részint a törzsi viszonyokban gyökerező erős harci szellem következtében.
Afganisztán az iszlám világ azon országaihoz tartozik, amelyekben a törzsi viszonyok máig meghatározóak, s amelyeket az etnikai sokszínűség jellemez. A törzsiség és az iszlám vidéken szinte elválaszthatatlan összefonódásban él együtt, s a törzsi viszonyok szerepe máig meghatározóbb maradt, mint az iszlám. Ma is élnek a sok évszázados hagyományok, a törzsi szokásjog, s a sajátos szövetségek és fegyveres konfliktusok szövevényes összefonódása határozza meg az itt élők életét. Az etnikai, illetve törzsi megosztottságon, szétszabdaltságon az évszázadok folyamán nem tudott úrrá lenni sem a központi hatalom, sem az iszlám integratív ereje.
Az iszlám
Az iszlám nem sokkal keletkezését (7. század) követően megjelent a mai Afganisztán területén, s azóta mindvégig jelen van, jóllehet szerepe és befolyása a különböző történelmi időszakokban meglehetősen eltérő. Afganisztán a szunnita és a síita iszlám találkozópontján fekszik, s az elmúlt évszázadokban többször is előfordult, hogy a régió nyugati része a síita perzsák, a keleti viszont valamilyen szunnita dinasztia fennhatósága alatt állt. Ma az országban az iszlám szunnita irányzata a meghatározó, annak is hanafita jogi iskolája (a lakosság mintegy 80-85%-a). A síita iszlámot (annak is azt a "tizenkettes" vagy dzsaafarita ágát, amely Iránban államvallás) a hazarák követik. Észak-Afganisztánban viszonylag kis számú iszmáílita (a síita iszlám ún. "hetes" leágazása) is él.
A mai Afganisztán nyugati részén a 7. században megjelentek az arabok, s ezzel kezdetét vette az iszlám térhódítása. 651-ben a fölényes arab győzelmet hozó heráti csata után Afganisztán nyugati része az iszlám fennhatósága alá került. Az iszlám terjedését egy ideig ugyan még gátolta az Afganisztán egyes keleti részeit ellenőrző kínai Tang-dinasztia, a következő évszázadokban azonban Afganisztán iszlamizálódott.
Helyi törzsek, külső hatalmak
A következő ezer év így telt. A 17. század végén és a 18. század elején megerősödtek a különböző afgán törzsek, ám a viszálykodások folytatódtak. A 19. században állandósultak a törzsi, illetve etnikai belviszályok, s ezekbe bekapcsolódtak a szomszédos perzsák és szikhek, illetve Oroszország és Anglia is.* A század utolsó évtizedeiben került sor a határok pontos megvonására: 1893-ban húzták meg a délkeleti határt kijelölő Durand-vonalat, amelynek nyomán a pastuk csaknem fele brit uralom alá került, hiszen Szindh, Pandzsáb és Beludzsisztán felett a britek gyakoroltak fennhatóságot. (Ma is ez a határ Afganisztán és Pakisztán között.)
Sahok, 1929-73
A 20. század első felében sem szűntek meg a külső támogatást sem nélkülöző belső törzsi-etnikai harcok. 1929-ben a Muhammadzaj klánbeli Nadir sah került trónra, őt az 1933-tól negyven éven át uralkodó, ma Rómában élő Zahir sah követte.
A sahi uralom idején az ország bizonyos modernizálásával párhuzamosan az iszlám szerepe, különösen vidéken, nem sokat változott. A városokban a vallási vezetők egy része támogatta a társadalmi modernizációt, amely az iszlám modernizációját is jelentette, hiszen egyebek mellett a nők tanulhattak és munkát vállalhattak, nem volt többé kötelező a test mellett az arcot is elfedő burqa viselése stb. Kommunisták, mudzsáhidok, 1979-89 1973-ban megdöntötték Zahir sah uralmát. Muhammad Daud herceg kommunisták segítségével végrehajtott hatalomátvételét követően, majd 1978-tól Nur Muhammad Taraki és Hafizullah Amin szovjetbarát uralma idején az iszlámot a központi hatalom megkísérelte erőszakosan háttérbe szorítani nagyarányú szekularizációs programja keretében. Mindez egyre növekvő ellenállást váltott ki a belső területek törzsi és iszlám hagyományokat erősen őrző lakossága részéről. Megindult különböző, törzsi, etnikai és iszlám alapokon álló fegyveres csoportok szervezkedése, akik magukat iszlám terminológiával mudzsáhidoknak nevezték. (Magyaros átírásban gyakran modzsahed, aki dzsihádot végez, vagyis aki küzd, erőfeszítést tesz valamiért, mudzsáhidín a többes számú alak.) A mudzsáhidok dzsihádot hirdettek az ország politikai vezetése és az őket támogató szovjetek ellen. A mudzsáhidok a szovjet megszállás évtizedében (1979-89) egyre szervezettebben és egyre korszerűbb haditechnikát alkalmazva léptek fel a központi hatalommal és a szovjet csapatokkal szemben. Ennek fő oka az volt, hogy az Egyesült Államok - időközben a pakisztáni titkosszolgálattal együttműködve - katonai kiképzőtáborok sorát hozta létre Pakisztánban, ahol amerikai segítséggel nemcsak az afganisztáni mudzsáhidokat, hanem az arab és más iszlám országokból érkező és hozzájuk csatlakozó önkénteseket is képezték a korszerű gerillaharcra. Emellett az USA korszerű fegyvereket is szállított a mudzsáhidoknak, miután bennük látta a kommunista hatalom egyetlen lehetséges belső ellenfelét. (Ezeknek az iszlám kiképzőtáboroknak a számát egyes pakisztáni források napjainkban mintegy 700-ra becsülik, s bennük összesen 200 ezer fiatalt képeznek nem csupán a harcra, hanem az iszlám ideológia radikális, militáns válfajára is.) Polgárháború 1990 után A szovjet kivonulás után polgárháborús állapotok uralkodtak Afganisztánban. A különböző etnikumokhoz, törzsekhez tartozó mudzsáhidok csoportjai (némelyek szélsőséges, fanatikus iszlám felfogás alapján, mások az iszlám jelszavait nem is nagyon hangoztatva) a legváltozatosabb szövetségeket alkotva harcoltak egymás ellen. Sajátos, egyértelmű káosszal és anarchiával jellemezhető patthelyzet alakult ki, miután egyetlen csoport vagy szövetség sem volt képes a hatalom tartós megragadására, de arra sem, hogy a többiek felett győzelmet arasson. Közben az ország infrastruktúrája, termelő létesítményei szinte teljesen elpusztultak, a lakosság milliói menekültek szomszédos országokba, illetve kerültek szinte elképzelhetetlen nyomorba. Vallásos társadalom Ekkor, az 1990-es évek elején léptek színre a tálibok. Ugyanabból a vidéki közegből jöttek, amelyből az 1970-es évek végén a mudzsáhidok mozgalma kibontakozott. A szigorú iszlám terminológiát használva a tálibok sem mások, "mint" mudzsáhidok. A tálib szó jelentése diák, ez esetben az afganisztáni, illetve pakisztáni Korán-iskolákban tanult, kifejezetten a pastu etnikumhoz tartozó diákok értendők alatta (a szó többes száma, a talibán lett a mozgalom elnevezése). Az Afganisztán és Pakisztán között húzódó mesterséges országhatár a pastuk többsége számára semmiféle jelentőséggel nem bír. Az afganisztáni polgárháborús állapotok idején több millió afganisztáni (főként pastu) menekült érkezett Pakisztánba. Az 1990-es években ugyanakkor az afganisztáni belharcokban mintegy 100 ezer pakisztáni (főként pastu) vett részt.* Mivel az afganisztáni harcokban a központi oktatási rendszer is teljesen felszámolódott, más lehetőség nem maradt a tanulásra, mint a vallási iskolák. Ezekben az iskolákban a tanulók az írás és olvasás mellett alapvetően az iszlámról tanulnak. Az oktatók zöme molla, a vallás kérdéseiben járatos "mester". Az okatók nagy része azonban maga sem igazán van otthon a vallás kérdéseiben, pusztán felszínesen ismeri azokat. Mai feszítőerők Feltehető a kérdés: amennyiben az afganisztáni többségi szunnita iszlám a meglehetősen mérsékelt hanafita vallásjogi irányzathoz tartozik, a tálibokat képező pakisztáni Korán-iskolák pedig egy modern iszlám reformmozgalom keretein belül működnek, vajon mi indokolja a tálibok szélsőséges, radikális iszlámfelfogását? Az okok sokrétűek. 1. Az utóbbi évtizedek eseményei nyomán az oktatás amúgy sem magas színvonala (Afganisztán mindig is a világ legelmaradottabb országai közé tartozott) tovább zuhant. A vallási iskolák oktatói maguk sem a legképzettebb vallástudósok közül kerülnek ki, sokan alig tudnak írni-olvasni, ráadásul az oktatás vallási része egyre jobban alárendelődik a fegyveres kiképzésnek. A vallás egyre inkább a fegyveres harcot alátámasztó ideológiává szűkül. 2. A tálibok állománya rendkívüli módon "felhígult". Egyes becslések szerint mindössze 35-40%-uk afganisztáni és pakisztáni pastu, a többiek a legkülönbözőbb országokból (Egyiptomból, Szaúd-Arábiából, Iránból, Pakisztánból, Kínából, Közép-Ázsiából, Malajziából) érkezett muszlim fegyveresek, akiket a fegyveres harc, illetve a "sivatagi iszlám" ezt alátámasztó ideológiája köt össze. 3. Afganisztán belső területein a szokásjog nagyobb mértékben alapul a törzsi viszonyokon, mint az iszlámon. Az innen származó tálibok, magukhoz ragadva a központi hatalmat, ezt tették országos szintűvé. Ennek a törzsi szokásjognak pedig nyilvánvalóan a "sivatagi iszlám" szélsőséges értelmezése felel meg, a kettő egymást erősíti. 4. A központi hatalom, a külső uralom, illetve a rivális törzsek és klánok ellen folytatott harc évszázadok óta lételeme az afganisztáni törzseknek. Az elmúlt évtizedekben Afganisztán a nagyhatalmi politika áldozatává is vált. A radikális iszlám bázisán álló szervezetek megerősödésének egyik oka az a külső (elsősorban amerikai és pakisztáni) támogatás volt, amely bennük látta a Szovjetunióval és az őt támogató központi hatalommal egyedül szembeszállni képes belső ellenzéket.
