Galambos József, Szatmár-Bereg vármegye Mátészalkán dolgozó tisztifőorvosa az országos tisztifőorvosi értekezleten felvetette " a központi megoldás szükségének a gondolatát". Ezt követően részletes tervezetet dolgozott ki a cigánykérdés megoldására, körlevelet intézett a vármegye jónéhány értelmiségijéhez, s miután elgondolásait öt hatósági értekezleten megvitatták a járási székhelyeken, felterjesztette a Népjóléti Minisztériumhoz is. A tervezetet teljes egészében publikálta is, "A cigánykérdés megoldása" címen.
Az 1940-es évek diskurzusaiban több olyan gazdasági, társadalmi és politikai probléma is megjelenik, amely a cigánykérdésben, illetve a kölcsönösen elfogadható együttélési modell megteremtésének mérlegelésében a XVIII. század óta permanensen jelen van, mindig az adott korszak viszonyainak függvényében és szóhasználatában.
Most vizsgált korszakunkban is ott húzódott a kérdés, hogy a cigánykérdés megoldásában a központi vagy a helyi politikán legyen-e a hangsúly? Szakpolitikákhoz rendelten kell-e a cigányok helyzetével foglalkozni vagy átfogóan? A cigányok problémáit speciálisan külön kell-e rendezni, vagy az össztársadalmi léptékű problémák részeként, a társadalom egészének intellektualizálására és szociális felemelésére irányuló szélesebb spektrumú társadalomszervező program keretei között? Az akkori szakemberek és mindenki más, aki véleményt nyilvánított, lehetségesnek tartották az átfogó, országos léptékű és egységes megoldást.
Főként Galambos József tervezetében és felvetéseiben kapott hangsúlyt a cigány-kérdés megoldásának finanszírozhatósága. Korábban is felmerült és azóta folyamatosan él a kérdés a közigazgatásban: a felszíni megoldások szintjén maradó évi költségvetéses megoldást, vagy az egyszeri, rendkívül nagy összegű befektetést kell-e választani? Erre a kérdésre nem született egyértelmű válasz, azt pedig nem tudjuk, hogy megyei szinten szakítottak-e ténylegesen a Galambos által költségesnek ítélt metódussal.
Direkt felvetésben és részletesen kifejtve nem jelent meg, de apró mozzanatokban igen, hogy szükséges-e külön cigány szegénypolitika, vagy pedig valamennyi magyarországi szegény helyzetének javítására együttesen kell keresni a megoldást. A válasz ebben a vonatkozásban egyértelmű volt: a tervekben és a Szatmár vármegyei határozatban a cigányokkal szembeni külön politika és speciális módszereket igénylő bánásmód alkalmazását látták szükségesnek. Galambos többször is kitért arra, hogy tekintettel kell lenni a cigányok lelki sajátosságaira, azt azonban sem ő, sem más nem fejtette ki, hogy ez a sajátos lelkiség voltaképpen miből is áll. Sajátos ellentmondás pl., hogy a lelki sajátosságok hangsúlyozása mellett a családok szétszakíthatóságát lehetetlennek tartó felvetés végül nem kapott figyelmet.
E problémák mögött már az 1940-es években is meghúzódtak tudományos értelmezést igénylő jelenségek, amelyeknek a többsége kimerevített állóképként villant fel, ám részletes elemzésük, egymáshoz való kapcsolódásuk mérlegelése nem kapott nyomatékos hangsúlyt. Különösen meglepő, hogy azokat a dimenziókat, amelyek megkérdőjelezték a cigánykérdés egységes, átfogó, országos rendezésének lehetőségét, de legalábbis nem voltak mellőzhetők, a vármegyei politikában nem építették be megfelelő súllyal a 130 döntésekbe, országos tervezet vagy szaktudományos elemzés létrejöttéről pedig az eddigi kutatások alapján nincs tudomásunk.
Napjaink politikai és tudományos vitáiban is meghatározó szempontokról van szó: a cigány népesség megszámlálhatósága és differenciáltsága, a területi-táji különbözőségek, a lokális fejlettség és a cigányok társadalmi helyzete közötti összefüggések, a szocializáció és az oktatás-nevelés integrált vagy külön nemzetiségi keretei, a szakképzés fontossága, a jogegyenlőség, a munkaerőpiaci viszonyok és a fekete gazdaság, a paraszti és a cigány kultúra kapcsolata. A kulturális különbségek két olyan momentuma is megjelent a viták során, amelyet napjaink kutatói tipikus toposzoknak neveznének, de legalábbis tiltakoznának az általánosító megfogalmazás ellen.
Az egyik a tér- és lakáshasználat mezőkövesdi példája, amely az 1947. évi értekezleten hangzott el a Népjóléti Minisztériumban. A másik a család iránti felelősség, amit Galambos József fogalmazott meg 1948 júniusában a vitaindító előadásában. Utóbbi jellegzetesen utal arra, hogy a család és a felelősség mennyire másképpen értelmeződik a nem-cigányok és a cigányok kultúrájában. Egyetlen élettársi kapcsolatban élő cigány házaspár sem értené ma, s nemigen értette volna az 1940-es években sem, vagy korábban, hogy miért lennének ők felelőtlenek a családjukkal szemben.
A jogegyenlőség felvetése az 1940-es években is kétélű fegyver volt. Jelenthette az egyenjogúsítás tényleges igényét, de jelenthette annak elutasítását is, amit ma pozitív diszkriminációnak neveznénk. Ezzel kapcsolatban csak érintőlegesen merült fel az a kardinális probléma, hogy a cigányok szociális felemelését alanyi jogon kell-e megvalósítani, vagy a kollektív megkülönböztetés elve alapján.
Az életmódváltás, a szociális felemelkedés és az emancipálódás egyik közös nevezője volt a gyermekek és anyák gondozása. Új mozzanat volt a korábbi rendezési elképzelésekkel szemben a XVIII. század óta többször alkalmazott nevelőszülői rendszer csődjének felismerése. Galambos 1948 évi javaslataiba és a Szatmár-Bereg vármegyei határozatba is köztes megoldás került, tekintettel a gyermekvédelmi rendszer speciális finanszírozási feltételeire. Hasonlóképpen a köztes megoldás nyert zöld utat a cigány gyermekek oktatása terén is. Általános külön oktatást, illetve speciális cigány iskolákat sem az országos, sem a vármegyei politika nem támogatott, de utóbbi részlegesen elfogadta a külön oktatást az első két évfolyamra.
A cigánykérdés megannyi elágazása két olyan dilemmában kristályosodott ki, amely ugyancsak régebbi keletű és napjainkig aktuális. Az egyik a szociális felemelkedés és az asszimiláció összefüggése. Galambos tervezetében kapott ez hangsúlyt. Azt, hogy mennyire nem nemzetiségi ügyként fogalmazódott meg a cigánykérdés, az is mutatja, hogy a vitákon fel sem merült, hogy Galambos szociális programjának egyik célja és várható következménye az asszimiláció. A másik a szocializáció befolyásolása, és egy szintén a XVIII. század óta visszatérő dilemma, hogy milyen mértékben szabad beavatkozni a cigány családok életébe.
Ebben a vonatkozásban utalni kell arra, hogy Magyarországon minden történelmi korszakban, s annak 1945 és 1950 közötti időszakában is, magának a "cigány" fogalmának nem az etnikai, hanem a szociális, életmódbeli konnotációi voltak a dominánsak. A történeti és a legújabb szociológiai kutatások is ezt bizonyítják. Hat évtized távlatából erre figyelemmel kell lennünk, mert ha napjaink etnikai összefüggéseibe helyezve értelmeznénk az egykor szociális kontextusban megfogalmazott elgondolásokat, vakvágányra jutnánk.
A cigánykérdés problémahalmazának nemzetiségi oldala mellékesen jelent meg az 1940-es évek diskurzusaiban. Bár a tárcaközi bizottság által kiküldött kérdőíves felmérés eredményeit még nem ismerjük, és a most ismertetett források sem tartalmaznak adatsorokat vagy mélyelemzéseket, nyilvánvaló, hogy a II. világháború után a cigányok magyarországi történelmüknek olyan mélypontját élték, amikor az emberi élet, a szociális létbiztonság elemi feltételeinek megteremtése előbbre való volt minden egyébnél. Úgy tűnik, hogy ezt maguk a cigányok is így gondolták.
Reális történeti távlatban az 1945 és 1950 közötti évek a cigánykérdés, a cigánypolitika és a cigány népesség történetében átmeneti időszakot jelentettek, miként Magyarország történetének egészében is.
A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Felelős szerkesztő: Márfi Attila. Palatia Nyomda, Pécs. 2009. 311 o.
