A keresztény szemlélet és életmód sajátossága a felebaráti szeretet, a szolidaritás jelentőségének hangsúlyozása és gyakorlása. A kistelepülések problémáinak felvázolása mellett célom annak a bemutatása, hogy az állami kontrollal és a szekularizációs tendenciákkal szembesülő Magyar Katolikus Egyház hogyan valósította meg pasztorációs és karitatív faladatát a hátrányos helyzetű kisebb településeken az 1970-es évektől a század végéig tartó időszakban. A magyar társadalom egyik legjelentősebb problémája az életképes, alulról szervezőző közösségek hiánya, amely hátrányosan befolyásolja a falvak népességmegtartó képességét. Az egyházi szerepvállalás bemutatásánál ezért a közösségépítésre helyezem a hangsúlyt, rámutatva néhány módszertani szempontra és a szociális segítségnyújtás további lehetőségeire.
A második világháborút követő időszakban a szocialista pártállam kiépítése a közigazgatás átalakításával járt. Ennek keretében került sor a falusi autonómia megnyirbálására, amely összefonódott a veszélyesnek ítélt lokális közösségek bomlasztásával. Az erőszakos kollektivizáció (a magángazdaságok adóterheinek növelése, kötelező beszolgáltatási rendszer, kulák-listázás, tagosítások), a tőkeelvonás a mezőgazdaságból, az ipar nagyarányú fejlesztése tovább gyengítette a kisebb települések pozícióit.
A Kádár-rendszer első éveiben megvalósult a történelmi egyházak és a parasztság kontroll alá vonása. Felerősödtek az urbanizációs tendenciák, s tovább csökkent a falvak népessége, ugyanakkor a mezőgazdasági fejlődés és a második gazdaság viszonylagos jólétet indukált. A falvak sorsát alapvetően a redisztributív tervezés határozta meg. Az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció a központi források hatékony elosztását célozta felső-, közép-, és alsó fokú központok kijelölésével. A területfejlesztési terv fejlesztésre alkalmatlannak ítélt közel 2000 kisebb, "funkció nélküli" települést, amelyeket így lassú sorvadásra kárhoztattak.
A kisebb falvakban élő lakosság helyzete a rendszerváltozást követő időszakban sem alakult optimálisan. A központi tervezés visszaszorulásával nőtt az egyes települések önállósága, ugyanakkor csökkentek a redisztributív fejlesztés lehetőségei. Bár az egyes települések földrajzi fekvésük, infrastrukturális sajátságaik és erőforrásokkal való ellátottságuk alapján különböző utakat jártak be az elmúlt évtizedekben, a gazdasági gócoktól távol fekvő, kisebb lélekszámú falvakban egyértelműen a negatív folyamatok erősödtek fel.
A kisebb települések lakosságát érintő, talán legsúlyosabb problémát a munkalehetőség hiánya jelenti. A rendszerváltozást követően országosan a munkahelyek 22%-a szűnt meg. A néhány száz fő által lakott kistelepüléseken szintén 21-22%-os csökkenés volt regisztrálható, hiszen ezek a falvak már korábban elveszítették gazdálkodó egységeiket. Az 1000 fő feletti és 5000 fő alatti településeken - ahol a falusi lakosság jelentős hányada lakott és lakik - ez az arány 33%-os. A települések közötti gazdasági alapú hátrányokat fokozta a kisebb falvak hiányos infrastruktúrája is.
A helyi munkalehetőség, és a megfelelő közlekedés hiánya, értelemszerűen felerősíti a munkaképes, képzettebb lakosság elvándorlását a rurális térségből. A kisebb települések népességmegtartó képességét tovább gyengíti, hogy a - részben kiépületlen, részben elsorvadt - falusi ellátórendszer nem képes kielégíteni az individualizációs tendenciák és a fogyasztói társadalom terjedésének hatására megnövekedett szükségleteket. A városi központoktól távolabb fekvő falvakra így jellemzővé válik a hátrányos helyzetű csoportok (idősek, képzetlenek, rokkantak, sokgyermekesek stb.) domináns jelenléte. Az aprófalvas térségekben (Ormánság, Cserehát) előrehaladt az etnikai homogenizálódás folyamata: a cigányság aránya több településen is elérte a 100%-ot.
A gazdasági és társadalmi hátrányokkal, a munkanélküliséggel kapcsolatos problémákkal összefügg a deviáns viselkedési formák gyakorisága. Mindkét nemhez tartozók között kiemelten magas az alkoholisták, gyógyszerfüggők aránya; a leszakadó térségekben jelentős a megélhetési bűnözés. A falusi társadalmon belüli ellentéteket - a devianciákon túl - gyakran mélyítik etnikai alapú konfliktusok, alkalmanként vallási konfrontációk is.
A Katolikus Egyház képviselőin keresztül megvalósuló szociális tevékenységet a biblikus, teológiai és történeti alapokon, a felebaráti szeretet keresztény kötelességén túl számos tényező indokolja. A szekularizációs tendenciák hatására a történelmi egyházak, az egyházias vallásosság visszaszorul a társadalmi, gazdasági és politikai élet számos területéről. A karitatív munka az egyházi tevékenységek olyan terepe, ahol a kereszténység képes hatékonyan megjeleníteni értékrendjét a társadalmi színtereken.
A szolidaritás megélése, a társadalmi szerepvállalás találkozik a XIII. Leó pápával induló, módszeresen kifejtett katolikus szociális tanítás és az Egyház megújulását célzó II. vatikáni zsinat szellemiségével. A kisebb településeken az egyházi segítségnyújtást leginkább azok a különféle helyi problémák és kihívások tették szükségessé, melyek az állami - és később önkormányzati - ellátórendszer kiépületlensége és visszásságai miatt megoldatlanok és megválaszolatlanok maradtak.
A Katolikus Egyház évszázadok során kialakult intézményei és hálózatai, képviselői (egyházközségi szervezet, plébánosok, papok, plébánia-igazgatók, hitoktatók) révén jelen van szinte minden magyarországi kistelepülésen. A jelenlét lehetőséget adott a falusi lakosság életébe való belehelyezkedésre, a lokális viszonyok megértésére, a problémák helyi rendezésére is. Ezt a települések mérete is indokolttá tette. A falvakra jellemző interakciókban az ember teljes személyiségével részt vesz. Az evangelizáció hiteltelenné és sikertelenné válik, ha a katekéta, a lelkipásztor nem a teljes embert látja, ha nem érzékeli a vele szemben álló egyén életének komplexitását, a szociális problémákat is.
A hatékony lelkipásztori munka a személyes szükségletekre épül. A kistelepülések népességének kiszolgáltatottsága, marginalizálódottsága, közösségeinek bomlása tehát indokolttá teszi az egyházi reprezentánsok aktívabb társadalmi szerepvállalását. A rendszerváltozás előtti időszakban többször előfordult, hogy maga az egyházak ellen irányuló hatalmi kontroll segített a falvak helyzetén azáltal, hogy az aktívabb, magasabb kvalitású, jó szervezőkészséggel rendelkező papokat kisebb, a központoktól távol eső településekre helyeztette át.
A Katolikus Egyház keretei között zajló hitéleti tevékenység, a szertartások celebrálása, szentségek kiszolgáltatása is alkalmat biztosított a falvakban élő népesség bizonyos - elsősorban szociális és mentális - igényeinek kielégítésére. A hitoktatás, vallási nevelés a másik olyan terület, ahol lehetőség nyílik személyes kapcsolatfelvételre, segítségnyújtásra. A 1989-et követő időszak a korábbinál jóval nagyobb mozgásteret engedett az oktatás területén. Így valósulhatott meg, hogy több kisebb településen egyházi kézbe került a falusi önkormányzat által bezárásra ítélt, a helyi közösség fennmaradásának zálogát jelentő általános iskola, esetleg óvoda. Másutt - pl. néhány ormánsági településen - a hitoktatók és egyes egyházi önkéntesek bekapcsolódtak a délutáni tanoda-hálózatba, elősegítve ezzel a hátrányos helyzetű településeken élő gyermekek felzárkózását, iskolai előrehaladását.
Az államszocializmus időszakában, a szükségletekhez igazodó, a marginalizálódott rétegeket célzó, konkrét segítségnyújtás a kistelepüléseken elsősorban egy-egy, a karitatív tevékenységben is részt vállaló plébános, plébánia-igazgató, kántor vagy hitoktató személyéhez kötődött, ritkán intézményesült. Bár pl. a Római Katolikus Szeretetszolgálat már az 1970-es évektől nyitott a különböző segítségre szoruló csoportok (vakok, sérültek) irányába, alapvetően a rendszerváltozással módosuló törvényi szabályozás hatására kezdtek szaporodni a kisebb helyi karitász-csoportok, a történelmi egyházakhoz kapcsolódó, általában komplex szerepkört betöltő alapítványok, egyesületek.
A dél-baranyai Alsószentmárton plébánosa által életre hívott helyi alapítvány például három településen látja el naponta meleg ebéddel a rászorulókat, álláslehetőséget is biztosítva a munkanélküliségtől sújtott településen. A segítségnyújtás azonban a legtöbb kistelepülésen továbbra is eseti és személyhez kötött. Az alkalmankénti pénzbeli támogatás mellett elsősorban ruha- és élelmiszercsomagok jelentik az egyház reprezentánsai által nyújtott szociális segítséget.
Az előnytelen gazdasági helyzetű falvakra jellemző elvándorlási folyamat következményeként több kistelepülésen az egyház helyi képviselője számít az egyetlen felsőfokú végzettséggel rendelkező személynek. A hivatalos ügyek, kérvények, beadványok, adminisztrációs problémák komoly tehertételként nehezednek az alulképzett csoportokra, így az egyházi reprezentáns gyakran kerül hivatalos ügyekben - a nagy felelőséget jelentő - tanácsadói pozícióba, tölt ki formanyomtatványokat, szerkeszt beadványokat stb.
Az egyházi szerepvállalás - a település népességmegtartó erejét kiemelten érintő területen - a helyi kultúra és hagyományok ápolása terén is megvalósulhat. Példaként említhető a füzéri vár felújítására az 1970-es években társadalmi munkacsoportot szervező plébános, vagy az ormánsági fiatalokból hagyományőrző beás zenekart alapító hitoktató.
A gazdasági gócoktól távol fekvő kistelepülések egyik fontos problémája az infrastrukturális és gazdasági okokkal magyarázható elszigetelődés, beszűkülés. Az egyház alkalmazottai és önkéntesei egy nagyobb intézményrendszer helyi képviselői, akik a külvilágból érkező információval látják el a helyieket. A külső kapcsolati háló szerepe felértékelődik, amikor egy közösség a saját erőforrásaiból képtelen megoldani a lokális problémákat.
A kistelepüléseken az életminőség javításában, az elvándorlás megállításában, a konfliktusok kezelésében a legnagyobb szerepe talán a helyi közösségeknek, csoportosulásoknak van. A közösség az emberi személyiség kibontakoztatásának és a vallásosság megélésének is alapvető színtere. A falvak, kisebb települések helyi közösségeinek óriási szerepe van a szociális biztonság, a mentális egészség megteremtésében, a lokális problémák megoldásában. Az egyházi szociális tanításban kifejtett alapvető értékek, a szolidaritás és szubszidiaritás is ilyen közösségekben élhetők meg modellszerűen. A következőkben a kistelepülésekre jellemző, az egyházhoz kötődő csoportokról nyújtok áttekintést. Közösség alatt - Hankiss Elemér tág teret engedő definíciója alapján - a közös céllal, közös érdekkel közös értékekkel és "mi"- tudattal rendelkező emberi csoportosulást értem.Az egyházi alapú közösségfejlesztő és csoportépítő tevékenység hatására létrejött közösségeket két alapvető szempont alapján csoportosíthatjuk. Az egyik dimenzió a közösség célját érinti. A katolikus egyházhoz kapcsolható csoportok lehetnek alapvetően a hitélethez kötődő közösségek, lehetnek ugyanakkor egyéb, elsősorban a szociális segítségnyújtásra, vagy más közösségi feladatra szerveződött csoportosulások is. A másik dimenzió a közösség tartósságára utal. A csoport lehet tartós, éveken vagy akár hosszú évtizedeken keresztül fennálló, s lehet alkalmi, estleges, konkrét, rövidtávú cél elérésére alakult formáció.
A kistelepülések egyházi kötődésű közösségeinek vizsgálatánál felmerül a kérdés: Miért találunk az egyik településen aktív, a település életét szervező valódi közösségeket, míg másutt erős csoportosulások nélküli, atomizálódott helyi társadalmat? A válasz az adott falusi társadalom jellemzőiben keresendő: a lokális gazdaság és társadalom összefüggései, a helyi kultúra, hagyományok megismerése, a gazdasági, etnikai és vallási háttér feltárása átfogó településtörténeti kutatást igényelnek.
A kisebb közösségekben általában kevés az aktív, a közösségért tenni tudó és akaró helyi lakos. Fontos, hogy megismerjük a település életét alakító szereplőket, a jelentős pozíciók (volt tanács-elnök, tsz-elnök, polgármester stb.) betöltőit, a helyi véleményvezéreket. A különböző összefonódások, kapcsolati hálók feltárása segíti a kistelepülést jellemző viszonyok megértését. A "hivatalos egyházat" általában 1-2 fő reprezentálja a településen, ezért felértékelődik a személyes kvalitás, a rátermettség jelentősége. A plébános, plébánia-igazgató motivációit, tevékenységének mozgatórugóit narratív életútinterjúval tárhatjuk fel.
Az egyházi alapú közösségek működési sajátságainak értelmezéséhez szükséges az intézményi kapcsolatrendszer vizsgálata. Milyen más közösségek, önkormányzati, állami intézmények, civil szervezetek működnek az adott településen? A kulcsszemélyek közötti kapcsolatok, és viszonyok feltárása itt is hasznos információval szolgálhat.
Lehetőségek, kihívások
Az egyházi és egyházi kötődésű közösségek szociális szerepe a hátrányos helyzetű településeken a marginalizáció erősödésével felértékelődik. A társadalmi problémák fokozódása szükségessé teszi a strukturáltabb és átfogóbb karitatív munkát. A közösségek mérete és a gazdasági centrumoktól távol fekvő falvak problémáinak jellege egyelőre nem teszi lehetővé a bajok helyi erőforrásból történő orvoslását, csupán azok enyhítését.
Az egyház közösségszervező tevékenységében nagyobb szerepet kell kapnia a nem hitéleti (főként szociális) céllal alakult - tartós kategóriába eső csoportok felé való elmozdulásnak. A közösségek intézményesülése - az egyházi szervezésű csoportok civil szervezetekké alakulása - megmaradásuk egyik lehetséges útjává válhat.
A hatékony segítségnyújtás nyitottságot feltételez. Nyitottságot a településen működő más aktorok, az önkormányzat, a helyi civil szféra irányába. Nyitottságot a más egyházakhoz kötődő szervezetek és közösségek felé. A kisebb települések fejlesztése, válságjelenségeinek kezelése széleskörű összefogást igényel, melyben a történelmi egyházak helyi képviselőinek is aktív szerepet kell vállalniuk.
