1918. november 13-án, ugyanazon a napon, amikor az antant flottája lehorgonyzott a konstantinápolyi kikötőben, egy a déli frontról érkező, alig 38 éves tábornok szállt le Haydarpa?a vasútállomáson, amely a Konstantinápoly-Bagdad vasútvonal nyugati végállomása volt. A tábornok, Musztafa Kemál, aki a háború során több fronton is kitüntette magát, beszállt egy kis csónakba és átkelt a Boszporusz európai oldalára. Miközben csónakja a szövetséges flotta hajói között manőverezett, így szólt láthatóan elkeseredett segédtisztjéhez: "Ne aggódjon fiatalember, ugyanazon az úton fognak távozni, amelyiken jöttek!"
Musztafa Kemál 1881. május 19-én született Szalonikiben, a mai Görögország területén. Édesapja vámtisztviselőként, majd kereskedőként dolgozott. Halálát követően Musztafa nagybátyja vette pártfogásába a családot és amikor unokaöccse jelezte, hogy katonai pályára kíván lépni, minden igyekezetét latba vetette, hogy lebeszélje róla, sikertelenül. A fiatalember a katonai iskolában nem csupán azzal tűnt ki, hogy megtanult franciául, hanem azzal is, hogy kiváló eredményeket ért el matematikában és irodalomban, amelyek elismeréseként megkapta a Kemál, vagyis Tökéletes nevet.
1905-18 között végigjárta a katonai ranglétra minden fokát. 1909 tavaszán részt vett a szaloniki felkelés leverésében, amely az 1908. július 23-án elfogadott alkotmánnyal szemben az abdülhamidi abszolutizmus helyreállítását tűzte ki célul. 1911-ben szabadcsapatokat szervezett Tripoliban az olaszok ellen, majd részt vett az első és második Balkán-háborúban is. Miután katonai attasénak nevezték ki Szófiába, felismerte, hogy a Fényes Porta esetleges hadba lépése a Központi Hatalmak oldalán, katasztrofális következményekkel járhat Konstantinápoly számára.
Az 1915-ös oszmán hadba lépést követően Musztafa Kemál vezette az oszmán erőket a brit, ausztrál, újzélandi szövetségesekkel szemben a Dardanelláknál, majd harcolt a cári seregek ellen a Kaukázusban, végül ismét a britek ellen a szír-iraki fronton. A mudroszi fegyverletétel idején rövid ideig csapatai élén maradt a keleti fronton, majd Konstantinápolyba utazott. A fővárosban gyorsan felmérte a politikai helyzetet és a következő év elején az Anatóliában fokozatosan kibontakozó függetlenségi mozgalom élére állt. A török függetlenségi háború (1919-22) vezéralakjaként, hároméves fegyveres harc árán elérte, hogy Törökország, az I. világháború vesztes hatalmai közül egyedülállóan, megváltoztathassa a rákényszerített békét.
A szultanátus felszámolását és a Török Köztársaság kikiáltását követően 1923-tól egészen 1938. november 10-én bekövetkezett haláláig az ország első köztársasági elnöke lett, reformjaival jelentős mértékben hozzájárult a modern Törökország megteremtéséhez.A tábornok 1919 májusában érkezett meg a kisázsiai Szamszun kikötőjébe, ahol azonnal hozzálátott a nemzeti hadsereg felállításához. A haderő magját a frontokról hazatérő katonák által alkotott a szabadcsapatok képezték. Az első nemzeti kongresszusra 1919 júliusában Kemál elnökletével Erzurumban került sor, ahol jóváhagyták a független török állam kikiáltásáról szóló nyilatkozatot. A következő kongresszust, ugyanazon év szeptemberében tartották Szivaszban, ahol a küldöttek elfogadták a Nemzeti Paktumot, amely rögzítette a nemzeti mozgalom célkitűzéseit. Ennek értelmében lemondtak az összes arab tartományról, ám ragaszkodtak ahhoz, hogy az Oszmán Birodalom valamennyi török többség által lakott területe egységes maradjon, igényt tartottak Konstantinápolyra és a tengerszorosokra, valamint kifejezték követelésüket a török nemzet politikai és gazdasági jogainak tiszteletben tartása végett.
Jóllehet a nemzeti kongresszus és a Porta folyamatos kapcsolatban álltak egymással, álláspontjaik csak lassan közeledtek. Az igazán komoly áttörést az jelentette, hogy az 1920 januárjában Konstantinápolyban összeülő Oszmán Parlament elfogadta a Szivaszban megszavazott Nemzeti Paktumot. A szövetséges csapatok válaszlépésként először megerősítették a fővárosban állomásozó csapataikat, majd feloszlatták az Oszmán Parlamentet és több, a városban tartózkodó nacionalista vezetőt letartóztattak. A kialakult helyzetet Musztafa Kemál és hívei úgy értékelték, hogy az Oszmán Parlament feloszlatásával megszűnt a törvényhozó hatalom, így 1920. április 23-ára, az 1919. december 27. óta a nemzeti ellenállás és mozgalom központjának számító Ankarába hívták össze a Török Nagy Nemzetgyűlés alakuló ülését.
A nemzetgyűlés, amelynek elnökévé Musztafa Kemált választották, kinyilvánította, hogy fő feladatának az ország, pontosabban a törökök által lakott területek védelmét és irányítását tartja. Konstantinápoly és Ankara között a kapcsolatok akkor szakadtak meg végleg, amikor a Porta 1920. augusztus 10-én Sévres-ben aláírta az I. világháborút lezáró békeszerződést, amelyet a magát a török nemzet kizárólagos képviselőjének tartó Török Nagy Nemzetgyűlés nem fogadott el. A békeszerződés értelmében a törökök által lakott területeket felosztották a franciák, olaszok görögök és örmények között: Dél-Anatólia felett a franciák és az olaszok osztoztak, Nyugat-Anatóliát, Izmir központtal a görögök, Kelet-Anatóliát az örmények kapták, míg Törökország Konstantinápolyra, a márvány-tengeri szigetekre és Anatólia központi területeire korlátozódott.
A török nemzeti hadsereg először a leggyengébbnek tartott örmény hadsereg ellen fordult. A török sikereket követően az örmények 1920. november 18-án fegyverszünet, 1920. december 2-án Gümrünél békét kötöttek és kiürítették a megszállt kelet-anatóliai területeket. A gümrüi béke volt az első nemzetközi egyezmény, amelyet a Török Nagy Nemzetgyűlés szentesített. Venizelosz görög miniszterelnök úgy vélte, fegyverrel szerez érvényt a békeszerződésben garantált görög igényeknek, így a hellén sereg, amely az antant hozzájárulásával 1919 nyarának végén már megszállta Edirnét, valamint az Égei-tenger keleti partvidékén fekvő városokat, folytatta előrenyomulását Ankara felé.
A török nemzeti sereg Iszmet pasa vezetésével vette fel a harcot a támadókkal és 1921 januárjában, illetve áprilisában Inönünél visszaverte offenzívájukat. A török győzelem, ideiglenesen ugyan, de megakadályozta a görög csapatokat abban, hogy elérjék a nemzeti mozgalom központját, Ankarát. A harmadik, egyben utolsó görög hadműveletre 1921 júliusában került sor: a két kimerült sereg a Szakarja folyónál, alig 80 km-re Ankarától csapott össze egymással. A döntő ütközet előtt, a török seregek feletti parancsnokságot Musztafa Kemál vette át, akinek vezetésével a nemzeti hadsereg 1921 augusztus 23.-szeptember 13. között 22 napos csatában visszaverte a görög csapatokat, amelyek a háború további szakaszaiban védekezésre és fokozatos hátrálásra kényszerültek.Az Inönünél és Szakarjánál aratott győzelmek diplomáciai sikereket eredményeztek: az 1921 október 20-án aláírt Ankarai Egyezmény értelmében a franciák kiürítették a megszállt délkelet-anatóliai területeket. Hasonlóan cselekedtek az olaszok is. A Török Nagy Nemzetgyűlés helyzetét jelentős mértékben megkönnyítette, hogy képviselői 1921. március 16-án Moszkvában kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írtak alá Szovjet-Oroszországgal. A török-szovjet közeledés hátterében elsősorban az egymásrautaltság, valamint az örményekkel szembeni összefogás szándéka húzódott meg. A megállapodás gyakorlatilag azt jelentette, hogy Szovjet-Oroszország volt az első külföldi hatalom, amely elismerte a függetlenségéért küzdő Törökországot.
Az örményekkel és a franciákkal való megállapodás és az olasz csapatok távozása után a török sereg minden erejét a görögök ellen fordíthatta. 1922 augusztusában Inönü csapatai megközelítették, majd szeptember 9-én elfoglalták Izmirt. A görög egységeket és a város jelentős lélekszámú görög lakosságának egy részét az antant hajói menekítették ki a városból. Izmir bevételét követően csupán Kelet-Trákia területén állomásozott idegen, görög haderő, amellyel a török csapatok csak úgy vehették volna fel a küzdelmet, ha előbb nyíltan konfrontálódnak a szorosokat őrző szövetséges erőkkel.
A fegyveres összecsapás veszélye akkor hárult el, amikor Musztafa Kemál elfogadta a brit csapatok fegyverszüneti ajánlatát és 1922. október 22-én Mudanyában aláírásra került a megállapodás. Ennek értelmében a görög csapatok visszavonultak a Marica folyó mögé, a tengerszorosok pedig, átfogó rendezésig a szövetségesek kezében maradtak. Az antant, a katonai kudarcokat követően diplomáciai úton kísérelte meg menteni a menthetőt: Ankarát és Konstantinápolyt egyenrangú félként kezelve, mindkettő képviselőit meghívták Lausanne-i Konferenciára. Musztafa Kemál azonban csak abban az esetben volt hajlandó részt venni a tárgyalásokon, amennyiben az antant elfogadja, hogy Törökországot kizárólag az ankarai kormány képviseli.
A döntés megkönnyítése érdekében, a Török Nagy Nemzetgyűlés 1922. november 1-jén törvényben választotta külön a szultán és a kalifa címeket, majd az előbbit megszüntette. Kinyilvánította továbbá, hogy az oszmán dinasztia már akkor megszűnt az ország kormánya lenni, amikor a szövetségesek 1920 tavaszán megszállták Konstantinápolyt. Az 1922 novemberében Lausanne-ban megnyíló békekonferencián török részről, ennek megfelelően csak az ankarai kormány képviselői vettek részt Iszmet pasa vezetésével. A török tárgyalási pozíciókat a Nemzeti Paktum pontjai képezték. A konferencia 1923 februárja és áprilisa között szünetelt, mert a felek nem tudtak megegyezni az Oszmán Birodalmat évszázadokon át sújtó kapitulációkat illetően. Az 1923. július 24-én aláírt békeszerződés, amely elismerte a török etnikai határokat, azaz Törökország mai határait, pontot tett az évszázadok óta húzódó ún. Keleti Kérdésre.
A függetlenségi háború lezárásaként 1923. október 29-én került sor a Török Köztársaság kikiáltására, amelynek első elnökévé Musztafa Kemált választották. Elnöksége 15 esztendeje alatt bevezetett reformok megteremtetették a modern, független, szekuláris Törökország alapjait. E reformok egy része csupán a külsőségekre vonatkozott, nagy részük azonban mélyreható változásokat eredményezett. 1924-ben új alkotmány váltotta fel az 1876-ban elfogadott régi alkotmányt. Az 1924. március 3-án elfogadott törvények felszámolták a kalifátust és a vallási iskolák rendszerét, míg 1925. november 25-én felszámolásra kerültek a dervisrendek is. Az 1926. február 17-én szentesített törvény értelmében az oszmán törvénykezés alapját képező saria bíróságok helyére szekuláris bíróságok léptek, amelyek a Török Polgári Törvénykönyv alapján hozták meg ítéleteiket.
1928. november 1-jén a Nemzetgyűlés elfogadta az írásreformról szóló törvényt, amelynek értelmében az arab betűs írást, a török nyelv lejegyzésére alkalmasabb latin ábécé váltotta fel. 1925-ben megalakult a Török Történelmi, 1932-ben a Török Nyelvészeti Társaság, feladatuk a török nép nemzeti öntudatának és nyelvének ápolása, illetve fejlesztése volt. A nők számára biztosították, hogy választók, illetve választhatók legyenek, először az önkormányzati (1930), majd a nemzetgyűlési választásokon (1934). 1931-ben került bevezetésre a SI rendszer, 1934. június 21-én pedig a Török Nagy Nemzetgyűlés elfogadta a névreformról szóló törvényt, amelynek értelmében minden törököt köteleztek, hogy családnevet vegyen fel.
A Nemzetgyűlés Musztafa Kemált az Atatürk, vagyis a Törökök Atyja névvel tisztelte meg.
