Az ötlet a világ legjobb háborús fotósának tartott Robert Capa öccse, a fotográfia egyik monstre szellemi műhelyének számon tartott International Center of Photography megalapítója, Cornellnak (eredetileg Friedmann Kornél) a fejéből pattant ki, aki JFK beszédének legfontosabb elemeit kívánta illusztrálni. A könyv egyes fejezetei külön-külön kerültek nyomdába, s úgy tervezték, hogy az elnöki terminus 110. napján kezdik boltokban árusítani.
A megbízott 9 fotós között Capa mellett ott találjuk Henry Cartier-Bressont (aki a déli területeken az emberi jogokkal kampányoló Bobby Kennedyről készített felvételeket), Elliott Erwittet, vagy éppen Burt Glinnt. A könyv fejezetein további hét író és történész is dolgozott. A könyv célja az volt, hogy a gazdasági és társadalmi problémák mellett bemutassák az elnök hivatali idejének minden apró rezdülését is, s ezért a politikát jókora személyes varázzsal is nyakon öntötték. Megörökítették, amint segélyt osztanak egy arra rászoruló munkanélküli bányásznak, vagy ahogy egy ecuadori asszony vizet iszik a Washington által felajánlott kútból, s amikor egy elnöki tanácsadó a Capitol Hillen egy kongresszusi képviselőt sürget egy a Kennedy által benyújtott kezdeményezés elfogadására.
Cornell Capa korábban Richard Nixont is fotózta: egyik jellegzetes képén azt láthatjuk, amint a republikánus elnök kampánybeszédét írja egy hotelszobában, Nelson Rockefeller kormányzó pedig éppen viccet mesél tanácsadóinak és a kabinet tagjainak Albanyban. John Morris szerint Kennedy nagyon 'kifinomult' volt a fotográfiát illetően és szokásává vált, hogy fotósokat hívjon magához, akik bepillantást nyerhettek a színfalak mögé, s az elnöki szerepből kilépő Kennedyt is megismerhették.
Ez a paradigmaváltás az elnökökről való képes tudósítás új dimenzióját nyitotta meg: láthattuk, amint a gyermekek az asztal alatt játszanak, vagy Kennedy felesége éppen babakocsit tol. Ezek a felvételek azt az üzenetet hordozták magukban, hogy az Egyesült Államok egy olyan hely, amely mentes a titkoktól, s ahol a híresek és a hatalmasok örülnek annak, amikor lencsevégre kapják őket, például amikor dolgoznak, imádkoznak, vagy éppen babakocsit tolnak.
Cornell Capa az 1960-as kampányt még Adlai Stevenson támogatójaként kezdte nyomon követni, ugyanis korábban kétszer is ? 1952-ban és 1956-ban ? tudósított a később ENSZ nagykövetté előlépett demokrata politikus elnökjelölése idején. A LIFE szolgálatában álló Capa 1960-ban az amerikai politika természetrajzán dolgozva találkozott Kennedyvel. Első kézből értesülhetett arról, hogy milyen különleges benyomást tesz közönségére JFK, s milyen izgalmi állapotot tud teremteni különösen a fiatalok körében, amely meglehetősen ritka jelenség volt Stevenson kampányai során. Capa abban az évben mindkét pártkonvencióról tudósított, s amikor Kennedy megnyerte a demokrata elnökjelölő konvenciót, a LIFE felkérte, hogy készítsen fotókat a kampányról. Capát a beiktatási beszéd egyszerűen letaglózta, az inspiráló tónus és a vakmerő szellem pedig egyenesen a Roosevelt-adminisztrációt juttatta eszébe. A Let us begin: The first 100 days of the Kennedy administration c. könyvet az első fotózsurnaliszta könyvként szokták emlegetni.
Capának Kennedyről készült képei hol ikonikusak, hol pedig egyéni sajátosságokkal bíró alkotások, s sokszor többet árulnak el alanyukról, mint az egyszerű portrék. A legnagyobb erejű képeken Kennedy valójában kimarad a kamera látószögéből: az egyik legismertebb képen éppen azt láthatjuk, amint egy istenszerű kézpár kiemelkedik a képből és lenyúl az őt éltető közönséghez (1960. szeptember 9. California).
Forrás:
James Guimond: American photography and the American dream
Russell Miller: Magnum: Fifty Years at the Front Line of History
