A feladat nem látszott túlságosan nehéznek, hiszen a kiváló török kémhálózat jóvoltából a szultán és pasái pontosan ismerték Magyarország helyzetét. Tudták, hogy a kincstár csaknem üres, s hogy alig jut bel?le a déli, kett?s végvárvonal karbantartására, élelmezésére és a katonák fizetésére, a létfontosságú folyami flották fenntartására. Tudták, hogy a létében fenyegetett Magyarország mély társadalmi és morális válsággal küszködik, s hogy a védelemért felel?s tényez?k nem alkalmasak feladatuk ellátására. Elég volt átfutniuk a friss jelentéseket és saját katonai jegyzékeiket, hogy lássák: egyedül a boszniai határtartományban több török katona állomásozik, mint az egész magyar déli határvédelemben. Egyszóval tisztában voltak azzal, hogy Magyarország beleroppant az évszázadosnál hosszabb háborúskodás terheibe, s hogy az er?viszonyok véglegesen az ? javukra billentek el. Lesújtó véleményüket e szavakkal foglalta össze egy határvidéki török vezér: 'Az átkozott Magyarország olyan helyzetben és er?ben van, hogy azzal egyáltalán nem is kell tör?dni'. Ráadásul II. Lajos magyar király ügyetlensége folytán még a látszatra sem kellett ügyelniük; miután az utóbbi 1520 decemberében magyarázat nélkül lefogatta, majd visszatartotta Szulejmán követét, a szultán jogos megtorlásnak állíthatta be az agressziót.
1521. május 18-án útnak indultak a szultán vezette hadak, hogy véglegesen leszámoljanak az '?si' ellenséggel. Konkrét céljuk az volt, hogy 'Magyarország székhelyéig, Budun (Buda) városáig' vonuljanak. Az ifjú és a hadvezetésben járatlan uralkodó azonban nehezen tudott dönteni abban a kérdésben, hogy melyik útvonalon törjenek be az országba. A török vezérek egy része azt ajánlotta, hogy a Száva-parti Szabácsot foglalják el, majd ott hidat verve a Duna-Száva közti Szerémségen keresztül forduljanak rá a Duna mellett Budáig futó hadiútra. A másik tábor azon a nézeten volt, hogy Nándorfehérvár, a magyar védelmi rendszer leger?sebb várának megszerzése nélkül kockázatos lenne a behatolás. A szultán végül úgy határozott, hogy a nagyvezír a mellé adott csapatokkal ostromzárat vonjon Nándorfehérvár köré, maga pedig a f?er?kkel Szabács ellen vonul. Ez a döntés, amely megosztotta a török er?ket, nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a hadjárat nem érte el eredeti célját, és Magyarország f?városa - és talán f?er?i is - átmenetileg megmenekültek.
Az európai hadtest katonái július els? napjaiban érték el a Száva déli partján álló, mocsárral övezett Szabácsot. A parancsnokok (bánok), a Sulyok-testvérek magára hagyták a várat, így a védelem a Logody Simon és a Thorma András helyettes bánok által vezetett pár száz f?s ?rségre maradt. A törökök körülzárták a várat, és néhány napos el?készület után, anélkül, hogy az ostromágyúkat bevárták volna, július 7-én véres rohammal elfoglalták azt. A kortárs török krónikás így értékelte Szabács megszerzésének jelent?ségét: 'nem csak Üngürüsz (Magyarország), hanem Frengisztán (Nyugat-Európa), s?t egész Káfirisztán (a keresztény világ) lágyéka átszúratott'. Id?közben megérkezett a szultán is, és elrendelte, hogy sietve építsenek hidat a Száván. Egyúttal magához rendelte a Nándorfehérvárt zár alatt tartó nagyvezírt, hogy az egyesült haddal a terv szerint észak felé hatoljon be Magyarországra. A nagyvezír azonban nem mozdult, a megáradt Száva pedig július 19-én elmosta az éppen elkészült hidat. Mivel a nagyvezír id?közben elfoglaltatta a Nándorfehérvár átellenében fekv? Zimonyt, s így lehetetlenne tette a vár kívülr?l történ? élelmezését, a szultán is meggondolta magát. Lemondott a magyarországi betörésr?l ('csupán' a Szerémséget dúlatta fel portyázóival), a derékhaddal átkelt a túloldalra, s Nándorfehérvár alá vonult.
A legalább ötvenezer f?re rúgó birodalmi török sereg megjelenése szinte reménytelenné tette a véd?k helyzetét. Annál is inkább, mert bánjaik (egyikük az ekkor még kiskorú Török Bálint volt, Gárdonyi halhatatlan regényének és további augusztus 29-ék f?h?se) ?ket is sorsukra hagyták. A védelmet ehelyütt is a két vicebán, Oláh Balázs és Móré Mihály irányította. A véd?sereg összesen valami 700, vegyesen magyar és szerb katonából és egy-két ezer városi polgárból meg menekült parasztból állott. Küls? segítségre nem számíthattak, mivel a magyar határvédelem maradék er?it lekötötték a törökök elterel? hadm?veletei. A király ugyan táborba szállt, de még hetekig tartott, amíg valamire való sereg gy?lt össze körülötte. A nádor ugyancsak késlekedett, ?t a saját lakodalma foglalta le egészen július végéig. Augusztus elsején megkezd?dött a módszeres ostrom, vagyis a város és a fellegvár falainak szüntelen ágyúzása, amit csak a rohamok szakítottak meg id?nként. A következ? hetekben a véd?k három általános és számtalan kisebb rohamot vertek vissza, jóllehet a falak és a tornyok mindenütt omladoztak, fogytán volt az élelem és a l?szer, s id?közben elesett a város is. Augusztus 27-én a törökök felrobbantották a fellegvár legfontosabb védm?vét, a K?lesnek (a szerbek által 'nye bojsze': ne félj-nek) nevezett tornyot, majd 28-án Móré vicebán árulása folytán elfogták az ?rség királyhoz küldött hírviv?jét. A véd?k ekkor kilátástalannak ítélve sorsukat, szabad elvonulás fejében felajánlották a vár átadását. Feltételeiket a szultán elfogadta, így 1521. augusztus 29-én délben az ?rségb?l megmaradt 72 katona és hozzátartozóik kivonultak a kitárt várkapun. Az 'els?' augusztus 29. eredményei óriási boldogsággal töltötték el az ifjú szultán szívét. Igaz, egy lendülettel nem sikerült lerohannia Magyarországot, mégis élete els? igazi diadalát aratta e napon. Megszerezte az ország biztonságának kulcsát, mostantól fogva Magyarország tárva-nyitva állt csapatai el?tt. A vár elfoglalásával nemcsak Magyarország megszállását kezdte meg, de egyúttal olyan támaszpontot szerzett, amely a következ? évtizedekben, századokban a birodalom balkáni uralmának egyik központja, biztosítéka lesz. (El is keresztelték a 'hitharc házának', jóllehet a mindennapokban jobbára a Belgrád vagy Magyar Belgrád néven emlegették.) Nem csoda hát, ha a szultán örömében azt a nagyúri gesztust is megengedte magának, hogy a legy?zöttek életben maradt vezet?it kaftánokkal (díszköpenyekkel) ajándékozza meg. A gondolat, hogy augusztus 29. számára szerencsenap lesz, s hogy a vitézül harcoló ellenfél megbecsülése csak növeli a gy?zelem fényét, valószín?leg ekkor vert gyökeret a nagyravágyó uralkodó lelkében.
***
A mámoros pillanatokban Szulejmán nem gondolta, hogy fél évtizedbe is beletelik, mire ismét Magyarországra jöhet befejezni az 1521-ben félbemaradt vállalkozást. Csak 1525 végére sikerült úrrá lennie a birodalom keleti felében és a hadseregben felgyülemlett gondokon, s ekkor adhatta ki a parancsokat az újabb magyarországi invázió el?készítésére. Az alapos szervezés jóvoltából szokatlanul korán, 1526. április 23-án indulhatott el f?városából, hogy végleg leszámoljon a magyar királlyal. A kor mércéi szerint hatalmas sereg kísérte: fegyverforgatásra alkalmas katonáinak száma meghaladta a 60 ezret. A kiegészít? csapatokkal, lovakkal, tevékkel, igavonó állatokkal és szekerekkel óriásira duzzadt tömeg az 1000 km-es utat b? két hónap alatt megtéve június 30-án Nándorfehérvár alá ért.
Magyarország még az 1521. évinél is kétségbeejt?bb helyzetben várta a török támadást. A török határvidéki csapatok az elmúlt öt évben a boszniai Jajca és a dalmáciai Klissza kivételével elfoglalták az els? magyar védelmi vonal összes er?sségét. A második vonal várai felkészítetlenül, szervezetlenül néztek a török rohamok elé. Az ország irányítói bels? pártharcokkal voltak elfoglalva, a király az elmúlt évek centralizációs kísérletei dacára kiszolgáltatottabb, pénztelenebb volt, mint valaha. A szultán indulásának másnapján (április 24-én) országgy?lést tartottak Rákoson, ahol határozatokat hoztak a hadjárat el?készületeir?l. II. Lajos segítséget kért a nyugati országoktól, de a magyar sereg táborba szállását csak június elején rendelték el (a gyülekez?t július 2-ra, Tolnára t?zték ki). Mivel a határvédelem ekkor csupán Tomori Pál alsó-magyarországi kapitány néhány száz emeberéb?l állott, a magyar hadvezetés elszalasztatta azt az alkalmat, hogy megakadályozza a szultáni had átkelését a Száván. Így a törökök akadálytalanul vonulhattak a Dunához, ahol egymás után foglalták el a második vonal kulcsfontosságú várait: Péterváradot, Újlakot, Erd?döt és Eszéket, és augusztus 14-én elérték a Drávát.
A magyarok felkészülése még a bizonytalan tervekhez képest is csúszott, a király csak július 20-án indult el Budáról, és augusztus 6-án, jó egy hónapos késéssel érkezett meg Tolnára. Útközben fegyverbe szólította az ország parasztságát is, de ennek nem sok foganatja lett. Míg a magyar hadvezetés tanácskozott és vitatkozott, elmulasztotta az utolsó lehet?séget is, hogy a természet er?ire támaszkodva állja útját a török hadnak: sem a drávai átkel?höz, sem a fölötte húzódó Karasica mocsarához nem állított erre képes hader?t. Így aztán, talán kompenzációképpen, a mohácsi haditanácskozásokon - nem hallgatva a józanabb hangokra - olyan határozat született, hogy nem várják be a táborba igyekv? er?sítéseket (Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf seregeit, a nyugati segédcsapatokat), hanem a huszonöt ezer f?s magyar sereg a mohácsi síkon augusztus 29-én megütközik a többszörös túler?ben lév? a törökökkel.
Amikor a török sereg el?védjei augusztus 29-én megérkeztek ahhoz a teraszhoz, amely a mohácsi síkot délr?l szegélyezi, jól láthatták, hogy lent a magyarok két oszlopban, harcra készen várakoznak. Tomori Pál - képletesen szólva - éppen erre a magaslatra építette a haditervét. Azt tervezte, hogy az onnan rendetlenül leözönl? törököket részenként támadja és semmisíti meg, mert így elkerülheti, hogy a számbeli fölényben lév? török sereg egészével kelljen megütköznie. A török katonák valóban nehezen haladtak el?re a kedvez?tlen terepen, a szultán ezért úgy döntött, hogy elhalasztja az összecsapást, és elrendelte a táborba szállást. Délután három óra után azonban, amikor az elöl haladó ruméliai sereg még javában ereszkedett le a lejt?n, Tomori megindította a támadást. A Batthyány Ferenc horvát bán vezérelte jobbszárny lovasrohama szétzilálta a ruméliaiak sorait. A török ágyúállásokon és a mögöttük lassan felfejl?d? janicsárokon azonban nem tudtak áthatolni, és keresztbe fordultak. A fellelkesült Tomori ekkor a második oszlopot is támadásba küldte. Ám eközben megérkezett az anatóliai hadtest, a janicsárok pedig gyilkos pusktüzzel árasztották el a megtört lendület? magyarok sorait. Mire a magyar gyalogság is a törökök közelébe ért, a lovasság lényegében elveszítette a küzdelmet. A magyarokon teljes z?rzavar lett úrrá, a vezérlet megsz?nt, a katonák már csak az életükért küzdöttek, s aki tehette, a futásban keresett menedéket. Eközben a maradék sereget oldalba kapták az akindzsik, betörtek a magyar táborba, és iszonyatos öldöklést rendeztek. Mire leszállt az est, a nemrég még olyannyira reményked? magyar seregb?l legalább 15 ezren feküdtek holtan a csatatéren. Elesett 28 f?úr, 7 f?pap, 10 ezer gyalogos és 5000 lovas.
Odaveszett a király is, aki f?rend? ?rz?i (többek között a már nagykorú Török Bálint) által méltatlanul magára hagyatva a Csele-patak mocsarába fulladt. A törökök a közben eleredt es?ben egészen éjfélig nyeregben maradtak, mert újabb ellenséges sereg támadásától tartottak. Szulejmán csak ekkor hitte el, hogy a magyaroknak nincs több katonája, hogy az újabb augusztus 29. meghozta számára a magyar királyság feletti dönt? gy?zelmet. Hogy mennyire fontosnak tartotta ezt az eseményt, arra egy jóval kés?bbi cselekedete szolgál bizonyítékul. 1543-ban sok egyéb vár mellett elfoglalta Székesfehérvárt, a magyar királyok koronázó és temetkez? városát is. Az els? muszlim szertartás alkalmával megtekintette a királysírokat, és meglep? gesztussal úgy rendelkezett, hogy Mohácson legy?z?tt ellenfele, II. Lajos sírjára díszes selyemleplet terítsenek. Ahogy Nándorfehérvárott az ajándék kaftánokkal, úgy Fehérvárt az ajándék lepellel kívánta tudtul adni: nem akárkik felett aratott fényes diadalt. Szulejmán azonban 1526-ban látszólag elmulasztotta kihasználni gy?zelmét. Portyázói ugyan végigpusztították az ország jelent?s részét, az uralkodó pedig bevonult a magyar székvárosba, Budára, de aztán szeptemberben hirtelen hazaindult, és elhagyta a teljesen védtelen országot. Döntése azonban csak els? ránézésre hiba, mert alapos megfontolások húzódtak meg mögötte. Buda vára olyan rossz állapotban volt, hogy abban, a legközelebbi török vonalaktól több száz kilométer távolságban, véd?sereget hátrahagyni hazárdjáték lett volna. Másrészt a szultán és jóbarátja, Ibrahim nagyvezír a sikerek hatására új koncepciót alakított ki. Úgy látták, nem érdemes bajlódniuk a lábaiknál hever? (és már a birodalomhoz tartozónak tekintett) Magyarország megszállásával. Ehelyett egyenesen a szomszédos nagyhatalom: a magyar királlyá is választott Habsburg Ferdinánd birodalma ellen fordulnak, s ha azon is átgázolnak, Magyarország egy csapásra, újabb hadjáratok nélkül betagolható lesz a birodalomba. Hogy a nyugatra vonuló seregek felvonulási útját és ellátását biztosítsák, szövetséget kötöttek a török segítségért folyamodó Szapolyai Jánossal, akit azonban az oszmán hadjáratok sikere után azonnal ejteni akartak.
A Bécs elfoglalására indított 1529. és 1532. évi hadjáratok során kiderült, hogy a szultán alaposan túlbecsülte er?it. Az oszmán sereg páratlan teljesítményt nyújtva elmasírozott ugyan Bécsig, illetve Ausztria határáig, ám tartós és eredményes hadm?veletekre ilyen távolságban már nem volt képes. Az 1532. évi események azt is világosan jelezték, hogy a Habsburgok a német birodalomra támaszkodva képesek megfelel? ellener?t mozgósítani, ha az oszmánok törzsterületeiket fenyegetik Ráadásul közvetlenül a nyugati kudarcok után az oszmán állam óriási er?ket kényszerült bevetni a perzsiai és a földközi-tengeri fronton. Így a törökök Magyarországon továbbra is fenntartották Szapolyai törökbarát kormányzatát, és átmenetileg belenyugodtak abba is, hogy ténylegesen az ellenkirály, Ferdinánd király uralkodik az ország egy részén. Az 1530-as évek végére azonban szultáni udvar számára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon nem érdemes fenntartani tovább ezt a felemás, minden szempontból ingatag hatalmi struktúrát. Bár az oszmánok katonailag biztosították a Budára vezet? utat, azon túl semmi sem kezdeti reményeik szerint alakult. A nyugati országrészben szilárdan tartotta magát Habsburg Ferdinánd, Szapolyai pedig er?tlennek bizonyult ahhoz, hogy számottev?en megnövelje az oszmánoktól függ? országrész területét. A magyarországi török szimpátia terjedéséhez f?zött remények szintén szertefoszlottak. Nem sikerült az ország er?forrásait az oszmán állam, az oszmán hadsereg szolgálatába állítani. Így aztán a szultáni udvarban az 1530-as években meger?södtek azok a hangok, amelyek Magyarország közvetlen megszállását sürgették. Legf?bb érvük az volt, hogy a h?béres Magyarország 'segélyezése', 'megvédelmezése' jóval többe kerül, mintha oszmán tartománnyá alakítanák azt. Miután meghalt János király (1540. július 22.), Ferdinánd király pedig sereget küldött Buda elfoglalására (1540 ?sze), a szultáni udvar elhatározta, hogy véget vet a Szapolyai-országrész korlátozott önállóságának, elfoglalja Budát, és az ország középs? és keleti felét a birodalomhoz csatolja. A magyar székvárosból el?retolt bázist alakít ki, s a következ? években a magyarországi területekre támaszkodva, az ellátási vonalakat lerövidítve újra megpróbálkozik Bécs elfoglalásával.
Ezt a tervet 1540 ?szét?l a szultán folyamatos színleléssel igyekezett valóra váltani. A János király végakarata szerint hozzá érkez? magyar követek kérésére 1540 októberében elfogadta atyja örökösének a csecsem? János Zsigmondot, s évi 25 ezer aranyforint adó ellenében átengedte neki néhai János király országrészét. Egyidej?leg kilátásba helyezte, hogy hadsereget küld Magyarországra az új uralkodó érdekeinek védelmére. Szavait azzal nyomatékosította, hogy felszólította a lengyel királyt János Zsigmond támogatására, s Magyarországon és Erdélyben keményen fellépett a Szapolyai-párt megosztására törekv? politikusokkal szemben (így például foglyul ejtette azt a Maylád Istvánt, aki az ország testér?l leválasztott Erdély élén 'román' típusú vazallus uralkodó szeretett volna lenni). A következ? év nyarán személyesen vezette hadait Magyarországra, és még a felvonulás közben is azt hangoztatta, hogy célja az új király uralmának biztosítása. Török segédcsapatokat küldött a Ferdinánd serege által körülzárt, és a Szapolyai párt vezérei, Fráter György és Török Bálint irányításával védelmezett Buda felmentésére. A szövetséges er?k 1541. augusztus 21-23 között a Gellérthegy körül vívott véres ütközetben tönkreverték és megfutamították az ostromló csapatokat. Mire augusztus 26-án Szulejmán Buda alá ért, már semmi tennivalója nem akadt, és nyugodtan eljátszhatta a város felszabadítójának szerepét. Táborát Óbudán ütötte fel, és úgy tett, mint aki Bécs ellen készül?dik. Pedig ekkor már jó egy hete papírra vetették azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a török csapatok elfoglalják a f?várost és az ország több más, fontos központját (ezzel biztosítják a középs? és a keleti országrész, benne Erdély török birtoklását), a Szapolyai-párt vezéreit pedig kivétel nélkül elfogják. Az óbudai tanácskozásokon azonban a szultán megváltoztatta a terv néhány pontját. A f?emberek közül beérte a legveszélyesebbnek tartott Török Bálint kiiktatásával (aki immár harmadszor is lényeges szerepet kapott Szulejmán augusztus huszonkilencedikéiben!), és úgy döntött, hogy átmeneti id?re Erdélyt János Zsigmond (valójában gyámja, Fráter György), a Temesközt pedig Petrovics Péter, Szapolyai egykori bizalmasának gondjaira bízza (mindaddig, amíg Béccsel nem végez). Id?közben (augusztus 28-án) felüzent a várban tartózkodó Izabella özvegy királynénak, hogy küldje el hozzá a kis királyfit, mert látni akarja. A tisztelg? látogatás alkalmával a királyi gyermeket kísér? magyar tanácsurakat a Gárdonyi regényéb?l jól ismert módon lefogták, s közben a janicsárok és a test?rség alakulatai, mintha csak a várat nézegetni jöttek volna, alattomban megszállták Budát. A főurak utóbb - Török Bálint kivételével, aki az isztambuli Héttoronyban végezte be életét - kiszabadultak, de a magyar székvárosból török tartományi székhely lett, a magyarországi török hódoltság f?városa száznegyvenöt éven át.
Noha írott forrás nem szól róla, az elmondottak fényében nem lehet kétséges, hogy Szulejmán tudatosan id?zítette augusztus 29-re a nagy cselt. Bár a muszlimok másféle id?számítást, másféle naptárt használnak, a török államigazgatásban nemcsak ismerték, hanem részlegesen használták is a keresztény id?számítás egyes elemeit. Az adózás és a hadakozás például sok szállal kapcsolódott Szent György és Szent Demeter napjához. Keresztel? Szent János feje vételének napja, amely éppen augusztus 29-re esett, szintén nem volt ismeretlen számukra. Ezt a keresztény szentet a muszlimok is nagy tiszteletben tartották, sírját mindmáig meg?rizték a damaszkuszi omajjád nagymecsetben, amelyet a neki szentelt templomból alakítottak át. Biztosra vehetjük, hogy amikor Szulejmánnnak Budára érkezése után és a foglalásra készülve tudomására hozták, hogy hol is jár a keresztények naptára, eszébe ötlöttek 1521 és 1526 diadalmas augusztus huszonkilencedikéi. Szinte önmagától kínálkozott, hogy azt az akciót, amellyel végre megkoronázza húsz évvel ezel?tt elkezdett vállalkozását, az els? nagy gy?zelmekével azonos napon, a keresztény szent fejvételének napján hajtsa végre, külön is megalázva ezzel a hitetlen magyarokat. Ez a következtetés már csak azért is valószín?, mert láttuk, hogy a nagy hódítónak volt érzéke a szimbólumokhoz, a szimbolikus politizáláshoz. Mivel 1541. augusztus 29. már a harmadik volt e nevezetes dátumok sorában, Szulejmánban akaratlanul is a teljesség, a beérkezettség érzését kelthette.
*
Augusztus huszonkilencedikének mágikus erejéb?l nemcsak Szulejmán, hanem kés?i utódai is meríteni igyekeztek. A harmadik nagy gy?zelem után 145 évvel, 1686 augusztusában a török Buda véd?i soha nem látott szorongattatástól szenvedtek. Ez év június 18. óta hatalmas keresztény hadsereg ostromolta rendkívüli elszántsággal a várat. Augusztus végnapjaira az eredetileg 10 ezer f?s véd?sereg kétezer f?re apadt, a vár falainak jó része romokban hevert, a törökök végveszélybe kerültek. Szulejmán nagyvezír (sorsszer?nek is mondhatnók, hogy éppen a nagy szultán névrokona!) már hetekkel korábban megérkezett felment? seregével, de minden kísérlete, hogy tehermentesítse a véd?ket és utánpótlást juttasson be a várba, kudarcba fulladt. A törököknek már csak egy reménységük maradt: augusztus 29. A jeles nap hajnalán két, egyenként háromezer f?b?l álló lovas janicsár csapat próbálta átvágni magát az ostromlók sáncain, hogy segítséget vigyen az összeomlás szélén álló várbelieknek. Vakmer? vállalkozásuk azonban, amelyet az életfogytig járó zsold reményében vállaltak, balul ütött ki: a keresztények s?r? sorain, a szekerek ezrein és a rájuk támadó lovas ezredek tömegein áthatolni egyszer?en nem volt lehetséges, mindössze pár katona jutott át és mászta meg a Viziváros falát.
Négy napra rá, szeptember 2-án elesett Buda, az 'iszlám er?s véd?gátja', s hamarosan a magyarországi török uralom is örökre véget ért. Talán minden másként alakul, ha 1686. augusztus 29-én a szerencsenap valóban szerencsét hozott volna a törököknek.
