A témaválasztás több szempontból is magyarázatra szorulhat. A mindennapi életet, mint fő kutatási területet középpontba állító történetírói irányzat az 1970-es években indult útjára az akkori NSZK-ban. Az "Alltagsgeschichte" képviselői újszerű felfogásukkal elsősorban az elméletorientált un. társadalomtudományos irányzattal szemben próbáltak meg valamiféle alternatívát állítani. Wolfgang Hardtwig 1993-ban a Göttingeni Egyetemen elhangzott előadásában több fontos szempontot emel ki, amely ezt az újra az egyes ember, az indivuduum felé forduló tudományos érdeklődést jellemzi. Többek között hangsúlyozza, hogy ez az érdeklődési kör egy olyan a történelmi gondolkodásban régtől gyökerező meggyőződést kelt újra életre, amely szerint az individuumban a makrotörténeti struktúrákhoz képest lekicsinyített idő és térbeli keretek ellenére egy teljesen kiforrott egészet kell látnunk. Amennyiben rendelkezésre állnak megfelelő források, úgy a társadalomnak ezt a legkisebb elemét is úgymond megvilágíthatjuk minden oldalról, azaz viszonylag részletes képet nyerhetünk az egyes ember motivációiról, meggyőződéséről, erkölcsi és vallásos felfogásáról, a hétköznapokban végzett cselekedeteiről, családi és lokális kapcsolatairól, vagy éppen az őt körülvevő tárgyi kultúráról, stb. Az individuum közvetlen vizsgálatánál viszont feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a mikrotörténeti kutatás tárgyát nem választhatjuk el a makrotörténeti struktúráktól, azaz a 16. századi kereskedők életmódját, családi és lokális kapcsolatait is csak a városi társadalom szélesebb keretébe ágyazva vehetjük szemügy alá.
A címben említett városnak a korabeli helyzetét úgy gondolom nem szükséges bővebben taglalni. Összefoglalóan talán elég annyit hozzáfűzni, hogy éppen a tárgyalt időszakban lehetünk tanúi annak a folyamatnak, amelynek során a zavaros politikai és katonai helyzetnek köszönhetően az ország központi területein elhelyezkedő városok és az azok polgárai által végzett kereskedelmi tevékenység egyre inkább vesztett jelentőségéből. Ezzel párhuzamosan, vagy még inkább ennek köszönhetően a nyugati és részben az északi határmenti regionális központok gazdasági súlya megnövekedett. Pozsony már a 15. században kivívott egy regionális vezető szerepet, s mint az közismert, az 1526 utáni időszakban nemcsak a polgárai által lebonyolított kereskedelem jelentősége nőtt meg, hanem egyben a város a Habsburg fennhatóság alatti Királyi Magyarország legfontosabb adminisztratív és politikai központja is lett.
A téma időbeli kereteinek a meghatározásáról is kell még szólnunk. Pozsonyban a 14. század második felétől volt jellemző a végrendeletek írásba foglalása. A testamentumokat 1529-ig az un. Liber Testamentorum első kötetében jegyezték le. A második kötet az 1529-től 1557-ig terjedő időszakban született utolsó rendeléseket tartalmazza. Az 1529-es évszám tehát ily módon indokolható, míg az 1541-es záróévszám sajnos már egy kicsit profánabb, úgy is lehetne mondani, hogy önkényes módon került kiválasztásra, mégpedig abból az okból, hogy a második kötet végrendeleteinek a folyamatos feldolgozása ennél az időszaknál tart. Mindazonáltal ebből a tizenhárom évből 136 végrendelet maradt fenn, ezek között 39 olyan testamentumot ismerünk, amelyeknél a végrendelkező biztosan kereskedő volt. Ez a mennyiség pedig már szolgáltat annyi információt, amelyekből levonhatunk következtetéseket a kereskedők mindennapjaira vonatkoztatva, miután összevetettük őket a többi közel 90 végrendelet hasonló adataival.Hardtwighoz hasonlóan Peter Borscheid is kiemeli 1987-es Alltagsgeschichte - Modetorheit oder neues Tor zu Vergangenheit? c. tanulmányában, hogy az adott kor mentalitástörténeti vonatkozásait mindig egy kiszélesített társadalmi metszet elemzése által vizsgálhatjuk, hiszen ebben az esetben már nem csak a legfelső réteget képező szűk elit életkörülményeinek a kutatásáról van szó. Ebből az aspektusból a kereskedőknek egy érdekes helyzetéről beszélhetünk, hiszen ők maguk nem tartoztak a koraújkori magyar társadalmi elithez, viszont a városi társadalom szeletén belül a vezető réteget alkották. Közvetve éppen ez indokolja azt a választásomat, hogy a pozsonyi végrendelkezők közül a kereskedőket emeltem ki, ugyanis vagyoni helyzetük miatt ezen réteg képviselői sokkal inkább elkülönülnek a végrendelkező polgárságnak a többi rétegétől. Ez a tendencia a lokális és rokoni kapcsolatok mellett főként a tárgyi kultúra terén érvényesül leginkább, amiről a későbbiekben szeretnék bővebben szót ejteni.
Ami a végrendelkezők foglalkozás szerinti megoszlását illeti, három nagy csoportot különíthetünk el: a kereskedőkét, a kézművesekét és a gazdapolgárokét. Az egyes testamentumokból legegyértelműbben a kézműves foglalkozásúakat lehet megkülönböztetni. Ezen réteg képviselői esetleg már nevükben is hordozzák, vagy rögtön a név említése után jelölik meg foglalkozásukat. Nehezebb a dolgunk a kereskedők esetében, ahol a név nem utal a foglalkozásra. Itt elsősorban a pénzbeli hagyatékok túlsúlya, a tartozásokról vagy kölcsönökről szóló tételek vezethetnek nyomra, illetve még a magisztrátusban elfoglalt magas pozíció is megerősítheti gyanúnkat. Elkülöníthetünk egy un. gazdapolgár-réteget is, amelynek tagjai nagyrészt vagy esetleg kizárólag a szőlőkből éltek. A nők besorolása legközelebbi hozzátartozójuk - a legtöbb esetben férjük, illetve volt férjük - foglalkozása alapján történt. Természetesen az egyes foglalkozási ágak között igen erős átfedés tapasztalható. Ez tetten érhető a kézműveseknek kis- és középkereskedőként való működésében, illetve még abban is, hogy a legnagyobb szőlőbirtokosok éppen a kereskedők közül kerültek ki. Így Wolfgang Vorster bíró és Michel Klee esküdt tanácsos felesége, Barbara testamentumában egyaránt öt-öt szőlőről esik rendelkezés.
Az összes végrendelkezőnek a felnőtt lakossághoz viszonyított arányát ebben az időszakban mintegy 9-10 %-ra tehetjük. Természetesen felmerül a kérdés, hogy a testamentumok lejegyzésének valamivel több mint egy évszázados gyakorlata ellenére a polgárságnak miért csak ilyen kis hányada foglaltatta írásba ezt a jogi aktust. Legnagyobb jelentősége ebben valószínűleg annak volt, hogy a szóbeli szokásjog még a városi lakosság körein belül is igen erősen tartotta magát. Nem érezték szükségesnek tehát lejegyeztetni utolsó akaratukat, annak érvényességét azzal próbálták megerősíteni, hogy a családtagok előtt többször elismételték, de csak szóban. A másik fontos ok a vagyoni helyzethez kötődik. Magától értetődő, hogy az alacsony társadalmi státuszú rétegek esetében a kevéske vagyon átörökítéséről nem volt szükséges külön végrendeletet íratni. Azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a végrendelkezők szinte kizárólag csak a polgárság középső és felső csoportjaiból kerültek ki. A harmadik ok valamivel köznapibbnak tűnik az előzőeknél. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az elhaltnak nem adatott meg a lehetőség vagy inkább elég idő, hogy gondoskodjon az általa hátrahagyott javak elosztásának lejegyzéséről. A tárgyalt 13 év 136 végrendelkezőjének a fő foglalkozása a három nagy foglalkozási ág között nagyjából egyenlő arányban oszlik meg.
kézműves: 43 - 31 %
kereskedő: 39 - 29%
gazdapolgár: 39 - 29 %
értelmiségi: 4 - 3%
meghatározás bizonytalan: 11 - 8%Közismert, hogy a kereskedők a város egy szűkebb, de leginkább befolyásos rétegét alkották. Annak a ténynek, hogy a városi társadalmon belüli csekély számbeli súlyuk ellenére a végrendelkezők egyik legszámosabb csoportját képezik - a számottevő nagyságú vagyon mellett - az a legkézenfekvőbb magyarázata, hogy egyrészt kereskedelmi tevékenységük, másrészt a városi hivatalok vitelében vállalt jelentős szerepük miatt nagyobb kedvvel fordultak az egyes jogi aktusok írásba foglalásának gyakorlata felé. Amint azt a bevezető elején már említettem, előadásomban elsősorban azt szeretném megvizsgálni, hogy a végrendelkezőknek jelentős csoportját alkotó kereskedők testamentumai milyen mértékben szolgáltatnak adatot a családszerkezet és a tárgyi kultúra kérdésköréhez.
Családszerkezet
1. A nemek aránya, a végrendelkezők családi állapota
Bevezetésképpen érdemes röviden a nemek megoszlásának a kérdését megvizsgálni. A tárgyalt 39 végrendelkező között a férfiak és a nők aránya nagyjából megegyezik a végrendeleteknél tapasztalható általános tendenciával, amely szerint a férfiak erőteljes többségben vannak (62%) az utolsó rendelésüket tevő nőkkel szemben (38%). Ez a viszony a kereskedők csoportján belül 59% (ffi) és 41 % (nő). Ez az arány bár még nem drasztikus mértékben, de érezhetően eltér a teljes városi társadalom képétől, ahol inkább egy csekélyebb mértékű női többséget feltétetelezhetünk.
A nemek aránya természetesen a családi állapot kérdésével összekapcsolva még inkább elemezhető. Ami a végrendelkezők utóbbi megközelítésből történő felosztását illeti, e téren már sokkal jelentősebb eltérést tapasztalhatunk a társadalom szerkezetéhez viszonyítva. Ez több tényezőre vezethető vissza, melyek közül a legfontosabbak a házasodás lehetőségei és körülményei, amelyeket elsősorban a város közössége által támasztott elvárások befolyásoltak. A leggyakoribb családi állapot a házas embereké, akiknek aránya a kereskedők között valamivel több, mint 70 % (71,8). Ezen belül viszont a nős férfiak 43,6 %-os "részesedésükkel" majdnem kétszer annyian vannak, mint a férjezett nők, akiknek az aránya csak 28,2 %. Mindennek okait a házasodási szokásokban kereshetjük.
A korszakban a jövendőbeli kiválasztásakor a legfontosabb szempont a család vagyonának gyarapítása, a társadalmi státusz megőrzése, illetve annak javítása volt. Amennyiben valaki talán "szívére hallgatva" közelebbi rokonságának szándékát keresztezve lépett frigyre, az teljes örökségének elvesztését kockáztatta. Az érzelmeken alapuló párválasztásnak igen kevés lehetett az esélye, ugyanakkor nagy jelentőséggel bírt a közvetítés rendszere. Utóbbi nem csak az adott város szűkebb polgári közösségén belül segítette a párok vagy még inkább az egyes családok "egymásra találását", hanem ezen kereteket túllépve erősített a más városokkal rokoni kapcsolatok útján megalapozott gazdasági összeköttetéseket is. Jó példa erre a Vorsterek kiterjedt budai rokonsága is, melynek nyomát megtalálhatjuk Wolfgang Vorster bíró végrendeletében, amelyben lányát Budai Annának ("Anna zu Ofen") nevezi. Pozsony a rokoni kapcsolatok terén belföldi jelentősége mellett egyfajta összekötő szereppel bírt Ausztria és a délnémet városok - elsősorban kereskedelemmel foglalkozó - polgárcsaládai felé is.
A szinte kizárólag a gazdasági érdekek mentén létrejött házasságokról mindennek ellenére egyes testamentumokból időnként bensőséges és emberközeli képet is kaphatunk. Sok végrendelkező ugyanis nem mulasztja el megemlíteni házastársához fűződő érzelmeit, a másik részéről kapott törődés iránti háláját. Kiváló példa erre Barbara Klee 1529-ben kelt végrendelete, amelynek utolsó szakaszában szívbemarkoló személyességgel jelenti ki, hogy "szeretett Uramra hagyok mindent [...] legyen az ingó, vagy ingatlan vagyon, [...] s mindezt nagy hűségéért és hatalmas igyekezetéért, amellyel betegségemben irántam viseltetett és velem volt, amit nem köszönhetek és fizethetek meg eléggé."
A férfiak esetében a közösség által támasztott elvárások (ingatlan szerzése, szkma kitanulása, stb.) következtében a házasság időpontjának kitolódásával számolhatunk. Ezzel szemben a felnőtt kort elért polgárlányok férjhez menetele egyedül attól függött, hogy a szűk családnak mikor sikerült a társadalmi státushoz méltó hozományt összeállítania. A nők számára létfontosságú volt a házasodás, hiszen így érvényesülhettek szűkebb társadalmi rétegükön belül, jogilag pedig ezen az úton juthattak el az egyes javakkal való szabad rendelkezéshez. A Granasztói György által vizsgált ún. "rövid házasság" modellje több tekintetben is magyarázatot ad a nős férfiak és a férjezett nők közötti arányeltolódásra. Ezen modell szerint a vizsgált korszakban a polgári házasságokra többek között a férj és a feleség közötti nagy korkülönbség (kb. 8-10 év) és a pozitív születési arány volt a jellemző. Mindkettő a házasulandó korba lépett nők férjhezmeneteli esélyét csökkentette. Az első tényezőből következik, hogy a természetes halandóság törvényei szerint eleve csökkent a szóba jöhető férfiak száma. A pozitív születési arány hasonló módon befolyásolja a nők említett esélyét, mivel ennek eredményeként a fiatalabb korosztályokban több születéssel kell számolnunk.
A házastársak közötti nagy korkülönbségből már részben magyarázatot kapunk arra is, hogy miért van a vizsgált végrendelkezők között közel kétszer annyi özvegy nő, mint hasonló családi állapotú férfi. A természetes halandóságnak a - nyilván már idősebb - nők újraházasodási lehetőségére gyakorlott negatív hatása az adott szokások mellett hatványozottabban érvényesül, mint az első házasság megkötésének idején. Továbbá sokszor éppen az elhunyt hitvestárs végrendelete akadályozta a megözvegyült asszonyt abban, hogy új férjet keressen magának, mivel az ebben az esetben az örökség egy részének vagy a közös gyermekekre hagyott vagyon feletti gyámság elvesztését helyezte kilátásba. Találunk példát arra is, amikor a végrendelkező befolyásolni igyekezett hátramaradó özvegyét abban, hogy az ő halála után kit válasszon magának új férjül. Nevezetesen Georg Lerchenfelder harmincados 1541-es testamentumában úgy rendelkezik, hogy amennyiben halála után özvegye feleségül megy Wolffgang Lerchenfelderhez, aki a Georg Nagyszombatban élő távoli rokona, akkor kettejükre száll minden igatlan és ingóság. Ha azonban az asszony nem így cselekszik, akkor csak az ingóságok és 200 magyar Ft jut neki. Utóbbi esetben nyilván nagy szerepe volt annak, hogya család ellenőrzése alatt fennmaradjon a testáló által kialakított szakmai kapcsolatrendszer.
Pusztán az egyedülállók csekély számából (3 férfi) merészség lenne bármilyen általános következtetést levonni. Amennyiben viszont követjük a "rövid házasság" modelljéből elindított logikai szálat, úgy feltételezhetjük, hogy a korabeli Pozsonyban lényegesen több volt a jogképes nőtlen férfiak, mint a hasonló helyzetben lévő hajadon nők száma. 2. Gyermekek a végrendeletekben
A közvetlen hozzátartozók közül a házastársak mellett a gyermekek jelennek meg a legnagyobb számban. A felmenőket a testamentumoknak elenyészően kis részében említik meg (öt végrendelet). Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy a legtöbb végrendelkezőnek ekkor már nem éltek a szülei. Ugyanakkor a korabeli gondolkodás szerint a klasszikusan három nemzedéket magába foglaló családon belül a központi szerep már a középső generációhoz tartozó házaspáré volt, az idősebbek jelentősége pedig ennek megfelelően visszaszorult. Amennyiben például még ha valamely nagyszülő túl is élte felnőtt gyermekét, már nem igazán tekintették kompetensnek abban, hogy az elhunyt által hátrahagyott javakat a legifjabb generáció tagjai között szétossza.
A testamentumokban szereplő, a végrendelkező gyermekeivel kapcsolatos adatokból a korabeli kereskedők családjainak felépítéséről sajnos nem tudunk teljesen korrekt képet alkotni. Ennek oka egyrészt az, hogy az örökhagyó sokszor csak általánosságban emlékezik meg utódairól, másrészt például a korábban elhunyt gyermekekről nem tesznek említést, kizárólag akkor, ha esetleg valamelyiküknek szintén lettek volna gyermekeik és akikre a végrendelkező mint az ő unokáira hagyott volna valamit. A feldolgozásra került forrásanyagban Barbara Klee és Anna Körblerin végrendeletében olvashatunk hasonlóról. Utóbbiban az örökhagyó megboldogult Katherina lánya kisfiának, Mert Dorffnernek rendel egy fél szőlőt.
Mindenesetre a megvizsgált adatok összesítése után azt nagy biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a tárgyalt időszakban Pozsonyban a Granasztói György által részletesen jellemzett ún. "kiscsaládi forma" volt az általános. Ez olyan családszerkezetet feltételez, amelyben kevés gyermek él. A természetes létszámnövekedés alacsony szintjének okát többek között a házasfelek közötti nagy korkülönbségben kereshetjük. Utóbbiból következően ugyanis a legtöbb házasság rövid ideig tartott, illetve a nők az esetek többségében nem a termékenységi periódus elején találtak maguknak párt. A végrendeletekben szereplő családok között az 1-2 gyermekesek aránya mintegy 58%-ot tesz ki. A gyermektelenek mintegy 18%-kal részesednek. Ez a két arányszám úgy gondolom mindennél jobban bizonyítja a reprodukció alacsony voltát. Mindössze négy olyan testamentumot találunk, ahol négy utódról tesznek említést, s csak kettőt, ahol 5-ről. Egyedül a Pozsonyban nagy tekintélynek örvendő Tailnkäs család egyik tagjának, Michel Tailnkäsnek a végrendeletében esik szó hat gyermekről, akik közül azonban az egyik már korábban meghalt. Fontos megjegyeznünk ugyanakkor, hogy a kereskedők csoportján belül a gyermektelenek aránya (18,2%) jóval kisebb, mint az utóbbiak arány az összes végrendelkezőhöz (30,3%). Mindez azt mutatja, hogy a kereskedő családok tagjai talán szívesebben vállaltak gyereket, amiben minden bizonnyal szerepe lehetett a jobb vagyoni helyzetnek, mint motiváló tényezőnek is.A gyermektelenek végrendelkezését külön is fontossá tette, hogy törvényes örökös hiányában intézkedjen hátramaradó vagyona sorsáról. Még ennek tudatában is magasnak találhatjuk az összes örökhagyó körén belüli, közel 18 %-os arányukat. Mindazonáltal ezekből a testamentumokból - a sokgyermekesekéhez hasonlóan - igen gazdag információhalmazt nyerhetünk. Mindez nem meglepő, hiszen az egyes javakat sokkal részletesebben kellett felsorolni, nem lehetett figyelmen kívül hagyni nagyobb vagyonrészeket, amelyek "automatikusan" a törvényes örökösre szállnának.
Ami a gyermekek nem szerinti megoszlását illeti, az adatok alátámasztják azt az állítást, amely a korabeli városi társadalomban enyhe női többséget feltételez (46,9-49,4). A nemek szerinti megoszlás mellett egy másik választóvonal mentén is megkülönböztethetünk két csoportot: a nagykorúságot már elért gyermekekét és a kiskorúakét. Utóbbiaknál fontos volt a gyámok - másképp tutorok - kijelölése, akik a gyermek nagykorúvá válásáig az őt megillető vagyonrészt kezelték, illetve azt felnőtt kora elérésekor átadták neki. Ezen személyek fáradozását a legtöbbször kisebb pénzbeli juttatással köszönték meg, s általában a családhoz közel álló barátokat vagy rokonokat kértek föl. Következetesen kikötötték azt is, hogy mi történjen akkor a kérdéses vagyonrésszel, ha esetleg valamelyik kiskorú gyermeket még felnőtt kora elérése előtt magához szólítaná az Úr. Ha a végrendelkező több utódot hagyott maga után, az elhalt gyermek vagyonrésze vagy a másik szülőre, vagy a többi testvérre szállt. Ritkábban információkat nyerhetünk a végrendelkező korábbi házasságáról, elsősorban mostohagyermekek említése révén.
A családszerkezet vizsgálatánál láthattuk tehát, hogy a végrendeletekből nyert információk alapján nem tapasztalhatók komolyabb eltérések a kereskedők és a városnak azon csoportjai között, amelyek a középső, vagy a felső réteghez tartoztak. Sokkal inkább érezhető a kereskedőknek a kiemelkedő vagyoni helyzetből adódó elkülönülése, ha a tárgyi kultúrára vonatkozó információkat vesszük szemügy alá.
Tárgyi hagyaték a kereskedők végrendeleteiben
A tárgyi kultúra kérdésénél elször is röviden fel kell mérnünk, hogy az örökhagyó általában ingóságainak mekkora részéről rendelkezett. Tulajdonjogi szempontból az ági vagyon felett a családfőnek csak vagyonképviseleti joga volt, s halála után az ebbe a körbe tartozó javak arra az ágra szálltak vissza, ahonnan származtak. Bár a pozsonyi jog az ingatlant tekintette a családi vagyon fő alkotórészének, mégis az ingóságok esetében is eleve számolnunk kell jelentős családi javakkal, amelyeket nem említettek meg a végrendeletekben, hiszen azok sorsa egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen volt. Mindazonáltal előfordult, hogy az egyenes ági rokonokra hagyott értékeket is felsorolták. Ezzel elsősorban annak kívánták elejét venni, hogy a hozzátartozók megtámadják a testamentum érvényességét.
Az ági vagyonrész kérdésén túllépve is nyilvánvaló, hogy a testamentumok nem foglalják magukban teljes egészében a megalkotójuk által hátrahagyott összes tulajdont. Ennek elsődleges oka, hogy bizonyos értékhatáron alul nem is tartották szükségesnek belefoglalni az egyes javakat. További bizonytalansági tényezőt jelent, hogy a végrendeletekben szereplő tárgyak külsejét, alakját stb. nagyon nehéz pontosan elképzelnünk. Az örökhagyók ugyanis a legtöbb esetben az ingóságnak csak egy bizonyos jellemző tulajdonságát emelik ki, amelyből viszont a közelebbi családtagok, illetve a testamentum rendelkezéseinek végrehajtásával megbízott személyek egyértelműen tudták, hogy mely tárgyról van szó.
Ha megvizsgáljuk az egyes tárgycsoportok említésének a gyakoriságát, látható, hogy a leggyakoribbak a ruhákról, az edényekről, az ékszerekről, borról és a bútorokról tett rendelések. A kereskedőknél a többi csoporthoz képest a legszembetűnőbb eltérés ott mutatkozik, hogy az ő végrendeleteikben sokkal nagyobb számban vannak jelen ékszerek. Ezeknek a reprezentatív funkciójuk mellett elsősorban értékhordozó szerepüket emelhetjük ki. Utóbbi minden korra érvényes, kiváltképp háborús időszakokra. Mégis azt tapasztaljuk, hogy az említések gyakoriságát illetően ez a tárgycsoport a ruhák és az edények után csak a harmadik helyen áll, bár az ékszerek továbbörökítéséről minden bizonnyal fontosnak tartották rendelkezni. Mindebből tehát az következik, hogy a polgárok viszonylag kevés ékszerrel rendelkeztek. Továbbá az is megállapítható, hogy a tulajdonosok a vagyonosabbak közül kerültek ki. Ezt látszik alátámasztani, hogy az ékszerről említést tevő 33 örökhagyó között jóval nagyobb az aránya a kereskedőknek (14 testáló - 66,7 %), mint az összes végrendelkezőhöz képest általában (29 %).
Az ékszerek említésénél a végrendelkezők - szerencsénkre - jóval nagyobb szükségét érezték annak, hogy az egyes ingóságokat konkrétan megnevezzék és viszonylag pontosan leírják azok külsejét, jellemzőit. Mindemellett ezen tárgycsoport esetében is találkozunk általános megfogalmazásokkal. Így Martin Tailnkäs testamentumában is, amely szerint a kereskedő lányára hagyja ezüst ékszereit. Némely meghatározás pedig bizonytalanságra ad okot: Hans Engel özvegye, Katherina Weiland végrendeletében két aranyozott ezüst kopff szerepel. Ezeket a tárgyakat sajnos nem tudtam közelebbről meghatározni, valószínűnek tartom, hogy valamilyen díszes serleget, vagy kupát jelölnek. A három leggyakoribb ékszertípus az öv, a gyűrű és a párta volt, amelyekről az egyes leírások alapján viszonylag részletes képet alkothatunk.
Övek - Gürtel, Gurtl - Igen kedvelt ékszertípus. A vagyoni helyzet kifejezése mellett praktikus funkciókat is ellátott. Mint fontos kiegészítő, nemcsak a ruházat összefogására szolgált, hanem kisebb tárgyakat: erszényeket, kulcsokat, stb. is rá lehetett akasztani.
Az esetek nagy többségében ezüst övekről olvashatunk. Sokszor megemlítik még a különböző díszítéseket is. Ezek közül a leggyakoribbak az arany szegéllyel ellátott és az aranyveretes övek. Különösen gazdag díszítésű lehetett az a darab, amelyet Sebastian Misthulber felesége, Katherina asszony hagyott egy barátjának, esetleg rokonának lányára. Az ezüst övön a - kék és zöld anyaggal átszőtt - díszítések alapját egy szélesebb arany szegély képezte, s némelyikük az övről lelógva emelték annak szépségét. Ami a tulajdonosoknak nemek szerinti megoszlását illeti, közel egyenlő a nők és a férfiak aránya: 60-40%. A nők leginkább lányukra hagyták ezen értéktárgyaikat, kivéve három esetet, amelyekből egyszer a férj, egyszer egy szolgálólány és végül a fent említett esetben egy barát vagy rokon lánya örökölt. A férfiaknál hasonló a helyzet, kivételt Pernekher (ld.: fentebb) rendelkezése képez, aki szolgálólánya mellett még egy övet hitelezőire hagyott adóssága kiegyenlítése gyanánt.Gyűrűk - Ring - A legtöbb esetben aranyból készült személyes ékszer. A részletek taglalása itt elsősorban arra vonatkozik, hogy az átörökített ékszerbe milyen drágakő volt belefoglalva. Hans Engel özvegye, Katherina Weiland rendelkezéséből csak annyit tudunk meg, hogy kiskorú lányára hagyott aranygyűrűben egy kék színű kő látható. Az örökösök személyét megvizsgálva láthatjuk, hogy ezen értéktárgyakat igyekeztek az örökhagyók a szűk családon belül tartani. Így fiukra, lányukra, esetleg unokájukra hagyták azokat.
A XV-XVI. század fordulójára a legtöbb polgárcsalád már rendelkezett saját pecséttel. Ezt a városi közéletben való szereplésükkor használták. Maguk a végrendeletek is sokszor jelzik, hogy a felkért esküdtek saját pecsétükkel ("mit aignen, gewonlichen petschad") is megerősítették a testamentum érvényességét. Mindennek ellenére a tárgyalt időszakban Michel Klee mellett még Wolfgang Vorster bíró rendelkezett arany pecsétjéről, fia javára, továbbá Hans Engel özvegye, Katherina Weiland egy nagyobb és egy kisebb arany pecsétgyűrűről, amelyeket fiára, illetve lányára hagyott. Előfordulásának ritkaságát Szende Katalin azzal a - széles körben elterjedt - szokással magyarázza, hogy a halottat pecsétgyűrűjével az ujján helyezték nyugalomra, ezáltal azt akarták elkerülni, hogy a pecsét illetéktelenek birtokába kerüljön.
Párta - Perten, Pärten - A korszak kedvelt női fejdísze. Két formáját különböztethetjük meg: az ún. abroncsos pártát, amelyet a fejtetőn viseltek és a fej hátsó részén kialakított kontyra feltűzött, egy körnek a harmadát kitevő, tenyérnyi szélességű "nyitott" típust. Sajnos a végrendeletekből nem derül ki, hogy a pozsonyiak által hordott fejdíszeknek milyen volt az alakjuk, illetve hogyan hordták. Színüket valószínűleg összeegyeztették az éppen viselt felső- vagy alsóruha színével. A pártákat boglárokkal vagy gyöngyökkel, esetleg drágakövekkel díszítették.
Összegzésként elmondható tehát, hogy a végrendeletek a családszerkezet és a tárgyi kultúra tekintetében számos fontos és jól használható informáciüval szolgálnak. Mindazonáltal bizonyos fenntartással kell kezelni ezeket az adatokat, hiszen számolnunk kell azzal, hogy a végrendelkező nem tett említést minden hozzátartozójáról, vagy még inkább nem rendelkezett a háztartás minden egyes tárgyáról. A kereskedőknek a városi társadalom többi rétegéhez viszonyítva azt tapasztalhatjuk, hogy míg a családszerkezet tekintetében nincs, vagy csak minimális az eltérés, addig a tárgyi kultúra területén már sokkal jelentősebb különbségek mutatkoznak, amelyek leginkább az ékszerek jóval gyakoribb említésében nyilvánulnak meg és egyértelműen a kereskedőknek a polgárságon belüli kiemelkedően jó anyagi helyzetével magyarázható.
