Tüntetések követték a karabahi konfliktust. Mihail Gorbacsov reformpolitikáján belül mind a glasznoszty, mind a peresztrojka ? ha kezdetleges keretek között is ? alkalmat adott a hatalom számonkérésére és a véleménynyilvánításra. A Szovjetunió lakói lassan elkezdtek élni a lehetőséggel, és többek szerint végül ez a folyamat vezetett a birodalom széteséséhez. Az örmények azonban a mai napig úgy tartják: ők bontották ki az első téglát a Szovjetunió építményéből. Az apró kaukázusi köztársaságban lezajlott rendszerváltás eseményeinek leírása során nem kerülhetjük meg, hogy legalább érintőlegesen ne tárgyaljuk a folyamatot elindító karabahi konfliktust Örményország és Azerbajdzsán között. A karabahi ügyért való tüntetések adtak ugyanis alkalmat arra, hogy az örmény átlagpolgár kifejezze társadalmi követeléseit.
A két ország konfliktusforrásának számító térség ? a későbbi Hegyi Karabah Autonóm Terület ? 1921-ben került az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársasághoz. Eredetileg a történelmi Örményország része volt, és az autonóm területet alkotó hegyvidéki rész mellett Karabah síkvidéki részével együtt alkotta a történelmi Arcah tartományt. A hegység nehéz megközelíthetősége miatt a helyi lakosoknak az örmény államiság hiányában is évszázadokig sikerült megőrizniük nyelvüket és örmény keresztény vallásukat, nemzettudatuk központi elemeit. Ugyanakkor a XIX. századi azeri nemzeti éledés több nevezetes alakja is erről a területről származott, így az alig ötezer négyzetkilométernyi terület mindkét oldalon a nemzet megmaradásának szimbólumává vált.
Az 1905-ös vasútépítés idején, még az Orosz Birodalmon belül Baku felé építették ki a térség közlekedési útvonalait. Ez is szerepet játszott abban, hogy 1921. június 22-én Moszkva Azerbajdzsánnak ítélte Karabahot, bár egy nappal korábban épp az ellenkezőjéről szóló jelentés látott napvilágot. A döntés oka az "oszd meg és uralkodj!" elve volt, az események hátterében az akkoriban egyre magasabbra törő politikus, Sztálin állt, aki ilyen eszközökkel próbálta bebiztosítani a bolsevikok kaukázusi uralmát.
Innentől kezdve Azerbajdzsán tudatosan ellehetetlenítette a karabahi örményeket. A térségben gazdasági és infrastrukturális fejlesztések nem történtek, kevés volt a munkahely, a lakosság döntően mezőgazdaságból élt, az értelmiségnek a régión kívül kellett keresnie boldogulását. Hanyatlott az oktatás és a közellátás. A szovjet korszak végén például egy örmény tannyelvű osztály két örmény nyelvű munkafüzettel gazdálkodhatott évente. Az örmény műemlékeket az enyészetre bízták, vagy eltüntették róluk a jellegzetes örmény szimbólumokat ? bizonyítandó az azeri nemzet őshonosságát. Ugyanez történt a néprajzi emlékekkel. Mindeközben a helyi örmények aránya az eredeti 89%-ról 76%-ra csökkent az össznépességen belül.
A helyzet ellen a rendszer viszonylag enyhébb periódusaiban mind Karabahban, mind az Örmény SZSZK-ban tiltakozó felvonulásokat szerveztek, petíciókat adtak be különböző állami szervekhez. Ezektől azonban semmi sem változott, és általában csak a "nacionalista tevékenység" miatt letartóztatottak száma nőtt. A fordulat 1988 februárjában következett be, amikor is Hegyi Karabah területi tanácsa a tartomány központjában, Sztepanakertben határozatban kérte a szovjet vezetést, hogy csatolják vissza a területet az Örmény SZSZK-hoz. A szovjet alkotmány lehetőséget biztosított hasonló határmódosításokra, a döntést helyi népszavazásnak kellett megelőznie. Az egyetlen akadály földrajzi volt, a régiót ugyanis egy keskeny sáv választotta el Örményországtól.
A hír hallatára még aznap, 20-án este tüntetések kezdődtek Sztepanakertben. Az ottani tömegeknek határozott céljuk volt: a karabahi kérdés rendezése, még ha a transzparensek eltérő megoldási lehetőségekről tanúskodtak is. Örményországban azonban más volt a helyzet. Jerevánban még február 18-án az abovjani vegyi üzem bezárása érdekében kezdődtek tüntetések, a demonstráció céljai azonban hamar kibővültek. A sztepanakerti események hatására 21-én már a karabahi kérdés megoldása is szerepelt a tüntetők követelései között.
A színes genocídiumok százada
Lassacskán sokakban felébredt a szovjet időkben kényszerűen agyonhallgatott problémák kibeszélésének igénye, és az év májusára a folyamatos tüntetéseknek, sztrájkoknak köszönhetően számos, az örményeket foglalkoztató probléma bővítette a repertoárt. Ilyenek voltak az Abovjanon túlmenő környezetvédelmi kérdések, amelyek nem véletlenül váltottak ki elégedetlenséget: Jereván volt a Szovjetunió legszennyezettebb fővárosa. Ugyanígy tiltakoztak az örményeknek Azerbajdzsán más részein, különösen a nahicseváni exklávéban folyó erőszakos beolvasztása ellen, ahol az örmények aránya a szovjet korszak hatvan éve alatt 40%-ról 2%-ra csökkent. Hasonlóképpen újra szabadon kezdtek beszélni az örmény genocídiumról is, noha az a rendszer fagyosabb éveiben nacionalista tevékenységnek minősült.
A fenti jelenségek emellett felébresztették az emberekben az 1915-ös kezdetű népirtás emlékeit, amely mélyen gyökerezik az örmény köztudatban. Így minden olyan eseményt, amely az örménység kárára volt, genocídiumként jelöltek meg. A környezetszennyezést zöld-, a nahicseváni megsemmisülés fehér-, Azerbajdzsán máshol folytatott asszimiláló kultúrpolitikáját pedig kulturális genocídiumként kezdték emlegetni. A sztepanakerti tüntetések nyomán az azerbajdzsáni Szumgait városában megindult örményellenes pogromok, és az azokat követő hasonló események pedig egyszerűen genocídiumnak számítottak, jelző nélkül. Összességében ezek voltak a tüntetések legfontosabb témái.
A helyzetet sem az Örmény SZSZK kommunista vezetése, sem Moszkva nem tudta kezelni, arra azonban rájöttek, hogy az eset súlyosabb, mint egy egyszerű tüntetési hullám. Korábban demonstrációk nyomán épülhetett meg a jereváni genocídium-emlékmű is, amely 1967-es megnyitása óta a népirtás emléknapján, április 24-én rendszeresen helyet adott a politikai tiltakozásnak is. Az 1988-as tüntetők azonban átfogó reformokat követeltek. Ennek köszönhetően volt olyan örmény politikai vezető, aki a jereváni Színház téren tüntető százezres tömegnek orosz nyelven azt a javaslatot tette, hogy csak Karabahhal foglalkozzanak, mert a többi kérdés eltereli a figyelmet a probléma megoldásáról. Ugyanakkor Gorbacsov magát a nemzetiségi konfliktust nem értette, hiszen ő maga soknemzetiségű környezetben nőtt fel, és tapasztalatai szerint a szovjet népek az internacionalizmus szellemében békében élnek együtt. A tüntetéseket ezenfelül az SZKP-KB hivatalosan is elítélte.
A folyamat megállíthatatlannak bizonyult, hiába korlátozták kora tavasszal a gyülekezési szabadságot, és hiába ígért Gorbacsov 1988 nyarán soha nem látott összeget Karabah fejlesztésére. A tüntetők április 24-ével, illetve a munka ünnepével ismét alkalmat találtak a tiltakozásra, az Azerbajdzsánban elszabadult örményellenes indulatok miatt pedig az emberek maradék bizalma is megingott a szovjet vezetésben. Emiatt a mozgalom az év nyarára szovjetellenes színezetet is kapott.
A változásra való igényt természetesen a tüntető tömegek nem képviselhették egyes politikai testületek előtt, ezért már a kezdet kezdetén megalakult az akkori vezető értelmiségiekből az úgynevezett Karabah-bizottság. A tüntetőkhöz hasonlóan időközben az ő célkitűzéseik is megváltoztak, és 1988 májusában újjáalakult a testület, új tagjai közt írók mellett több matematikus és fizikus is helyet foglalt, így a rendszerváltást a 'matematikusok forradalma' néven is emlegetik. A bizottság mellet az események alakulásában-alakításában nagy szerepe a volt a liberális szellemiségű 183-as számú iskolának, amely találkozóhelyként szolgált a változásért küzdő értelmiség vezéralakjainak, egyben pedig az oda járó középiskolás diákokat a korszakhoz képest szokatlan módon, illetve a kommunista tiltás ellenére rendre felvilágosították az események menetéről.
A megmozdulások gyakran erőszakos fordulatot vettek, rendszeressé váltak az összecsapások a kivezényelt szovjet rendfenntartó alakulatok (MVD) és a demonstrálók között. Ezek nem ritkán sérülésekkel is jártak, sőt, halálos áldozatot is követeltek: egy egyetemi hallgató a tüntetők között lelte halálát, miközben felvételeket próbált készíteni az MVD visszaéléseiről, amelynek rendfenntartói a tömeg közé lőttek. A hasonló események nyomán megjelent a visszaélések elleni tiltakozás is, mint újabb ok a tüntetésre. A gyülekezési szabályok és a sztrájkjogszabályok további szigorítása után az emberek munka után kezdtek tüntetni, a rendfenntartók által 'visszafoglalt' területek helyett pedig mindig sikerült alternatív gyülekezési helyeket találniuk.
Újabb fordulat 1988 decemberében következett be, ám nem a társadalom vagy a politika, hanem a természet idézte elő. December 7-én Szpitak epicentrummal erős földrengés rázta meg Örményországot. A csapás az említett város mellett Leninakan (a mai Gjumri) városát érintette különösen súlyosan, mintegy huszonötezer halottat, és több mint félmillió hajléktalant hagyva maga mögött, akik közül még ma is tízezrek laknak szükségszállókon vagy konténerlakásokban. A katasztrófa elterelte a figyelmet a politikáról, így Gorbacsovnak alkalma nyílt bebörtönöztetni a Karabah-bizottság tagjait. Jereváni látogatása alkalmával pedig azzal vádolta a nem meglepően személye ellen tiltakozó tömeget, hogy embertelen és önző dolog ilyen gyászos esemény után társadalmi követeléseket hangoztatni. A földrengés kapcsán legalább a nemzetközi érdeklődés Örményország felé fordult, segélyszállítmányok még Magyarországról is érkeztek. Ám a Lockerby fölött elkövetett légi merénylet hamarosan elhomályosította a katasztrófa emlékét és az örmény politikai válságot a világ szemében.
Örményország függetlenedése
A karabahi kérdés nem sokat javult, Gorbacsov egy vegyesbizottságot nevezett ki, hogy ellenőrizze az ottani fejleményeket, bár ez ellen is folyamatos volt a tiltakozás, nemcsak az Örmény, hanem az Azerbajdzsáni SZSZK részéről is. A Karabah-bizottság tagjait egészen júniusig fogva tartották, amikor is a nem szűnő nemzetközi és társadalmi nyomásnak engedve Gorbacsov amnesztiában részesítette őket. A bizottság időközben fölvette az Örmény Nemzeti Mozgalom nevet, és ellenzéki ernyőszervezetként működött tovább. Fő célkitűzése a szabad törvényhozási választások megtartása volt.
Utóbbira végül 1990. május 20-án került sor, bár természetesen a szabad kifejezés esetében helyesebb lenne idézőjelet használni, mivel a Szovjetunió még mindig létezett, és ellenőrizte az eseményeket. Ugyanakkor az ellenzék is lehetőséget kapott, hogy megmérettesse magát, még ha nem is volt egyszerű indulni a választásokon. A sokszínű ellenzéki ernyőszervezetben megjelentek az addig csak a diaszpóra-közösségekben működő, a Szovjetunióban betiltott örmény pártok anyaországi testvérszervezetei is.
Az Örmény Nemzeti Mozgalom végül egyértelmű többséget szerezett az akkor még Legfelsőbb Tanácsnak nevezett örmény parlamentben. Az elnöki pozíciót Levon Ter-Petroszján szerezte meg, aki a Karabah-bizottság és az Örmény Nemzeti Mozgalom egyik meghatározó személyisége volt, később a köztársaság első elnöke lett. A választásokat követően a mozgalom belekezdhetett stabilizációs terveinek megvalósításába ? ám ne feledjük, hogy a Szovjetunió végnapjaiban járunk: esetenként komolyan számolni kellett Moszkva létezésével, máskor viszont teljesen le kellett mondani a szovjet segítségről. Erre szolgáltat példát, hogy az alapvető, demokratikus társadalmi berendezkedést elősegítő reformokat már 1990 nyarán meghozták.
Ilyenek voltak a többpártrendszer bevezetése, a piacgazdaság alapjainak megteremtése, a földosztás, illetve a vallás- és lelkiismereti szabadság engedélyezése, ehhez kapcsolódóan pedig meghatározták az egyház társadalomban elfoglalt helyét. Bár az örmények már 1990 augusztusában kikiáltották függetlenségüket, Moszkva csak 1991. szeptember 21-én ismerte azt el ? ez utóbbit azóta a függetlenség napjaként ünneplik Örményországban.
A birodalom felbomlását követő időszak nagy változásokat hozott. Örményországnak már nem Moszkvával közösen kellett megoldásokat találni a problémákra, ez a helyzet pedig leginkább a külpolitikát tette bizonytalanná. A korábban a Szovjetunión belüli helyi ellentétként kezelhető karabahi konfliktus ugyanis már 1991-ben a két tagköztársaság közti háborúvá fajult. A 'nagy testvér', akinek Örményország a törököktől való megmenekülést tulajdonította, nem létezett többé, az ifjú Örmény Köztársaságnak pedig egyáltalán nem volt külpolitikai súlya. Így nem tudta megakadályozni az Azerbajdzsán és szövetségese, Törökország által bevezetett blokádot.
A szovjet idők elhibázott gazdaságpolitikája és a szovjet munkamegosztás megszűnése miatt a kaukázusi köztársaság lakosságának a romokban heverő gazdaság mellett a lehető legsúlyosabb anyagi válsággal kellett szembenéznie. Az energiahordozók nagy része ugyanis Azerbajdzsán felől érkezett Örményországba, beleértve az Oroszországból importáltakat is, az abház konfliktus miatt pedig Grúzia irányából megszűnt a legjelentősebb vasúti összeköttetés. A grúziai konfliktusnak esett áldozatul a Grúzia felől érkező gázvezeték is. Törökországgal pedig korábban jelentős kereskedelmet folytattak, így az ország kívülről történő ellátása teljesen ellehetetlenült.
A nehéz körülmények miatt 1995-re egymillióan hagyták el az országot. Különösen a téli időszakok viselték meg a lakosságot, ezek közül kiemelkedett 1991 tele. A háztartások kénytelenek voltak napi néhány órányi áramszolgáltatással beérni. Tüzelő alig akadt, ennélfogva természetesen központi fűtés sem létezett, és meleg víz sem volt. A megoldást leginkább a diaszpórából befolyt adományok, illetve a diaszpóra-közösségeket befogadó államok segítségével adományozott segélyek jelentették. Ezek keretein belül ? ami a legsürgetőbb volt ? kerozinüzemű kazánok érkeztek az Egyesült Államokból, fűtőanyaggal együtt. A szállítást légi úton oldották meg, ám a török légtérben több esetben leszállásra kényszerítették az Örményország felé tartó gépeket, így végül Grúzia felől közelítettek a szállítmányokkal. A török kereskedők és az örmény vásárlók a közös határhoz közeli grúz városokban adták-vették a korábban Törökországból érkező importárukat.
A külpolitikai elszigeteltség 1993-ra kezdett enyhülni, amikor is a Török és az Örmény Köztársaság felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot, ám a határ a mai napig le van zárva. A feszült viszonyokat némileg enyhítette az Iránnal ápolt hagyományosan jó kapcsolat, illetve a diaszpóra segítségével erősödtek az Egyesült Államokhoz és Franciaországhoz fűződő szálak. Hasonlóképpen a diaszpóra segített megalapozni Örményország felvételét a különböző nemzetközi szervezetekbe, amelyek jócskán kivették a részüket az Azerbajdzsánnal való konfliktus megoldásából. A folyamatban a legnagyobb szerepet az Európai Biztonsági Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) vállalta, amely 1992-től kezdve közvetített a tűzszüneti tárgyalásokban. Ezek 1994 nyarára tűzszüneti megállapodással zárultak. A szervezet budapesti csúcstalálkozóján elhatározta, hogy békefenntartókat vezényel a térségbe, ám békeszerződés azóta sem született.
A fegyverszünettel viszont megnyílt a lehetőség, hogy Örményország nemzetközi hiteleket kaphasson, illetve a külföldi befektetések is elkezdhettek szállingózni az országba, igaz, a bizonytalanság miatt még 1994 után is lassan. További nehézséget jelentettek a piacgazdaság kiépülésében a kommunista tervgazdaság hagyományai, illetve az átláthatatlan, korrupt privatizációs folyamat. Mindez a mai napig érezhetően hátráltatja az ország fejlődését.
Hasonlóképpen beszélhetünk a belpolitikai helyzetről is. A rendszerváltás óta a viszonylagos stabilitás jellemzi, bár a korábbi rendszerváltó erők egysége hamar megbomlott. A politikai elit ezzel párhuzamosan eltávolodott a társadalmi igényektől, illetve magától a társadalomtól. A választások tisztasága gyakran kétséges, a helyi gazdasági oligarchia kezében jelentős politikai hatalom is összpontosul.
Hogy kevésbé pesszimista fejleményekkel fejezzük be az események taglalását, elmondhatjuk, hogy az örmény identitástudathoz való erős ragaszkodás ? különösen kiemelendő ezen belül az anyanyelv tisztelete és az örmény keresztény vallás ? lehetőséget adott a szovjet kultúrától való elszakadásra, az önálló kulturális életre, még ha az ország továbbra is erősen függ Oroszországtól, és az orosz kultúra napjainkban is nagy megbecsülésnek örvend. A nemzeti kultúra gyakran 'tévelyeg' a rendszerváltás óta beözönlő nyugati értékek és értéktelenségek között, a hat évtizedig tartó szovjet uralom után valószínűleg időbe fog telni, mire minden múltból örökölt problémára megoldást lelnek. Az örmény átlagember mindeme nehézségek mellett meglévő optimizmusa és tettvágya azonban sokaknak példát mutathat még a nyugati világban is.
