Sorsdöntő ütközetek az ókorból

 

Az i.e. 53-ban vívott carrhaei csatában Surena, parthus hadvezér megsemmisítő vereséget mért a Crassus vezette római seregre Carrhae városa (a mai törökországi Harran) közelében. 1000 nehéz fegyverzetű kataphrakta lovas és 9000 lovas íjász állt szemben a rómaiakkal. Crassus a fő erők előtt kiküldte lovasságát, amelyet a kataphrakták megtámadtak, és megfutamítottak, mivel a római fegyverek nem tudták átszúrni a parthusok páncélzatát. Az ütközetben Crassus fiát, Publiust is megölték. A vereség igen megalázó volt a rómaiak számára, amit még az is súlyosbított, hogy a parthusoknak sikerült megszerezniük számos légió aranysasát. Plutarkhosz arról is említést tesz, hogy a parthusok kikeresték a római hadifoglyok közül a Crassushoz leginkább hasonlítót, női ruhába öltöztették, és így mutogatták végig Parthián. A rómaiak súlyos erkölcsi vereségként és rossz előjelnek tekintették, hogy a parthusok elragadták a légiók aranysasait, és egy nemzedéknyi diplomáciai ügyességre volt szükség, hogy visszaszerezzék őket. A csata fontos és váratlan következménye volt, hogy megnyitotta az utat egy új és csodálatos anyag, a selyem előtt. Jelentősége pedig abban áll, hogy siettette a köztársaság bukását és a császárság felemelkedését.

Püdna - i.e.168

A Róma és a makedón Antagonida dinasztia között lezajlott püdnai csata Róma fölényét jelképezi a hellenisztikus világ fölött, és az Antagonida királyok uralmának végét, akik hatalmukat egészen Nagy Sándorig vezették vissza. A csatát gyakran a makedón phalanx és a római légió közötti különbség iskolapéldájának tekintik, amelyben az utóbbi fölénye érvényesült. Nem ez volt az utolsó konfliktus a két vetélytárs között, de Püdna megtörte Makedónia hatalmát. A vereség súlyos politikai következményekkel járt: a rómaiak deportálták a királyi tisztviselőket, Perszeuszt pedig élete végéig házi őrizetben tartották. A makedón királyságot négy részre osztották, amely csak korlátozottan érintkezhetett vagy kereskedhetett egymással, illetve Görögországgal. Könyörtelen tisztogatásokra került sor, Róma állítólagos ellenségeit deportálták (mintegy 300 ezer embert).

A frígiai Ipszosz melleti csatát Nagy Sándor utódai, a diadokhoszok vívták egymás ellen. Antigonosz Monophtalmosz és fia, Démétriosz állt szemben Nagy Sándor három másik volt társával, a Makedóniát birtokló Kasszandrosszal, a Thrákiát uraló Lüszimakhosszal, valamint I. Szeleukosz Nikatórral, Perzsia és Babilónia uralkodójával. A csata a könnyű fegyverzetű erők összecsapásával kezdődött, amelyben később mindkét rész bevetette a harci elefántokat. Démétriosz kezdeti sikerei után Szeleukosz megállította az előrenyomulást, az Antagonidák jobb szárnya védtelenné vált, és Démétriosz nem tudta többé tartani magát. Antigonosz nem viselt pajzsot, így egy ismeretlen harcos dárdája megölte. Hadvezére elvesztése után az Antagonidák hadserege teljesen felbomlott. A vereség meghiúsította az utolsó esélyt Nagy Sándor birodalmának helyreállítására. Antigonosz volt az egyetlen hadvezér, aki képes volt a többi diadokhoszt kordában tartani. Halála után már semmi sem állíthatta meg a birodalom széthullását. Ipszosz egy birodalom végét jelentette, és meghatározta a hellenisztikus kor jellegét.

Gaugamela - i.e.331

A gaugamelai csatát Nagy Sándor és III. Dareiosz, perzsa uralkodó vívta. Az ütközet a makedónok fölényes győzelmével végződött. Dareiosz hadserege ugyan számbeli fölényben volt, de a perzsa csapatok minőségben jóval alatta maradtak Nagy Sándor hadseregének. A makedón uralkodó nehéz fegyverzetű gyalogsága, a pezetairoszok hat méteres lándzsával, az ún. szarisszával harcoltak. A perzsa katonák gyakorlatlanok voltak, és felszerelésük is hiányos volt. A csata után Nagy Sándor üldözőbe vette Dareioszt, hogy végre elfogja, katonái eközben szabadon fosztogathattak. Hatalmas zsákmányra tettek szert, és megszerezték a perzsa uralkodó harci kocsiját és íját is, illetve a harci elefántokat is elfogták. Gaugamela a perzsák számára megdemmisítő vereséget jelentett, Nagy Sándor viszont fényes győzelmet aratott. A Perzsa Birodalom két részre bomlott, Besszosz meggyilkolta Dareioszt, majd kelet felé menekült. A következő évben Nagy Sándor elfogta és kivégeztette Besszoszt. A megmaradt perzsa szatrapák hűséget esküdtek Nagy Sándornak, cserébe megtarthatták a tisztségeiket, de a Perzsa Birodalom nem létezett többé.

Marathón - i.e. 490

A marathóni csata a görögök és a perzsák között zajlott i.e. 490-ben, amikor I. Dareiosz, perzsa uralkodó megpróbálta meghódítani és a Perzsa Birodalomba olvasztani Hellászt, amivel biztosította volna országa nyugati határait. A csata egyik öröksége az átkaroló hadmozdulat: egyes történészek szerint Miltiádész, a görögök vezetője nem tudatosan, inkább csak véletlenszerűen alkalmazta ezt a hadviselési módszert. A hoplita harcokban a két szárny általában erősebb volt, mint a középső rész. Miltiádész előtt (és utána Epaminondaszig) ez csupán a minőségre vonatkozott, nem a mennyiségre. Miltiádésznek volt alkalma személyesen megtapasztalni a perzsa hadsereg gyengeségeit. A csata utáni tettei mutatják (a Kykládok elfoglalása), hogy átgondolt stratégiával rendelkezett a perzsák legyőzésére, így nincs okunk azt feltételezni, hogy nem volt jó taktikája. Az átkaroló hadmozdulatot azóta is használják a hadviselésben. Az első világháborúban a németek például ugyanolyan bekerítő taktikát alkalmaztak a tannenbergi csatában, mint a görögök Marathónnál.

5. Cynoscephalae - i.e. 197

A Cynoscephalae-i csatát i.e. 197-ben vívta meg Thesszáliában a Titus Quinctius Flaminius vezette római hadsereg és a makedóniai Antigonida dinasztiából származó V. Philipposz. Makedónia veresége végleg megtörte Nagy Sándor utódainak hatalmát, és jelezte, hogy új nagyhatalom van születőben. A rómaiak győzelmét gyakran a makedón phalanx elavultságával magyarázzák, holott a phalanx mindaddig sikeresen harcolt a római légiók ellen, míg a rómaiak 20 manipulussal hátulról meg nem támadták a jobb szárnyat (a bal szárnyat a rómaiak harci elefántjai már felmorzsolták). A legyőzött Philipposznak 1000 talentum hadisarcot kellett fizetnie a rómaiaknak, ezenkívül fel kellett oszlatnia flottáját és hadseregének nagy részét. Fiát túszként Rómába vitték. A csata sok tekintetben meghatározta a Földközi-tenger térségének történelmét, és fordulópontot jelentett a hadviselésben.

Actium - i.e. 31

Az actiumi csata a római polgárháború döntő ütközete volt, amelyet Octavianus vívott Marcus Antonius és Kleopátra csapatai ellen i.e. 31. szeptember 2-án a Ión-tengeren, a görögországi Actium közelében. Octavianus flottájának parancsnoka Marcus Vipsanius Agrippa volt, Antonius flottáját pedig az egyiptomi királynő hajói támogatták. Győzelme révén Octavianus megerősítette Róma feletti hatalmát és birtokait, később megkapta a princeps és az Augustus címet. Sok történész szerint Actium jelenti a római köztársaság végét, és a császárság kezdetét. A tengeri ütközet messzeható következményekkel járt: a flotta veresége után Marcus Antonius hadserege is szétszéledt. Egy félreértés miatt Antonius azt hitte, hogy Kleopátrát elfogták, ezért öngyilkosságot követett el. Amikor a hír Kleopátra tudomására jutott, i.e. 30. augusztus 12-én ő is megölte magát, mert nem akart Octavianus kezébe kerülni, a legenda szerint egy fügéskosárba rejtett mérgeskígyóval maratta halálra magát.

A harmadik rabszolgaháború - i.e. 73

A harmadik rabszolgaháború, vagy gladiátorháború a római köztársaság ellen vívott utolsó rabszolgafelkelés volt, amely ugyanúgy nem vezetett sikerre, mint az előzőek, mégis ez volt az egyetlen, amely közvetlenül is veszélyeztette Itália központi részét. Az i.e 73 és 71 között vívott küzdelmekben a felkelt rabszolgák jelentős sikereket arattak, csak a Marcus Licinius Crassus parancsnoksága alatt egyesült római seregek tudták legyőzni őket. A felkelés következményei azonban még évekig éreztették a hatásukat: ezek közül a legjelenősebb Pompeius és Crassus pályafutásának felívelése volt. Mindkét tábornok politikai karrierjének elősegítésére használta fel a rabszolgák felett aratott győzelmet. Népszerűségük miatt i.e. 70-ben consullá választották őket, ezen tevékenységük pedig siettette a római politikai intézmények átalakulását, és megalapozta a császársághoz vezető utat.

Pharszalosz - i.e. 48

A pharszaloszi csata a Caesar és Pompeius között kitört polgárháború döntő ütközete volt, amelyben a Gnaeus Pompeius Magnus vezette optimaták és a Gaius Julius Caesar (Caesar) vezette néppártiak álltak egymással szemben. Caesar legyőzte a szenátori rend tagjait tömörítő optimaták seregét, ezzel meggyengítette a szenátori hatalmat, és megszilárdította hatalmát a köztársaság fölött. A vereség után Pompeius Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaiosz fáraó meggyilkoltatta. A pharszaloszi csatával véget értek az első triumvirátus küzdelmei, de a polgárháború tovább folytatódott. Pompeius két fia és a Labienus vezette Pompeius-párt nem nyugodott bele a vereségbe. Ceasar a következő éveket a szenátori rend megmaradt képviselői elleni küzdelmekkel töltötte. Amikor végre sikerült véghezvinnie célját, Marcus Junius Brutus és Gaius Cassius Longinus vezetésével összeesküvést szőttek ellene, és meggyilkolták.

Szalamisz - i.e. 480

A görög városállamok és a perzsák közötti tengeri ütközetre i.e. 480 szeptemberében került sor a Pireusz és a Szalamisz-sziget közötti tengerszorosban, a Szaronikosz-öbölben. A görögök között nem volt egység a perzsák elleni harcmodort illetően, de Athén Themisztoklész tanácsára a flotta megerősítése mellett döntött. I. Xerxész hatalmas hajóhadának legyőzése fordulópontot jelentett a görög-perzsa háborúban, és megpecsételte a perzsa hadjárat sorsát. A szalamiszi csatát egyes történészek a történelem legjelentősebb összecsapásának tartják. A vereség teljesen megfordította a háború menetét, és hozzájárult Perzsia végleges legyőzéséhez. A történészek úgy vélik, a független Görögország rakta le a nyugati civilizáció alapjait a demokrácia megteremtésével, az egyéni jogok, az ember viszonylagos szabadsága elvének megfogalmazásával, illetve a filozófia, művészet és az építészet magas szintre emelésével. Ha Szalamisznál a perzsák győztek volna, Xerxész valószínűleg meghódította volna az összes görög városállamot, és megvetette volna a lábát Európában, ami egyáltalán nem kedvezett volna a nyugati civilizáció fejlődésének, talán még a létét is veszélyeztette volna. A nyugati civilizáció hatását és vívmányait tekintve a görögök veresége jelentős hatással lett volna az emberi történelem fejlődésére.