 |
Szaddám Huszein 1937. április 28-án született al-Avja faluban, Tikrít városa közelében, szegény, szunnita parasztcsaládban. Apja még csecsemőkorában meghalt (vagy elhagyta a családját), így mostohaapa nevelte, aki rosszul bánt vele. Szaddám birkát őrzött, s csak tízéves korában jutott iskolába, nagybátyjánál, Kairalláh Tulfa bagdadi tanítónál lakott és tanult. Példaképe Nasszer egyiptomi elnök volt, ő is katonatiszt akart lenni, de nem jutott be az Akadémiára. 1956 októberében részt vett egy monarchiaellenes felkelésben, majd csatlakozott az Arab Baasz (Baath) Szocialista Párthoz. 1958-ban Irakban Abdel-Kerim Kászem tábornok megdöntötte II. Feiszál király uralmát, s kikiáltották a köztársaságot. Huszein 1959 októberében részt vett egy Kászem elleni merényletkísérletben, ami miatt Szíriába kellett menekülnie. Négy évig Egyiptomban élt, ahol befejezte a középiskolát, majd 1961-től jogot tanult Kairóban. (Diplomát csak 1970-ben kapott Bagdadban, - akkor már Irak második embereként.) 1963 februárjában a Baasz Párthoz tartozó tisztek megbuktatták Kászemet, s Huszein hazatérhetett. 1963 novemberében azonban a Baasz-pártiak hatalmát államcsínnyel megdöntötte Abdesz-Szalám Áref ezredes. Huszeint elfogták, bebörtönözték, ám míg börtönében raboskodott, párttársai megválasztották főtitkár-helyettesnek. A Baasz belső harcaiban Huszein Michel Aflak főideológust támogatta, emelkedését segítette nagybátyja, Ahmed Haszan al-Bakr, a Baasz egyik alapítója, s főtitkára is. 1966-tól Szaddám építette ki a Baasz belbiztonsági apparátusát, megölette vagy megfélemlítette a párt ellenségeit, híre egyre félelmesebb lett. Amikor Áref 1966-ben repülőgépével lezuhant, fivére, Abder-Rahmán Áref Ahmed lett az elnök, akinek hatalmát 1968. július 17-én államcsínnyel megdöntötte a Baasz. Az államfői székbe Huszein nagybátyja, al-Bakr került, ő lett a főparancsnok és a Forradalmi Parancsnoki Tanács elnöke, s megmaradt a Baasz főtitkári tisztségében is. Huszein a Helyettes Úr lett, a rendszer erős embere, aki cionista kémpert rendezett, s annak 14 elítéltjét Bagdad főterén köttette fel. Az új vezetők a perekkel és kivégzésekkel riválisaikat is kiirtották, rokoni kapcsolatokon és gazdasági érdekeken alapuló hatalmuk felrúgta a jogi, pénzügyi és morális normákat. Huszein a lóverseny hasznából jutott jövedelemhez, családtagjaival és társaival nagy hatalmat és vagyont halmozott fel, erőszakos, korrupt és törvénytelen ügyeit Irak-szerte ismerték, de csak suttogva emlegették.
 |
Al-Bakr sokáig együtt kormányzott unokaöccsével, de ellentéteik (pl. az arab egységet illetően) mindinkább kiéleződtek. 1979. július 16-án Huszein lemondatta betegeskedő bácsikáját, s az at-Tikríti családi-törzsi nevet elhagyva diktatórikus hatalmat épített ki. Szaddám Huszein hatalmát mindvégig a besúgórendszer, a félelem, az erőszakszervezet biztosította, a diktátor ellenfeleivel nem ritkán saját kezűleg végzett. A Baasz összefonódott a hadsereggel, anyagi érdekből vagy félelemből a nép jó része kiszolgálta a diktatúrát. A rendszer egyik fő célpontja kezdettől a 20 százaléknyi kurd kisebbség volt, amely 1961-ben háborút kezdett a korábban megígért, de meg nem valósult kurd állam létrehozásáért. 1974-1975-ben, a harcok újbóli kirobbanásakor Huszein városokat pusztított el, vegyi fegyvert vetett be: százezrek menekültek Iránba és Törökországba. (1975 márciusában mint a Forradalmi Parancsnoki Tanács helyettes elnöke még az iráni sahhal is hajlandó volt határegyezményt aláírni, csakhogy a perzsa uralkodó véget vessen a kurdok támogatásának.)
 |
Amikor 1979-ben Iránban a síita Khomeini ajatollah győzött, Irakban is lázongani kezdtek e felekezet hívei. A regionális nagyhatalmi álmokat szövögető Huszein a szunniták védelmezőjeként lépett fel, deportálta a síitákat, s 1980 szeptemberében Iránra támadt. Nyolcévi háborúskodás, rengeteg véráldozat és szenvedés után a két legyengült állam 1988-ban kötött fegyverszünetet. Ám a béke sem segített az iraki gazdaságon, a belső feszültség nőtt. Szaddám meghirdette az iraki demokrácia programját, de a kelet-európai kommunista rendszerek bukása miatt visszakozott. Gondja volt viszont a hadseregre: rakétaüzemeket, biológiai és vegyifegyver-gyárakat épített, s újjászervezte nukleáris iparát. Az új célpont a gazdag szomszéd, Kuvait lett, amelyet Szaddám amúgy is ősi iraki területnek tekintett: 1990. augusztus 2-án lerohanta s annektálta az emirátust, nemzetközi vihart idézve elő. Az olajlelőhelyek és Kuvait védelmére az Egyesült Államok vezetésével nemzetközi koalíció fordult Bagdad ellen, és a Sivatagi Vihar elnevezésű hadművelet keretében kiűzte Kuvaitból az iraki hadsereget. Szaddám Huszein hatalmát nem sikerült megtörni sem a katonai fellépéssel, sem az ENSZ által bevezetett nemzetközi szankciókkal. Az 1991 eleji vereség óta a bagdadi diktátor túlélt minden, a hatalma megdöntésére irányuló belső - mégoly gyenge - kísérletet, sőt a nemzetközi fellépéseket (észak-iraki biztonsági övezet létesítése, amerikai-brit légtérellenőrzés, az ENSZ fegyverzetellenőreinek tevékenysége) az iraki szuverenitás durva megsértésének beállítva, látszólag mindmáig népe egyöntetű támogatását élvezi. 2002. október 15-én az iraki választópolgárok 100 százalékos részvétel mellett 100 százalékos támogatással erősítették meg újabb hét évre államfői tisztségében szeretett vezérüket. A nemzetközi közvélemény attól tart, hogy az iraki diktátor tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, amelyeket részben már alkalmazott korábbi háborúiban (pl. Irán és a kurdok ellen), illetve amelyek - figyelembe véve a terrorista kapcsolatokat - potenciális veszélyt jelentenek a világ számára. A nemzetközi politika szereplői között nem is annyira Szaddám Huszein eltávolításának szükségessége, inkább annak módja vitatott.
