Akik a Birodalom szétrobbantását megkezdték
A balti nemzetek 1918-ban, az első világháborút követően vívták ki maguknak a függetlenséget, amelyet azután a Molotov-Ribbentrop-paktum számolt fel: a Szovjetunió 1940 folyamán több lépésben (katonai megszállás, Moszkva-barát bábkormányok létrehozása) magához csatolta a balti térséget. A szovjet berendezkedés bevezetése egyben a szabadság és a függetlenség elvesztésével járt, ennek megfelelően bevezették az egypártrendszert, a gazdaságot államosították, a mezőgazdaságot kollektivizálták, közvetlenül a második világháború befejezése után pedig több százezer baltit deportáltak. A társadalmi élet minden szegmensét a politikai rendőrség (Államvédelmi Hatóság, azaz KGB) ellenőrizte.
Így nem kell csodálkozni azon, hogy a balti térségben nem alakult ki olyan, a fennálló hatalommal élesen szemben álló ellenzéki mozgalom, mint Közép-Európában. Ennek ellenére a baltiak voltak azok, akik 1985-öt követően, Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár megválasztása után "mozgolódni" kezdtek, hiszen erre lehetőséget biztosított az új pártvezető által meghirdetett peresztrojka (átalakulás) és a glasztnoszty (nyilvánosság).
A rendszerváltás, ami esetünkben egyet jelentett a Szovjetunióból való kiválással és egy új nemzetállam létrehozásával, szinte párhuzamosan haladt a három balti tagköztársaságban. Az 1980-as évek végén megjelenő kisebb ellenzéki szervezetek nem játszottak komolyabb szerepet a folyamatban, ellenben az 1988 folyamán megalakuló Népfrontok a kompromittálódott kommunista párt helyére kívántak lépni, és a peresztrojka támogatására jöttek létre (azaz megalakulásukkor nem fogalmazták meg az elszakadást a Szovjetuniótól, hanem egy új szovjet szövetségi szerződés megkötését kívánták). A Népfrontok ernyőszervezetek voltak, azaz különféle orientáltságú embereket fogtak össze (például a tagok egyúttal a kommunista pártnak is a tagjai lehettek).
1989-ben közel két millióan tiltakoztak a Molotov-Ribbentrop-paktum ellen, közel 600 kilométeres élőláncot hozva létre a fővárosok, Vilnius, Riga és Tallinn között. Az akció nem csak a baltiak szabadságvágyát demonstrálta, hanem felhívta világ közvéleményének a figyelmét ezen kis nemzetek helyzetére is. A helyzet 1991 tavaszára egyértelművé vált, hiszen az akkor megtartott népszavazások azt mutatták, hogy a balti államok el akarják nyerni a teljes függetlenséget. Ez az 1991. augusztusi puccs elbukása után vált lehetővé, amikor is a világ közvéleménye megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy a Szovjetunió óhatatlanul és visszafordíthatatlanul a széthullás küszöbére jutott. A világ első állama, amely elismerte a balti országok függetlenségét, Izland volt (augusztus 26.).
Ellenzéki mozgolódások Litvániában
Litvánia sok szempontból különbözött a másik két balti országtól. Először is, itt jelentősebbnek mondható ellenzéki (disszidens) mozgalom alakult ki, amely a katolikus egyház köré gyűlt. Az etnikai viszonyoknak köszönhetően (a lakosság 80%-át tették ki a litvánok) a kommunista pártban is többséget alkottak .1988 őszén Gorbacsov leváltotta a régi, brezsnyevista vonalat képviselő pártvezéreket, és a helyi kommunista párt első titkára Algirdas Brazauskas lett, aki a reformok kérdésében együttműködött az újonnan a reformok támogatására létrejött Sajudisszal. A Sajudis eleinte széles bázisból "merített" (reformkommunisták, vilniusi liberálisok, kaunasi nacionalisták), idővel azonban határozottan elmozdul nemzeti és függetlenségpárti irányba. Élén a zenetudósból politikussá lett, pártonkívüli Vytautas Landsbergis állt.
Litvániában 1990 februárjában és márciusában parlamenti választásokat rendeztek, amelyek egyértelműen a Sajudis győzelmét hozták. 1990. március 11-én az új országgyűlés ? egyúttal alkotmányozó parlament is ? a szovjet tagköztársaságok közül elsőként deklarálta az ország függetlenségét, pontosabban a két világháború közötti nemzetállamiság helyreállítását. Nem sokkal ezután Gorbacsov megpróbálta rávenni a litván vezetőket, hogy vonják vissza a nyilatkozatot. A vilniusi vezetésen belül nem volt egyetértés: Landsbergis és a Sajudis nem akart ebben a kérdésben tárgyalni Moszkvával, Kazimiera Prunskiene kormányfő és Brazauskas hajlandóak lettek volna.
A baltiak azonban a függetlenség vonatkozásában szövetségesre leltek Borisz Jelcin orosz parlamenti (majd 1991-től köztársasági) elnökben, aki kiállt mellettük. Gorbacsov azonban nem tudta elfogadni Litvánia kiválását az unióból, ezért áprilisban gazdasági blokádot vezettek be Litvániával szemben (radikálisan csökkentették az országba irányuló energiahordozók bevitelét). A külföldi országok hónapokig nem merték elismerni az ország függetlenségét, mert tartottak Moszkva reakcióitól és hogy jogi értelemben ezzel a lépéssel elindítják a szovjet államot a felbomlás útján.
A litvániai rendszerváltás folyamatában egyetlen véres eseményt találunk. 1991 legelején a Prunskiene-kormány drasztikusan megemelte az élelmiszerek árát. Az ország lakossága forrongott, s miközben a miniszterelnök Moszkvába utazott tárgyalni, Jazov szovjet hadügyminiszter csapaterősítéseket küldött Litvániába. A szovjet rendszerhez hű, Moszkva-barát szervezet, a Jegyinsztvo (Egység) szimpatizánsai meg akarták támadni a törvényhozás épületét, de Landsbergis felhívására január 13-án tömegek gyűltek össze a középületek védelmére. Különösen drámai volt a helyzet a főváros tévétornyánál, amelyet a tüntetők puszta kezükkel védelmezték meg a felsorakozó katonasággal és tankokkal szemben ? az egyenlőtlen összecsapásnak 14 litván áldozata volt. Az esetet követően Moszkva nem próbálkozott erőszakkal letörni a függetlenségi törekvéseket, de a szovjet csapatok egészen 1994-ig állomásoztak az ország területén.
1991. február 9-én rendezték meg a függetlenségről szóló referendumot, amelyen 76%-os részvétel mellett a szavazók 90,5%-a támogatta a kiválást (a függetlenségnek itt volt a legmagasabb támogatottsága a Baltikumban, ami összefüggésben áll azzal, hogy Litvánia nemzeti értelemben homogénebb a két másik balti tagköztársaságnál. Ezzel a lépéssel a világ közvéleménye előtt is egyértelművé vált, hogy az érintettek valóban a függetlenséget akarják.
Környezetvédő rendszerváltók Észtországban
Az észt rendszerváltás folyamatát a környezetszennyezés elleni tiltakozás katalizálta, 1987-ben ugyanis megmozdulások voltak a foszforit-bányák megnyitása ellen. Ugyanakkor 1987-1988 folyamán kezdetét vette az ún. "éneklő forradalom": a dalfesztiválokon részt vevő tízezrek nem csak a nemzeti hagyományaikat kívánták ápolni, hanem ily módon tiltakoztak a szovjet megszállás ellen is. Szervezeti értelemben a Népfront (Rahvarinne) 1988. áprilisi megalakulása mondható mérföldkőnek. A szervezet még az első kongresszusán, 1988 októberében követelte a szuverenitást (ami a gyakorlatban gazdasági önállóságot jelentett), és új szövetségi szerződés megkötését Moszkvával.
1989 elejétől kezdték meg működésüket az ún. állampolgári bizottságok, amelyek nem sokkal később az Észt Mozgalom, később az Észt Kongresszus nevet vették fel. Ebben a szervezetben a régi, két világháború közötti állam polgárai és leszármazottai regisztrálhatták magukat (1989 márciusa és 1992 februárja között 790 ezer aláírás gyűlt össze, mintegy informális referendumot tartva a függetlenség helyreállításáról). A Népfront és a Kongresszus között a legnagyobb ellentétek az állampolgárság, illetve a szovjet korszakban betelepült-betelepített oroszajkú lakosság (1989-ben a népesség közel 40% tartozott valamely kisebbséghez) kérdésében mutatkoztak.
Az utóbbi szervezet nézete szerint Moszkva 1940-ben jogtalanul csatolta magához az észt államot, és célja csupán a két világháború közötti szuverenitás helyreállítása volt, azaz állampolgárságot csak azok (vagy leszármazottaik) kaphatnak, akik 1940-ben is azok voltak. A Népfront ezzel szemben engedékenyebbnek bizonyult, és inkább az ún. "zéró opciót" támogatta, azaz hogy biztosítani kell az állampolgárságot minden helyben lakónak, függetlenül annak nemzetiségétől. Az észt függetlenség ellenségeinek volt mondható az Interfront, amely a szovjet rendszerhez és Moszkvához hű erőket tömörítette, valamint azokat az oroszajkú embereket próbálta megszólítani, akik valamilyen oknál fogva komoly fenntartásokkal kezelték az észt függetlenséget (pl. privilegizált státusuk elvesztésétől tartottak).
Az 1990 tavaszán megtartott törvényhozási választásokon a Népfront győzött, de a kommunista párt és az Interfront is komoly erőkkel képviseltette magát a Legfelső Tanácsban. A testület 1990 áprilisában kimondta, hogy de iure az észt állam soha nem szűnt meg létezni, csupán megszállás alatt állt, s egy rövid átmeneti időszak után vissza kell szerezni a függetlenséget. (A határozatot egyébként az észt nemzetiségű képviselők szavazataival fogadták el, az oroszajkúak ugyan jelen voltak az ülésen, de tartózkodtak a szavazástól.) A parlament megváltoztatta az ország nevét Észt Köztársaságra, és új nemzeti szimbólumokat (címert, zászlót, himnuszt) fogadott el.
Akárcsak másik két balti államban, Észtországban is népszavazást tartottak a függetlenségről 1991 márciusában. Az eredmény egyértelmű volt: 83%-os részvétel mellett 77% igen született, ami azt mutatta, hogy az észt többség mellett az oroszajkúak egy része is kiállt a teljes szuverenitás mellett. A tallinni parlament végül 1991. augusztus 20-án nyilvánította ki a függetlenséget.
Népfrontos Lettország
Lettországban a rendszerváltás motorja, akárcsak a többi balti államban, a Népfront (Tatutas Frontas) volt, amely 1988 nyarán alakult meg, és működésének legelején valójában nem a Szovjetunióból való elszakadást tűzte zászlójára, hanem a lenini koncepcióra épülő politikai, gazdasági és kulturális szuverenitás visszaszerzését. A szervezet vetélytársa lett a jobboldali, nacionalista és kommunistaellenes Lett Nemzeti Függetlenségi Mozgalom (LNNK), amely a függetlenség (pontosabban a két világháború közötti államiság) azonnali visszaállítása mellett szállt síkra, követelését pedig számos, többezres tömeget megmozgató tüntetéssel nyomatékosította. Ennek ellenére 1989-1990 folyamán a lett politikai elit (törvényhozás, kormányzat) nem gondolkodott a szovjet államtól való teljes elszakadásban.
Hasonlóan Észtországhoz, a jelentős bevándorlás és a betelepítések miatt (1989-re Lettország lakosságának csupán 52%-a tartozott a többségi lett nemzethez) a legfontosabb téma a rendszerváltás éveiben az állampolgárság kérdése volt. Az antikommunista szervezetek (pl. az LNNK) csak a két világháború előtti lakosoknak adtak volna állampolgárságot, míg a Népfront az ún. 'zéró opció' mellett szállt síkra, azaz minden állandó lakos kaphatott volna állampolgárságot.
A vilniusi esethez hasonlóan, 1991 januárjában a Moszkva erővel próbálta megregulázni, megfélemlíteni a helyieket, amikor is egy OMON- (belügyi) alakulat megtámadta a lett belügyminisztérium épületét. Az épület védelmében öt fő veszítette életét. Ám a lakosságot már nem lehetett eltántorítani a függetlenségtől ? erről tanúskodtak a márciusi népszavazás eredményei is. A voksoláson ? 87%-os részvétel mellett ? a résztvevők 73%-a támogatta a függetlenséget, 24%-a pedig elutasította azt (1,6% szavazat érvénytelennek bizonyult).
Az adatokból kiderül, hogy az oroszajkúak egy része is a függetlenség mellett állt ki (pl. Rigában, ahol az oroszajkúak többségben voltak, a részvétel 84%-os volt, és 60% szavazott az igenre). Lettország parlamentje, egy nappal az észt deklaráció után, augusztus 21-én nyilvánította ki állami függetlenségét, az 1922-ben elfogadott Alkotmány alapján.
Összegzés
Abban, hogy a balti nemzetek kimagasló jelentőséggel bírtak a Szovjetunió szétbomlasztásában, mindenképpen szerepet játszott az a tény, hogy két évtizedes (1918-1940) független nemzetállamiság tapasztalata állt a hátuk mögött. Az is kétségtelen, hogy az észtek, lettek és litvánok a szovjet birodalmon belül egyfajta "Nyugatot" képviseltek ? például a Szovjetunió területén csak a Baltikumban használtak latin betűs ábécét, de magasabb volt itt az életszínvonal is.
Ezen kívül a nemzeti öntudatukat a több évtizedes szovjetizáció és oroszosítás sem tudta oly mértékben befolyásolni, mint például az ukránokét vagy a fehéroroszokét. A lakosságon belül a függetlenség gondolata az 1989-1991 közötti időszakban egyre népszerűbb lett, igaz, a politikai elit sokáig nem mert a teljes szuverenitásra gondolni (pl. 1990-ben a lett törvényhozás egy megújított szovjet államközösségi tagságról szóló határozatot fogadott el).
A legbátrabbaknak ebből a szempontból a litvánok bizonyultak, akik 1990 márciusában már függetlenségi nyilatkozatukat is elfogadták. A baltikumi rendszerváltás viszonylat békés folyamatnak mondható (leszámítva az 1991-es januári vilniusi, rigai eseményeket), és komolyabb feszültségek csak a helyi kisebbségi és többségi lakosság között mutatkoztak. Ennek ellenére a nagyobbrészt a szovjet időszakban betelepített oroszajkú népesség Észtországban és Lettországban, illetve az őshonos litvániai lengyel kisebbség jó része támogatta hazájának függetlenségi törekvéseit.
A balti nemzetek, kihasználva a külső (az egyre gyengülő Szovjetunió, a közép-európai sikeres 'bársonyos forradalmak') és belső (egyre radikálisabb, azaz szabadság-pártibb politikai és társadalmi hangulat) körülményeket 1991 augusztusában újra a szabad világ egyenrangú tagjai lettek, s mint ilyenek kezdhettek bele a demokratikus berendezkedés és a piacgazdaság kiépítéséhez.
