A teológiai gondolkodás korhoz kötöttsége Cikkemben nem vállalkozhatom arra, hogy akár csak vázlatos áttekintést adjak a szocializmus évtizedeiben publikáló magyar teológusok munkásságáról. Felment ez alól az a körülmény, hogy ilyen szempontú feldolgozása született már a témának (Kránitz Mihály: A magyar katolikus teológia a II. Vatikáni Zsinat után. in Teológia 40(2006) 133-149). Viszont nem mentene fel a feladat alól az a másik körülmény, hogy míg a református és az evangélikus egyházban a korszak `hivatalos` teológiai irányzatait, vagyis a szolgálat és a diakónia teológiáját az arra hivatottak alapos és kritikus elemzés tárgyává tették, addig katolikus részről ilyen elemzés nem látott napvilágot.
Most, konferenciánk módszertani célkitűzéséhez igazodva, nagyon vázlatosan arra a kérdésre keresem a választ, hogy ez a `magyar teológia` milyen kölcsönhatásban állt a konkrét egyházpolitikai helyzettel, mennyire tükrözte vissza a magyar egyház korabeli lehetőségeit és törekvéseit. A kérdés úgy is felvethető, hogy az egyháztörténet-írásnak érdemes-e tekintettel lennie a vizsgált korszak teológiai munkálkodására, illetve fordítva, a teológiatörténetnek mennyire kell figyelembe vennie egy hittudós működésének egyházpolitikai korlátait.
A teológiai gondolkodás korhoz kötöttségének, történeti meghatározottságának problémája általánosabb érvénnyel is felvethető, hiszen a `legelvontabb` témákkal foglalkozó teológus sem vonhatja ki magát teljesen azoknak a társadalmi és egyházi viszonyoknak a hatása alól, amelyek között tudományát műveli. Ráadásul a katolikus teológia különösen is azzal az igénnyel lép fel, hogy rendszeres megalapozását adja az egyházi élet egészének, a liturgiától és az imádságtól kezdve a hierarchikus viszonyokon át az egyes hívő, és az egyház, mint közösség (vagy politikai tényező) konkrét magatartásáig.
Sőt, ez a totalitás-igény odáig terjed, hogy a teológia az egyház életén kívül eső valóságot is ebben a fogalmi keretben kívánja értelmezni. De egyfajta kölcsönhatásról is beszélhetünk teológia és egyházvezetés között, mivel azt látjuk, hogy az egyházi döntések, nyilatkozatok érvelésükben szinte szükségszerűen - ha nem is mindig! - támaszkodnak bizonyos teológiai megfontolásokra. Igaz ez akkor is, ha gyakran csupán a taktikai lépések vagy kényszerintézkedések megszépítése a célja a biblia vagy a hagyomány tekintélyére történő hivatkozásoknak, ami nem ritkán az egyházkormányzat puszta ideológiájává silányítja a teológiát.
Ami mármost a hatvanas évek közepétől kibontakozó sajátos `magyar teológiát` illeti, annak keretfeltételeit két, időben nagyjából egybeeső változás teremtette meg: egyfelől a kommunista egyházpolitika hazai módosulása, másfelől a katolikus teológia világegyházi szinten bekövetkező megújulása.
Az állami egyházpolitika változása leginkább az 1958-as párthatározatokban és az 1964-es vatikáni-magyar, ún. részleges megállapodásban mutatkozott meg, s mindkettőnek voltak következményei a teológiára nézve. Igaz ez a teológiai munkálkodás külső feltételeire és tartalmi vonatkozásaira egyaránt. A külső feltételek tekintetében elsősorban azt kell említenünk, hogy míg a katolikus könyvkiadás 1949 után kizárólag hittankönyvek és imakönyvek megjelentetésére korlátozódott, 1958-tól már évi 3-5 vallási tárgyú kötet is kijöhetett a nyomdából, 1964 után pedig, a teljes állami kontroll ellenére is relatíve szabadabb légkörben sokszínűbbé vált a teológiai irodalom.
A "magyar teológia" kibontakozásának keretfeltételei Tartalmi vonatkozásban sem volt kisebb jelentősége az 1958-as határozatoknak, amelyek a párt egyházpolitikáját ahhoz a belátáshoz igazították, hogy a vallásos világnézet nem szűnik meg egyik napról a másikra. Persze a sajátos magyar teológiai út kialakulásához nemcsak a pártnak az a felismerése kellett, hogy az `idealista világnézet` egyhamar nem irtható ki, hanem annak a belátása is a katolikus egyház részéről, hogy a szocialista rendszer rövid időn belül nem omlik össze.
Ezt a belátást, amire a magyar társadalom nagy része 1956 után kétségkívül eljutott, a katolikusok számára megerősítette az a tény, hogy a Szentszék tárgyalásokba bocsátkozott a magyar kormánnyal. Ezt a kettős felismerést, amely lehetőséget és egyúttal feladatot adott a magyar teológia számára, így fogalmazta meg Nyíri Tamás: `A marxista valláskutatás egyik fontos megállapítása, hogy nemcsak világméretekben, hanem a szocialista társadalomban is a marxizmus és a vallás huzamos egymás mellett élésére kell számítani, a katolikusok pedig rájöttek, hogy nem valamiféle katolikus társadalomra kell törekedniük, hanem arra, hogy a szocialista társadalomban éljenek katolikusként. Mindennek előzetes föltétele, hogy a teológia az eddigieknél sokkal reálisabban írja le, illetve irányítsa a hívő élet elméletét és gyakorlatát.`
Az 1964-es megállapodás azt is eredményezte, hogy az állam és az egyház együttműködésének hagyományos teológiai megalapozása valamiként érvényessé válhatott az ideológiailag ellenséges államra is. Ez tükröződik Cserháti József 1964-ben, az imprimatur szerint éppen a megállapodás aláírása előtti hónapokban lezárt egyháztani művében (Az egyház saját tanítása tükrében). Megjegyzem a hatszáz oldalas munkának csak mintegy tíz oldala foglalkozik e gyakorlatias kérdéssel. A püspöki kar későbbi meghatározó személyisége ezt írja: `Az állam az egyház részéről mindenkor elvárhatja saját tekintélyének alátámasztását, de az egyház is rászorul saját érdekében mindenkor az állammal való rendezett kapcsolatra.`
A sajátos magyar teológiai útkeresés másik keretfeltételét a katolikus teológia általános megújulása, az új irányok kijelölése kínálta a II. Vatikáni Zsinat éveiben. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nemcsak az egyház és a mai világ viszonyát tárgyaló Gaudium et spes zsinati konstitúcióra kell gondolni, hanem azon pápai megnyilatkozások sorára is, amelyek ösztönzést jelentettek a magyar teológusok számára ahhoz, hogy számot merjenek vetni a szocialista társadalom kihívásaival. Persze a Gaudium et spes volt az, amely egyrészt ténylegesen nyitottabbá tette az egyházat a világ felé (bár ma már úgy látjuk, hogy a benne megfogalmazott várakozások túlságosan is a Golden Sixties optimizmusát tükrözték), másrészt kifejezetten igényelte, hogy az általános érvényű megállapításokat a helyi viszonyoknak megfelelően továbbfejlesszék, ami a katolikus teológia pluralizálódásához vezetett.
Ami a pápai megnyilatkozásokat illeti, XXIII. János Pacem in terris enciklikája volt az, ami az egyház elvi álláspontjának fenntartása mellett lehetővé tette a gyakorlati párbeszédet a más világnézetűekkel. VI. Pál pontifikátusa alatt pedig a teológia feladatai közül előtérbe került az evilági témák felé fordulás, az evilági problémákra adandó válaszok keresése, ami megnyilvánult a Popolorum progressio kezdetű enciklikában, illetve az 1971-es püspöki szinódusnak a társadalmi igazságosságról szóló záródokumentumában. A pápai enciklika a keleti tömbben már csak azért is kedvező fogadtatásra talált, mivel a kapitalizmus kritikáját adta (viszont hallgattak az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levélről, amely szerint a marxizmus-leninizmus szükségszerűen totalitárius rendszerhez vezet). És ne feledkezzünk meg arról a gesztusról sem, hogy a zsinaton a Szentszék nem engedte elítélni a kommunizmust.
A "magyar teológia" sajátos vonásai Mik voltak mármost a zsinat utáni `magyar teológia` legfőbb jellegzetességei? Amikor a korabeli és a mai elemzők erről a témáról írnak, akkor kizárólag azt az `akadémikus` teológiát veszik figyelembe, ami szó szerint akadémiai volt, hiszen legjelesebb művelői a Hittudományi Akadémia professzorai voltak. De legalább utalnunk kell arra, hogy még két irányzat hivatkozott hangsúlyosan a zsinatra. Egyrészt a békepapi mozgalom, amely kísérletet - bár tegyük hozzá gyorsan: nem túl színvonalas kísérlet - tett egy sajátos békepapi teológia kidolgozására (ennek gyümölcse a `Keresztény ember a szocialista társadalomban` című kötet).
Abban azért van valami bizarr, hogy az egyik szerző például a Gaudium et spes és az MSZMP X. kongresszusának határozata közötti egybecsengéseket elemzi... És ugyancsak a zsinati határozatokra támaszkodott Bulányi György is a maga teológiai rendszerének kidolgozásakor. Bár Bulányi pátert az akadémikus teológia részéről folyamatosan az a vád érte, hogy nem `céhbeli`, nem ért a teológiához, azt ne vitassuk el, hogy külföldön egyedül erre a magyar teológiai produktumra figyeltek fel. Egyébként e zsinat-értelmezések összehasonlítása nem válik az akadémikus teológia kárára, mert bár rávilágít annak korlátaira, mindazonáltal arra is, hogy ez a teológiai útkeresés nem vált a kollaboráció puszta ideológiájává.
Az is figyelemreméltó sajátosság, hogy Magyarországon alig jelentkezett a zsinat utáni teológiát világegyházi szinten jellemző progresszív-konzervatív feszültség. Bár a korabeli elemzések megkísérelték e séma szerint osztályozni a magyar teológusokat, végső soron arra a következtetésre jutottak, hogy Magyarországon egy centrista álláspont érvényesült a zsinat után. Ennek okát az értékelések szerzői többnyire abban vélték felfedezni, hogy a magyar népléleknek és hagyományoknak ez a mérsékelt, kiegyensúlyozott álláspont felelt meg a leginkább.
Azonban, tekintettel az állami egyházirányítás korabeli működési mechanizmusaira, kevés kétségünk lehet afelől, hogy e centrista zsinat-értelmezés legalább részben az Állami Egyházügyi Hivatal `döntése` alapján vált egyeduralkodóvá, amit egy 1970-ben keletkezett befolyásolási terv nyilvánvalóvá is tesz: `A magyar teológiai irányzat további fejlődésénél mérlegelni kell: Számunkra előnyös-e, ha a nemzetközi római katolikus irányzatok közül a legmodernebb irányzatot követik? Kívánunk-e pezsgő katolikus szellemi életet?... Megítélésünk szerint a jelenlegi ún. középutas teológiai irányzat követése hasznos számunkra, de ez feltétlenül finomított formában. Értékelésünk alapján a Gál-Szennay irányzat elfogadható...` (Lénárd Ö. - Tímár Á. - Szabó Gy. - Soós Viktor Attila: Utak és útvesztők. Budapest, 2006. 273.).
Akadémikus teológia a lojalitás keretein belül Külön ki kell emelni a magyar teológiai munkálkodás gyakorlati irányultságát. Ezt Gál Ferenc később a következőképpen indokolta (miután tanulmányában haszontalannak ítélte a marxista-keresztény filozófiai párbeszédet): `Az egyház számára az volt a járható és eredményes módszer, ha a hitét pozitívan kifejti, megalapozza és kedvet csinál annak követésére. Ezt is lehetett kellő teológiai nívón elvégezni, s a világegyház teológiájában kiérett tételeket is át lehetett ültetni magyar nyelvre. Ezért szükséges volt, hogy a magyar nyelvű teológiának lelkipásztori és meditációs színezete legyen.`
Ez a gyakorlatiasság a tematikában úgy jelent meg, hogy a középpontba kerültek a hívő (és nem hívő) ember hétköznapi problémái, a munkától és pihenéstől kezdve a reklám és technika jelenségein át a családi élet kérdéseiig. Persze a feldolgozásra kellett, hogy kerüljenek olyan propagandisztikus témák is, mint az atomháború vagy a fajüldözés elítélése. A rendszer számára kényes témákról pedig, mint amilyen a vallásszabadság volt, csak elvi szinten nyilatkoztak, s csak annyi konkrétum kerülhetett szóba, hogy az államegyházról való lemondás milyen nehézségeket jelenthetett Franco Spanyolországában.
Ez utóbbi példa kapcsán úgy határozhatjuk meg röviden a `magyar teológia` jellegét, hogy olyan politikailag korlátozott teológia volt, amelyet az `egyházpolitikai dogmák` tiszteletben tartása jellemzett. De tegyük ehhez hozzá: az akadémikus teológia ügyesen kikerülte, hogy túlmenjen a lojalitás egy bizonyos határán, mivel tartózkodott a túlságosan direkt politikai következtetések levonásától, így tulajdonképpen apolitikusnak volt mondható, amit a marxista elemző, Lukács József szóvá is tett.
S végül emeljük ki ennek a teológiai útkeresésnek a határozottan megmutatkozó pozitívumait. E vonatkozásban hangsúlyoznunk kell a dogmatikai korrektséget, ami annak fényében nagy érték, hogy a protestáns törekvéseket joggal illeti a dogmatikai hiányosságok vádja (zárójelbe tett krisztológia, a diakónus Krisztus túlhangsúlyozása). Aztán megemlítendő az, hogy, mivel a vizsgált teológiai munkák fókuszában a nagy emberi sorskérdések állnak, úgy sikerült bemutatniuk az egyházat, mint amelynek vannak válaszai a gyakorlati életvezetési problémákra. Végül e művekben még az indirekt rendszerkritika is fellelhető, amennyiben a zsinat utáni katolikus teológia úgy jelent meg bennük, mint véleménypluralizmus, vagyis a szerzők úgy tudták bemutatni a teológia egységét, hogy azt kifejezetten gazdagítja és erősíti a megközelítések sokszínűsége, ami, mondanom sem kell, a diktatórikus politikai viszonyok között a szabadság üzenetét hordozta.
